Suavasper eltölt néhány órát a laborban... de mi ütött a diákokba?

Korán reggel talpon volt. Mire a nap felkelt, ő már régen dolgozott. Párszor végiglapozta a jegyzeteit, de semmi olyat nem talált, ami miatt ilyen hatása kellett lennie a főzetnek. Odalépett a félkész bájitalokkal teli fiolához, és elővett egyet. A fény felé fordította és meglötyögtette. Pont olyan volt, amilyennek lennie kellett. Arra gondolt, jobb lenne kipróbálni még néhány emberen. Az állatokon tökéletesen hatott, de hogy miért, nem értette. Késő délutánig dolgozott, de semmit nem haladt előre. Magához hivatta a házimanót, és rendelt néhány pirítóst. Felmarkolta őket és kisétált az udvarra. Szüksége volt némi friss levegőre, mivel a feje már majdnem szétrobbant. Ezek a hasztalan kísérletek jobban kifárasztották, mint egy egyhetes kémkedés Voldemort után. Amíg lassan majszolta a kenyeret néhányszor körbejárta a tavat. A csípősen hideg levegő valósággal jól esett neki. Ráadásul emiatt mindenki a kastély falai között keresett menedéket. Már rég beköszöntött a december, és még mindig nem havazott. A diákokat sokszor hallotta panaszkodni, hogy nem játszhatják le a szokásos hócsatáikat, vagy nem szeretnék ha a karácsony lucskosan telne el. Arra is gondolt, hogy már csak egy hetet kell tanítania, és a diákok hazautaznak.

Neki pedig karácsonykor Luciushoz kell mennie. Nem emlékezett olyan évre, mikor barátja meghívta volna a báljára. Még most is csodálkozott ezen, hiszen a férfi mindig csak a legbefolyásosabb embereket hívta meg. Ráadásul már több mint húsz éve ismerte. Biztos volt benne, hogy valamit el akarnak érni nála.

Perselusként könnyen elintézte ezeket a dolgokat, és mindig mögé látott. Most viszont nem tudta, mi lehetett ezzel Luciusnak a célja. Ismerte már annyira, hogy tudja: Lucius nem a jó oldalon harcolt, hanem a győztes oldalon. Mindig is csak a saját érdekeit tartotta szem előtt, ezért is voltak barátok. Ő is mindig úgy próbált alkalmazkodni, hogy a lehető legnagyobb nyereséggel jöjjön ki mindenből. Megállt egy fűzfa alatt és nézte, ahogy a polip kidugja egyik karját, majd rögtön vissza is húzza. Megborzongott egy hideg fuvallat hatására, és visszaindult a kastélyba. Már éppen kényelembe akarta helyezni magát, mikor kopogtattak. Feltárta az ajtót, és szembe találta magát egy harmadikos diákjával.

- Jó estét professzor. Elnézést a zavarásért.

- Jó estét, Porter. Kerülj beljebb.- invitálta be.

Ez a fiú egyike volt a kedvenc diákjainak. Bár nem sokat értett a bájitalokhoz (még Neville Longbottom és lángelme volt hozzá képest) , de igyekezett. Érdekes módon, bár minden órán felrobbantott, elfőzött, odaégetett valamit, mindig élvezte a bájitaltant. Valójában oda jutott, hogy valósággal tisztelte őt. Az állandó próbálkozások, a soha nem lankadó érdeklődés, a tisztelettudó hangvétel megtették a hatásukat. És bár hollóhátas volt, megkedvelte a fiút, aki most kissé félszegen lépett be a nappalijába. Perselus leült az egyik fotelbe, és intett neki is, hogy foglaljon helyet. Mikor leült, Perselus kíváncsian nézett rá. Eddig még nem történt meg, hogy valaki felkeresse lakosztályában Draco Malfoyon kívül.

- Mivel köszönhetem látogatását?- kérdezte végül.

A diák először körülforgatta a tekintetét a helyiségben, csak utána válaszolt.

- A helyzet az, professzor, hogy magam miatt zavarom. Tudja, volt tanárunktól nem mertem segítséget kérni. Most viszont egyre jobban érzem úgy, hogy kicsúsznak a dolgok a kezem alól.

A fiú szünetet tartott. Perselus bólintott egyet, hogy folytatásra bírja őt. Az nyelt egyet, majd felsőhajtott.

- Ne féljen már… Bökje ki, mit akar, nem harapom le a fejét.- próbált bátorságot lehelni belé.

Fogalma sem volt, miről lehet szó de ha ennyire felzaklatta, hogy hozzá jött, akkor biztosan valami súlyos. Megfogadta, hogy bármi legyen is az, meg fogja oldani.

- Nos? Miben kell segítenem?- kérdezett megint rá.

- A gond az, hogy nem vagyok valami jó bájitaltanból. Az elméletet betéve fújom, a gyakorlatot viszont egyszerűen nem értem. Szerettem volna megkérdezni, hogy nem tartana-e korrepetálást nekem.

Perselus elámult. Nem gondolta, hogy ennyi az egész. Meggondolta a dolgot, majd bólintott.

- Rendben, Porter… És hogy képzelte el?

- Vakáció után professzor. Bármelyik este, amikor megfelel magának.

- Helyes. Akkor a szerda és a csütörtök este jöhet szóba. Mondjuk hét óra.

- Tökéletes, professzor. Köszönöm…- mosolygott megkönnyebbülten a fiú.

- Jól van, Porter. Még értesítem.

Perselus végignézte, amint a diák felpattan a fotelből, majd ő is felállt és az ajtóig kísérte.

- Viszlát, Porter.- köszönt el.

- Viszlát, Piton professzor. És még egyszer köszönöm.

A fiú ugrándozva ment a lépcső felé. Perselus elmosolyodott, majd visszalépett a szobájába. Nem sok olyan tizenévest látott, aki elismerte, ha segítségre van szüksége. Úgy saccolta, hogy néhány éven belül a gyermekből igen kellemes társaság, valamint nagyon szorgalmas munkás válik.

Megbontott egy üveg vajsört, és belekortyolt. Elismerte, hogy így, Suavasperként sokkal jobban kedvelik őt, sőt, még ő is élvezi ezt az életet. Nem is volt olyan nehéz normálisan viselkedni, néhány emberrel kellemesen elbeszélgetni, esetleg ha még hozzátett pár „ kérlek”, „köszönöm” vagy „szívesen”-t, máris jobb szemmel néztek rá. Odasétált a könyvespolcához és leemelt egy könyvet. Bement a hálóba, elnyújtózott az ágyon s hason fekve olvasni kezdett. Alig lapozott kettőt, mikor megint kopogtattak. Gyorsan rendbe tette kifordult ingét, s máris ajtót nyitott.

- Üdvözlöm, Suavasper. Sajnálom, hogy ilyenkor kell zavarnom, de ezt a két lókötőt éppen szabályszegésen kaptam.

Perselus elnézett kolléganője válla felett. Két tizenöt éves fiatal várta lehajtott fejjel a végítéletet.

- Na és mi dolgom lenne?- vonta fel a szemöldökét.

- Ha jól tudom, Mr. Cross a mardekárhoz tartozik.- állapította meg a tanárnő.

- Igen, jól sejti.

- Ez esetben itt az idő, hogy teljesítse házvezetői kötelességeit.

- Remek. Halljam, mi történt.- fordult a fiúkhoz.

Azok ketten egymás szavába vágva próbálták elmagyarázni a történteket.

- Csak egyenként, ha kérhetem.- folytotta beléjük a szót.

- Az úgy volt, hogy éppen a könyvtárba indultam.- kezdte a griffendéles.

- Én pedig onnan jöttem visszafele.- szólt bele a másik.

- És akkor elértem egy folyosóhoz, ahol kilőttek pár trágyagránátot.

- Én is.

- Ezek szerint összefutottak.- bólintott Perselus.

Közben egy gyors legilimenciával leellenőrizte történetüket. Természetesen mindketten nagyot lódítottak. Igazából ők szórták szét a gránátokat, mire Frics is hamarosan megjelent.

- Igen.- helyeselt a griffendéles.

- És akkor jött Frics, és ránk kent mindent.- magyarázta Cross.

- Értem.- bólintott Perselus.

Kolléganőjére nézett.

- Nos, Minerva, mit ajánl?

- Húsz pont a mardekártól a lódításért.- szólalt meg a tanárnő.

- Ugyanennyi a griffendéltől is, ugyanebből az okból. És ha már ennyire kedvelik egymást, töltsék együtt el a büntetést is. Mit szólnak, ha holnap este lejönnek nekem segíteni? Megfelel, Minerva?

- Remek, professzor.

A tanárnő maga mögött hagyta őket, és elindult a saját lakosztály felé. Perselus visszafordult a diákokhoz.

- Akkor holnap nyolctól várom önöket a laboromba. Ne hozzanak semmit magukkal.

Becsukta az ajtaját, és jól szórakozott, ahogy arra gondolt, most mennyire meg vannak ijedve. A meglepetés viszont nem marad el. Olyan büntetést talál ki mindkettőjüknek, hogy még a szavuk is eláll majd. Ránézett az órájára. Fél kilenc körül járt az idő, a diákoknak hamarosan takarodó. Felvette magára sötét talárját, és elindult a szokásos körjáratára.

Felment a csillagvizsgáló toronyba, és lassan mindenkit a hálókörlete felé irányított. Mire visszaért a szobájába már elmúlt tíz óra, így egyenesen a fürdő felé vette az irányt. Néhány perc alatt elkészült, és elvonult aludni.