Újra reggel, újra a szokásos program.

(Sétálok egyet)

Szuper. Akkor megyek a padomhoz, hátha ott kíván sétálgatni. Már üldögélek egy ideje, mikor megjelenik az udvaron. Felém néz, majd elindul a másik irányba. Ez is a tervében lenne? A sportpálya? Miért menne oda? Az a hely nem vonz. Mi az érdekes abban, hogy pár ember egy labdát rugdos össze-vissza, s ha elrontanak valamit hangosan szitkozódnak? Mindegy. Megnézem, mit csinál. Szép lassan sétálok utána. Fogadni mernék, hogy nem is lát. Annál jobb. Felmenjek hozzá? Túl késő. Odament mellé valaki. Kár. Valamiről beszélgetnek. Miért érzem, hogy féltékeny vagyok? Feláll...éés. A srác megcsókolja. Hát ennyi. Vagy mégsem? Felpofozta. Ilyet sem látni sokszor. Remek. Lesétál a lelátóról. Még csak el sem mozdulok. Minek mozdulnék? Valamivel jutalmaznom kell a kis akcióját.

(Szóval mégis hatással vagyok rá)

Na, ezen nevetnem kéne. De még mennyire, hogy hatással vagy rám. Viszont fogadni mernék, hogy én mégnagyobbal vagyok rád. Másképpen mi a fenéért viselkednél úgy, mint én? Elmegy az épület felé. Biztos ebédelni. Nekem nincs kedvem menni. Vissza a padhoz. Ebben a percben rohan el az a srác mellettem. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Fenébe...idejön. El kéne intéznem valahogy.

-Mit kerestél a pályán, Miki?- kérdi gúnyosan.

-Miki a jó édes...

-Meg ne próbáld befejezni.

-Na és miért?

-Mert akkor ezt mindenki megtudja.

-Mit?

-Arra, amire öt perce rájöttem.

Mire? Hogy tetszik az a csaj? Nem újdonság...

-Láttalak a pályán, miután Nora elrohant.-folytatja.

-Nora?

-Ne tedd a hülyét. Az a csaj, amelyik felpofozott.

-Aha. És?

-Az a pof...vagyis amikor lesmároltam...semmi extra. És beugrott. Ha-ha. Most már értem, hogy miért vagy olyan. Egy csónakban evezünk.

Mi a fene baja van?

-Elárulod, vagy hagysz futni?

Előrelendül, s lesmárol. A faszba! Hát ez undorító. Megőrült a világ..Ellököm.

-Mi a jóistent csinálsz? Normális vagy?

-Nem...vagyis..még nem tudom, hogy a melegség normálisnak számít-e.

Te jó....ez kínos. Fel a könyvtárba. Még mielőtt követne. Hát ez már tényleg....szar helyzet. Méghogy én, meleg. Nevetnem kéne. De sajnos épp most nyomta le a torkomon  a nyelvét egy srác. Azt hiszem fogmosásra szorulok. Na kész is. Most jöhet a könyvtár. Nora épp most ül le. Aranyos neve van. Egy dolog, amit még megtudtam róla. Odamenjek?

(Tudtam, hogy nem tud ellenállni)

Ja, persze...mégsem jó ötlet odamenni. Ott áll a könyvtárosnő, s hív. Mit akarhat? Odamegyek.

-Helló, Michael.

-Jó napot.

-Remek, hogy jöttél. Meg akartalak kérni, hogy ma te zárj. Nekem el kell mennem.Benned megbízom.

-Köszönöm.

-Akkor vállalod?

-Igen.

-Jó. Én megyek is.

-Viszlát.

-Szervusz.

Ordítani lenne kedvem...Micsoda időzítés...

(Micsoda szerencse! Ma hozzám fog szólni)

Úgy gondolod? Meglátjuk, meddig lehet húzni a húrokat.

(Zárórakor úgyis idejön.)

Miért mennék? Csak nem gondolja, hogy tényleg bezárok? Egy ilyen esélyt nem hagyhatok ki. Leülök, és olvasok. Még jó, hogy van elég lélekjelenlétem...na meg ez a kis adottságom. Nélküle igazán nem sikerülne mindez.

(Biztos ki akarja használni a könyvtárosnő távollétét)

Kezd megismerni...vagy csak ő is ezt tenné a helyemben? Feláll, s bemegy a polcok közé. Itt lenne az idő csinálni valamit. Vagy inkább ne, mert már jön is vissza.

(Véletlenül egy másik asztalhoz ülök le)

Hát persze...egy hozzám közelebbire. Furcsa, hogy ilyen sokat hallok. Múltkor alig fordult elő egy-kettő egy nap alatt. Mi lehet a titka ennek?

(Rögtön elalszom)

Nem a te stílusod végigolvasni az éjszakát, ugye? Nem baj...Ha én kellek neked, majd megszokod. Kilesek a könyvem mögül. Laposakat pislog. Milyen makacs....Nem hinné el, hogy a terve úgysem sikerül ma...Megint feláll. Picit tántorogva indul el. Nem megy messzire, az első polc mögött tűnik el. Aztán jön is vissza. Leül az asztalhoz, s megpróbálja nyitva tartani a szemeit.

(Ha elalszom, majd felkelt)

Az már attól függ, mi jót látnék benne. Még néhány percig olvas, aztán lecsukodik a szeme. Erre vártam. Akkor most mi is legyen? Nem kéne itt hagyni, viszont nem leszek hajlandó a szobájába vinni. De ha itt marad, megfázik éjjel. Hozok egy takarót. Elsétálok a bejáratig. Kulcsra zárom magam mögött, nehogy valaki betévedjen, míg nem vagyok ott. Szobámból felkapok egy takarót, s indulok is vissza. Ajtót nyitom, belépek, s odasétálok. Kihasználjam, hogy alszik? Nem tehetem. De hát...a fenébe is...

Takard be, s tűnj innen. Nem tudok megmozdulni. Felsóhajt. Mit álmodhat? Ebből elég. Kifele a könyvtárból. Elindulok. Az ajtónál viszont meg kell állnom. Kulcsra zárom, s visszamegyek. Fogalmam sincs, miért... Leülök vele szemben, s bámulom. A fenébe...nem takartam még be. Megint felállok, s odaviszem a takarót. Ráterítem. Milyen szerencsétlen vagyok...Direkt próbálom kikerülni, hogy megérintsem erre pont akkor mozdul meg, mikor pár centire áll töle a kezem. Valóságos áramütésként ér. Megint sóhajt egyet. Na, ezt már nem bírom. Kényszerítem magam, hogy visszamenjek a szobámba. Még szerencse, hogy aludt. Ma nem lesz szükségem azokra az újságokra.

Megint későn keltem fel. Többet nem ismétlem meg a tegnapit. Vagy mégis? Már megint a tegnapi fantáziámnál tartok, s készülnék magamhoz nyúlni.

(Holnap visszamegyek a lakásomba)

Micsoda? A fenébe...Most mit csináljak? Nem engedhetem el. Most jut eszembe...a könyvtárban van a takaróm. Vissza kell szereznem, még mielőtt valaki megtalálná. Indulok is. Összetűrögetem. Ha már itt vagyok, elviszek néhány könyvet. Ezek megfelelnek. Indulás vissza. Lassan haladok. Nem kellett volna ennyi könyvet elhoznom. Csak ne menjek neki valakinek. Még jó, hogy nekimegyek. Nem is lennék én...Murphy törvénye. Hát ez szuper. A francba. Szedhetem össze a dolgokat. Csak ne legyen bajuk.

-Nem látsz a szemedtől?

Fenébe.Francba. Fenébe....pont vele kellett összeütköznöm? Mindegy. Megvan mindegyik könyv? Nem. Ott az utolsó. Az övé alatt. Odakapok. Micsoda időzítés. Neki is most kellett észrevennie az övét. Kár, hogy nem hallom, most mit gondol. Viszont ő is elkapta  a kezét, mikor az enyémhez ért. Elég ebből. El kell tűnnöm innen.

(Hát most már tényleg vége)

Szar ügy, de ez van. Most mihez kezdjek? Én vagyok a hibás. Tudtam, hogy mit akar, s mégsem csináltam semmit.

(Elszúrtam az egész hetet)

Ahogy én is. Vacsorázok, s lefekszem. A gond csak az, hogy nem igazán tudok aludni. Megint elővesz a fantáziám. Legalább ez megmaradt. Későn alszok el. És ahogy illik, későn is kelek fel. Na és persze a szokásos kedvetlenség sem maradhat el. Ma elmegy. Nagy kár. Beszélnem kell vele. Most azonnal. Kilépek az ajtón. Hoppá....hát ez meg mi? Felveszem. Egy levél. Kinyitom. “Tisztelt könyvtárosnő”-kezdődik. Hát ez biztosan nem nekem szól. Megyek, s odaadom neki. Véletlenül a végére fut a szemem. Nora? Na, ezt elolvasom.

“Köszönöm a szíves segítséget!”

Miben segített a könyvtárosnő neked?

“Remek volt abban a könyvtárban ücsörögni nap mint nap”

Nekem mondod?

“Ezentúl is megtenném szívesen”

Akkor tedd meg.

“Nagyon jó kis gyűjteményük van”

Erre én is rájöttem.

“Sajnos ma hajnalban haza megyek”

Hány óra? Elkéstem. A fenébe is.

“Sylvia talált nekem egy házat, úgyhogy elhagyom a bentlakást.”

Talált házat?Ilyen hamar? Ne viccelj. Mindegy. A fő, hogy a városban van.

“Igaz, hogy nem költözök túl messzire, de úgy érzem, nem lenne helyes, ha megtartanám a bérletet”

De....tartsd meg....akkor lenne miért visszagyere néha...

“Visszaadom hát”

Aha...itt van a borítékban.

“S egyúttal szeretném megkérni, hogy azt a társamat, akiről beszélt, tüntesse ki valamivel”

Vajon kiről beszél?

“Remekül végezte a dolgát azon a napon, amikor ráhagyta a kulcsokat”

Azon a napon? Az a tegnap volt...Beszélgettek rólam?

“Kérem, ne említse neki, hogy én ösztönöztem önt erre”

Miért? A fenébe is....Mindent elrontottam. Van egy ilyen jó kis adottságom, s e mellett sem tudom megszerezni. Kész röhej. Megyek, s elásom magam. Ma nem lesz semmi könyvtár. Ma csak önsajnálat lesz. Meg alvás.

Hát ez remek. Jó, hogy mikor nem kell, fel tudok kelni idejében.

Lemegyek az udvarra. Hajnali öt óra. Jó csípős a levegő. De nem baj. Legalább az, hogy az arcom mindjárt lefagy, eltereli a gondolataimat Noráról. Már négy órája sajnálkozok. Vissza kéne mennem. Sylvia valakivel beszélget. Vajon mégsem ment volna el? Hülyeség. Azért kíváncsi vagyok. Odahajolok az ajtajához.

-Sajnálom.

Kivel dumálhat? Biztosan telefonál, mert nem hallom a választ.

-Hát, hogy nem jött össze.

Nekem sem jött össze.

-Persze.

Jó lenne tudni, kivel beszél.

-Mondjuk hétvégén. Szombat. Este hat.

Biztos a pasijával...Kár...Most már nála sincs esélyem.

-Oké. Bocsi, de le kell tennem. Várnak.

Ki várja? Na húzzak innen, mielőtt rájön, hogy kihallgattam. Holnap munka után nézek. Muszáj lesz ezek után valamivel lefoglalnom magam. Mi lenne a legjobb? Mihez értek a legjobban? A könyvekhez. Mihez kezdjek ezzel? Legyek könyvtáros? Nem rossz ötlet. Bemegyek a városiba. Hátha van ott egy kis szabad hely a számomra. Minimális bérrel.

Hát ez csodálatos! Megvan az állás. Holnap kezdek!

(Azt hiszem, elmegyek a könyvtárba.)

Tessék? Akkor rohanok én is. Hátha megint összefutok vele. Fel a bentlakásba, első hely a könyvtár. Üres. Csak a könyvtárosnő van itt.

-Michael! Épp rád gondoltam. Van ám egy szuper hírem számodra.

-Igen? Micsoda?-kérdem, miközben az ajtót figyelem.

-Arra gondoltam, hogy miután olyan jól elvégezted a munkád, és a könyveket is szereted, hát megjutalmazlak.

Micsoda? Ez magától jutott eszében, vagy elolvasta a levelet? Nem...nem olvashatta el. Nálam van. Itt, a zsebemben.

-Nem örülsz?

-Dehogynem. De mi az?

-Gondoltam, dolgozhatnál itt egyelőre, mint egy segéd.

Szuper. Két helyen fogok egyszerre dolgozni.

-Remek. De csak délutánonként érek rá.

-Megfelel.

-Mikor kezdek?

-Holnap.

-Köszönöm.

Úgy látom, ezentúl beleölöm magam a munkába. Még álldogálok ott egy darabig. Nem jön. Meggondolta volna magát?

(Úgy látom, senkit nem érdekelek)

Tévedés. Itt várok rád. Hol maradsz? Gyere már. Túl késő.

Már biztos nem jön. A francba! Már megint magamnak csinálok rosszat. Inkább lefekszem, mert holnap korán indulok dolgozni.

Dolgozni megyek! Zene a füleimnek.

Szuper ez a munkahely. Itt üldögélhetek millió könyv között. És még fizetnek is érte. A nagy részét a melónak elvégeztem. Kíváncsi vagyok, hányan tagjai ennek a könyvtárnak. Hú....sokan. Lássuk, ki az utolsó, aki könyvet vett ki. Jans Whilett. Ki az első? Angelina Browns. Ki az első, aki bérletet csináltatott? Angelica Browns. Az utolsó? Nora C. Prinkett. Nora? Na, lássam az adatlapját. Telefonszám...lakcím...és kép....Ő az! Áldom a szerencsémet! Ezek szerint ebbe a könyvtárba jött a tegnap...Ide a telefonszámát.

Tárcsázom is.

-Halló! Prinkett lakás?

-Igen.

-Norával szeretnék beszélni.

Hallom, hogy az illető bekiált Norának.

-Nora, téged keresnek.

-Valahogy gondoltam. Ki az?

-Nem mondta.

-Jövök.

Ő az.....még mindig nem hiszem el. Akkor a címe is megvan. Lecsapom a kagylót. Következő lépés? Most jut csak eszembe...az a könyv, amit a múltkor annyira akart, még mindig nálam van. Öt perc múlva lejár a mukaidő...Szuper. Rohanok is a bentlakásba.

(Azt hiszem, sikerült bűntudatot ébresztenem benne)

Bennem? Már rég.

(Jó, hogy ilyen fiatal a főnök. Egész kényelmes így.)

Megáll a kezem, miközben próbálom becsomagolni a könyvet. Nem...ezt meg sem hallottam....Elrohanok a megtudott cím felé.

(Mondjuk...Hádesz)

Ennek semmi értelme. Lerakom a csomagot, s máris rohanok vissza. Még dolgoznom kell.

(Mekkora idióta vagyok)

Néha én is...Vajon mit szól a könyvhöz?

(Szegény kicsi, igazán szokatlan lehet neki. Remélem nem fogja végigsírni a napot.)

Ezt sem hallottam...Nem, nem hallottam.

(Hádesz addig megismerkedhet az új hellyel)

Ki az az idióta, aki ilyen nevet ad egy gyereknek?

(Úgy látom, el kell zárnom a párnáktól, meg a függönyöktől)

Igen...a kicsik veszélyesek néha.

(Tanítgatnom kell)

Még szép...

(Könyvtári könyv...Ez csakis Michael lehetett)

Megkapta...Remélem örül neki. Hát ez igazán nem fárasztó munka. Szuper. Eltelt ez a nap is. Holnap megint a könyvtárba megyek.

De jó...most jut eszembe, hogy ma nincs nyitva a könyvtár. Igazán figyelhetnék egy picit...Na, akkor vissza a bentlakásba. Remek...fel a szobámba...Még van úgy három órám az ebédig. Furcsa....az előbb, mintha Nora fordult volna be a folyosó végén. Á....csak képzelődök. Nyitom a szobám ajtaját. Erre berohan egy kiskutya. Hát ez meg mit keres itt? Elbújuk az ágyam alatt...Huskynak néz ki....Vajon megtarthatnám? Leülök egy székre, erre valaki rám töri az ajtót.

-Hádesz!

Nora?

-Mi van?-mondom az első dolgot, ami eszembe jut.

-Bocs. Nem láttad a kutyámat? Husky, és Hádesznek hívják.

Szóval Hádesz a kutyája? Őszintén megkönnyebbülök.

-Úgy hívják? Ott van.-mutatok az ágyamra.

Odasétál, s lehajol. Kellemes rálátás a hátsó felére...

-Hádesz! Gyere ki onnan. Mennünk kell.-mondja.

Ki ne gyere....-gondolom. Maradj még egy picit ott...helyes.

-Gyere már ide!

Vajon felfogta egyáltalán, hogy itt vagyok, vagy direkt nekem szánja a kis bemutatót? Hasra fekszik....Hú...ez aztán nem semmi. Kihúzza az ágy alól a kutyát.

-Rossz vagy. Na gyere.

Kivonul a szobámból. Még csak nem is köszönt. Megnézem, hova megy. Eltűnik a könyvtár felé vezető folyosón. Néhány perc, és jön is vissza. Én is megyek a könyvtárba. Kíváncsi vagyok, mit akart ott. A kiskutya elegánsan besétál elém... Kénytelen vagyok fékezni, ha nem akarok hanyattvágodni.

-Gyere, Hádesz.-húzigálja.

-Igazán betaníthatnád. –mondom hangosan, s közben arra gondolok, hogy az a kutya ennél okosabb nem is lehetne.

-Azon vagyok.-válaszol. Viszlát.

(Nem szól semmit. Valószínűleg úgy érzi, elszólta magát)

Miért érezném úgy? Mert mondtam neki két szót? Na, most meg elrohan. Irány a könyvtár. Nocsak...az ajtó előtt a könyv. A könyv, amit adtam neki. Miért hozta vissza? Odamegyek a lakásához, s most rögtön visszaadom. Mindjárt indulok. Ez már nem tréfa.

 Következő