3.2.2.   Manhattan, a fénykor (1991-1995)

Környei Attila a menedzselésben járatos emberként tudatában volt a fentieknek, ismerte a siker receptjét, így döntéseiben nem az érzelmek vezették, hanem gazdaságilag és a presztízs, hírnév valamint a szeretettség szempontjából egyaránt megfontolt módon határozott. Már a kezdet kezdete előttről is elmondható ez, hiszen odafigyelt arra, hogy akikkel aláíratta a szerződést, azok ismertek, tehetségesek és nem utolsó sorban jó külsejűek is legyenek. Ezek fontos szempontok voltak a választásban, de ezeken túlmenően arra is oda kellett figyelnie, hogy a kiválasztottak jelleme és külső jellege illjen egymáshoz. Találhatott volna olyan embereket is, akik külön-külön megfelelnek ugyan a fenti kritériumoknak, együtt mégsem mutatnak jól a színpadon, mert „nem illenek össze”, vagy mert nem tudnak szinkronban mozogni. Esetleg olyan személyes ellentétek vannak köztük, amelyek miatt képtelenek a közös munkára. Attila addig keresett, amíg megtalálta azokat a fiúkat, akik egyénileg teljesítik a személyre szóló, egyedi elvárásokat, ráadásul barátként, örömmel tudnak együtt zenélni. Akik szeretik egymást annyira, hogy ez örömöt, reményt sugározzon ki, még a hallgatóságra is. A kilenc hónap, amit a keresésre és válogatásra szánt, bár hosszúnak tűnhet, mégis megérte, mert a várakozások beigazolódtak, öt nagyon sikeres év lett a hozama. Az öt év alatt öt nagylemezük jelent meg, négy aranylemez lett, és kettő közülük platina. Az albumok mellett készültek a videoklipek is, rengeteg újságcikk jelent meg a fiúkról (egyénileg is és a zenekarról közösen is)[1].

A zenekar újszerűsége úgy hatott a kommunista rezsimből éppen csak kikecmergő magyar közönségre, mint az első tavaszi napsugarak a rideg téli tájra. Felmelegítette, életre keltette, újra dobbanásra bírta a kihűlt, megfáradt szíveket. Új színt, vidámságot, derűt hoztak a sivár hétköznapokba, céljuk volt, hogy felvidítsák mindazokat, akik meghallgatják őket. Egyszerű, emberi, vicces módon próbáltak örömöt és reményt nyújtani, az optimizmusra bíztatni mindenkit. Csodát nem tehettek, de a valódi Amerika híján legalább az „amerikai hangulatot” („Coca-Cola feeling”-et, ahogy akkoriban ezt ők maguk megfogalmazták) mégis elhozták hazánkba, ezt jelenti mind a mai napig a „Manhattan érzés” kifejezés.

A Manhattan varázsa az a szeretet, amit minden koncerten tapasztalhatott, aki ott volt, minden lemez meghallgatása során érzékelhető, a fotókról és plakátokról is árad a szemlélőre. A különlegesség az, hogy a szeretet itt nem pusztán a rajongók felől érkezett a hírességek felé, hanem a zenekar is nagyon szerette a közönséget, és természetesen az együttesen belül is jó volt a kapcsolat. Mindig fontos volt számukra a közönség, a koncerteken még saját maguknál is fontosabb. Ezt a megfoghatatlan érzelmet a publikum mégis érzékelte, mert egyszerűen kiragyogott az előadásból. Még a látványos show-elemek sem tudták elhalványítani, szikrázott, mint fénylő csillag az égen, ami magával ragadta a hallgatóságot, akik meghatódva a kedvenceik szeretete láttán, sokszorosítva-felerősítve sugározták azt vissza, ami az előadókat emelte fel, hogy ők is ragyoghassanak a zene egén.

A Manhattan meghálálta a közönség szeretetét, annyira sok előadásuk volt a fénykorban, hogy évente 20 pár fellépő cipőt használtak el (nagyjából évi 300 koncertjük volt, amit az akkor új, disco technika tett lehetővé, de voltak élő koncertek is, ezeknek száma 30 körülire tehető[2]). Mérhetetlenül sok volt a jótékonysági koncert is, amelyek bevételeit a fogyatékkal élők javára ajánlották fel. Talán a legmeghatóbb történetük, amikor ellátogattak Kiscsákóra. Ez a legkisebb magyar település, akkoriban mindössze hetvenen lakták, a fiúk helikopterrel érkeztek a helyszínre, egy televíziós felvételre. A helyiek annyira örültek a jöttüknek, hogy könnyek között kérték a búcsúzás közben, rendezzenek ott máskor is koncertet, menjenek vissza, mert annyira megkedvelték őket.

A Manhattan image-ének része volt az elegancia, az ápoltság és igényesség is, ami kifejeződött az öltözködésben, de abban is, hogy ritkaságszámba ment, ha valamelyik „álompasi”-t borostásan látták. Egyediséget jelentett az is, hogy korábban nem fordult elő olyan könnyűzenei együttes, ahol a tagok öltönyben jelentek volna meg a színpadon. Bizonyos értelemben az előkelőséget is megtestesítették az egyforma autóikkal. Könnyűszerrel nagy feltűnést kelthettek, ahogyan négy volvoval, máskor négy forddal egymás után begördültek a fellépések helyszínére. Az első öt év alatt hat dalukból készült videoklip.

Gyors sikereket értek el, mutatja ezt az is, hogy már 1991-ben az év zenekarának választották őket, rögtön az első lemezük be is aranyozódott, és az első daluk feldolgozását az Irigy Hónaljmirigy első albumán találjuk, olyan nevek között, mint az Edda művek, a Bikini és a Beatrice (lásd a CD mellékleten).[3] A hirtelen jött babérok mögött persze nagyon kemény munka és egy vérbeli menedzser állt, aki tudta, hogy mit akar elérni, és tudta a járható utat is a célok megvalósításához.

Környei hihetetlen tehetsége abban áll, hogy már-már futurisztikus módon, elsőként az országban mindent tudatosan, a mai szakirodalomban fellelhető tanácsoknak is megfelelően csinált. Olvassuk például Nógrádi 2004-es könyvét a sztármenedzselésről, és azt láthatjuk, hogy a kilencvenes évek első magyar hivatalos sztármenedzsere azokkal a fogásokkal élt, már 1991-ben, tehát a könyv első megjelenése előtt 13 évvel, amelyeket Nógrádi is javasol, azokkal a kérdésekkel foglalkozott, amikkel a könyv is, azokat a válaszokat adta, amiket a szerző is ad. (Valójában bizonyos dolgokat még hamarabb, már az R-GO-val töltött évek alatt is alkalmazott.)

Vegyük például azt a gondolatot, ami rögtön a könyv elején szerepel: minden a menedzserhez tartozik.[4] Ezt nemcsak ösztönösen érezte, de tudatosan alkalmazta is, olyannyira, hogy a könyv végén szereplő interjúból kiderül, hogy még a beszédstílust és a hajviseletet is megszabta, amit ha olyan időpontban változtattak volna, hogy az új frizura például az üzlet rovására megy, akkor az még pénzlevonást is vont volna maga után.[5]

Kitűnően kezelte az előítéleteket is. Nógrádi egy rendkívül egyszerű és köznapi példával teszi nagyon világossá, hogy előítélete bizony mindenkinek van, még akkor is, ha nem tudatosul benne.[6] Egy olyan korban, amit a rendszerváltás közvetlenül megelőzött, kiemelkedően sok előítélettel kellett szembe nézni, főleg annak, aki az üzleti életben mozgott, nem is beszélve arról, hogy a kultúra és a gazdaság akkoriban még sokkal szeparáltabb volt, mint napjainkban. Létrejött egy fiúzenekar, ami megint csak újdonság az országban, olyan zenét játszanak, amit szintén nem hallhatott még a közönség magyaroktól, magyarul, magyaroknak. Más hangulatot képviselt, mint a többi magyar zenekar, más előadásmód, és gyakorlatilag minden, amitől a Manhattan Manhattan, az újításnak számított hazai viszonylatban. Ebben elég sok olyan tényező van, ami előítéleteket szül, mindenek előtt maga az, hogy újdonság. Ami új, azt mindig sokan prejudikálják, mert nem ismerik, és ez sokkal egyszerűbb, mint tenni azért, hogy megismerjék, és szilárd alapokon álló véleményt alkossanak róla. Az emberek nagy része sajnos fél az újdonságtól, ezért az újítóknak mindig küzdeniük kell a maradiakkal. Ezen túlmenően: négy férfi énekel, és táncol, a dalok nagyrészt a szerelemről szólnak. Sokaknak ez még ma is azt jelenti, hogy csak „nyálas” lehet, biztosan csak a nőknek szól és hallgathatatlan. A teltházas koncertek, arany- és platinalemezek azt mutatják, hogy Környeinek sikerült ezt az előítéletet semlegesíteni. A koncertek felvételein nem pusztán hölgyeket látunk, előfordulnak férfiak is. Ugyanakkor természetes, hogy van eltolódottság a nemek arányában, mivel mások vagyunk, más zenét szeretünk, és a lényeg az, hogy a célközönséget tudja megragadni.

A meglévő kapcsolati tőkéjét[7] is páratlanul jól használta fel, sok olyan ember működött közre a Manhattan létrehozásában, később pedig segítette a munkát is, akiket Környei korábbról ismert, a megelőző években együtt zenélt velük, vagy valamilyen munkakapcsolat már volt köztük. A teljesség igénye nélkül, csak példaként említem az R-GO-ból Holló Józsefet, aki zeneszerzőként és hangszerelőként, Kozma Tibort, aki szintén zeneszerzőként működött közre, vagy Petrók Barbarát, akinek az edzőteremben hasznosították a szakértelmét.

A Nógrádi által felvázolt arculatépítési elemek közül olyan sokat felfedezhetünk a Manhattan arculatának kialakítása kapcsán, hogy szinte azt mondhatnánk, hogy Környei a könyv kéziratából dolgozott, vagy fordítva: Nógrádi őt figyelve, a munkáját alapul véve írta a könyvet. A zenekar image-ét, ami az eladás szempontjából a legfontosabb tényező[8], nem pusztán kitalálta, hanem ki is alakította, majd megfelelően kommunikálta is, így meg tudta valósítani, hogy egyszerre lett ismert és szeretett a banda, elérve ezzel a népszerűségnek olyan csúcsait, amelyek addig meghódítatlanok voltak.

A bálvánnyal való egyesülés gyönyörének[9] igényét is igyekezett kiszolgálni, alacsonyabb és magasabb értelemben egyaránt. Alacsonyabb szinten gyakran használták azt az eszközt a srácok úgy, hogy a koncerteken mintegy segítséget kérve a közönségtől, a hallgatósággal énekeltették a dalokat. Ennek pszichológiai szempontú érdekessége, hogy mindkét félben pozitív érzelmeket hoz létre: a rajongóban, mert együtt énekelhet a kedvencével, és mert láthatja, hogy ezzel milyen örömöt okoz a bálványozott sztárnak. A másik oldalon a művésznek is ugyanúgy öröm, mert láthatja, hogy valóban ismerik a dalokat, hogy tudják a szöveget, a dallamot, érezheti a szeretet, ami azért minden előadónak jól esik. A csapat megismerését, megszerettetését szolgálták az évekig megrendezett agárdi Manhattan táborok is. Itt egy viszonylag szélesebb réteg kapott időt és lehetőséget, hogy közel lehessen a kedvencekhez, hogy időt tölthessen velük, minél többet tudjon meg róluk, a hétköznapi élet tevékenységei közepette is lássa az idolokat. Magasabb szinten elégítette ki ugyanezt a vágyat, a közös nyaralás a görög tengerparton, ami már nem pusztán gesztus értékű volt, hanem csak nagyon keveseknek, a leghűségesebb rajongóknak adatott meg. Ilyenkor minden bizonnyal a sztárok olyan hibái is kiderültek, hogy mondjuk, sokat alszik, vagy bizonyos ételeket nem szeret, hogy csak a kicsiket említsem. Szerencsére úgy szerették őket, ahogy voltak, így nem számítottak ezek a pirinyó kis hibácskák, a rajongók nem csalódtak szeretett énekeseikben.

A sztármenedzselés kézikönyve foglalkozik azzal a kérdéssel is, hogy a művész egyéniségét mennyire szabad eltakarni, megváltoztatni, vagy mi az, ami ráerőltethető, és mi az, ami már átlépi azt a határt, hogy még hiteles tudna lenni a sztár.[10] A Manhattan tagjaitól is volt, amit elvárt a menedzser, de volt, amit rájuk hagyott. Mind a négyen rocker háttérből kerültek a képbe, így a stílusváltást Környei mindenkitől megkövetelte, aminek ki kellett fejeződni a zenében, az öltözködésben, az egyéniségben is. Ugyanakkor a magánélet, és a hit terén senkitől nem várta el, hogy változtasson, sőt engedte is, hogy kibontakozhasson ez a vetület is. Sanyi például mindig is nyíltan vállalta a hitét, és a koncerteken, lemezeken énekelt is olyan dalokat, amelyek ezt fejezték ki. (például: Áldott légy Istennek szent fia, Szállj fel még – lásd a CD mellékleten)[11]

A vásárlók legkönnyebben azt a nevet jegyzik meg, ami két szóból áll, négy szótaggal[12]- állapítja meg Nógrádi. A zenekar neve ugyan nem e szerint az elv szerint született, annak választásakor az volt a döntő, hogy ismert szó legyen, és kifejezzen egy olyan hangulatot, amivel a zenekar küldetését is jellemezni lehet, így esett a választás a Manhattan-re. A szót mindenki ismeri, hiszen New York egyik városrészének neve, és mivel ez egy amerikai nagyváros, így az érzést is kifejezi. Valóban nagyon jól sikerült névválasztás volt (Ki ne emlékezne az akkori fiatal generáció tagjai közül, vagy más generációból szintúgy, a négy helyes pasira, ha megkérdezzük őket, hogy mi az első, ami eszükbe jut, ha azt hallják, hogy Manhattan?). A tagok művészként használt nevével kapcsolatban viszont elmondható, hogy kettőjükre igaz a fenti megállapítás: Dobi Sanyi és Varga Szabi. Mindkettőjük vezetékneve szerencsés, hiszen két szótagból áll, a keresztneveik szintén, és becézni is lehet azokat két szótaggal, ami dallamossá, könnyen megjegyezhetővé teszi nevüket. A további két tag nevét összekapcsolva szintén igazzá tehetjük a „szabályt”: Csoki, Vilma. Az ő vezetéknevük Nyemcsók és Vilmányi már nem ilyen szerencsés, hiszen nem jegyezteti meg magát automatikusan, ráadásul túlságosan „civil”. A keresztneveik (János és Gábor) két szótag ugyan, de a megfelelő vezetéknév nélkül ez kevés. Így Csoki csak a művésznevét használta hosszú időn keresztül, de még most is szeret így bemutatkozni, vagy autogramot adni. Vilmányi pedig hol Vilmaként, hol Gabiként hódította meg a szíveket.

A publicitásra vonatkozóan is vannak momentumok, amiket felfedezhetünk Környei eszköztárában a Nógrádi által javasoltak közül.[13] A tudatos célcsoport-választás például nagyon is jellemző volt, ahogyan azt már korábban említettem. A médiát is céltudatosan használta, megjelentetett olyan cikkeket is, amelyek egyszerűen csak arról szóltak, hogy a Manhattan létezik, vagy hírt adtak arról, hogy hol lesz koncert, hol találkozhat a közönség a kedvenceivel, ugyanakkor a videoklip forgatásról több oldalas, fotókkal illusztrált[14] riport is megjelent. A céltudatosságának az is része volt, hogy szelektíven használta a médiát olyan értelemben, hogy jelentős figyelmet fordított arra is, hogy melyik médiumban jelenjen meg az aktuálisan fontos sajtóanyag. A klipkészítésről vagy a görög tengerparton eltöltött hétről szóló élménybeszámolók ifjúsági magazinokban kerültek publikálásra, ezzel szemben a programajánló jelleggel közölt koncert időpontok gyakrabban fordultak elő műsorújságok oldalain. A fiúkat bemutató, portré jellegű cikkek szintén a fiatalokat célközönségnek tekintő médiumokban jelentek meg.

A publicitás technológiai megvalósítását illetően viszont már nagyobb jelentőségű az, hogy tizenhárom év eltelt és bizony azok alatt az évek alatt sok változás ment végbe: a technikai lehetőségek bővültek, míg más eszközök már „kimentek a divatból”, nem számítanak korszerűnek. (A legkézenfekvőbb példa erre talán a folyamat, ahogyan az email használata kiszorítja a faxot, vagy hogy a bakelit lemezeket a szalagok, majd a magnó kazetta és végül a CD váltotta fel.)

Nógrádi nagy horderejűnek tekinti a rádió hatását[15] is, amivel Környei szintén élt. Vannak olyan dalaik, amelyeket hallhatunk azóta is a kereskedelmi rádiókban. A leghíresebb, és egyben első számuk: a Rossz vagyok, vagy a Ne sírjál szinte naponta csendül fel, a legkülönbözőbb időpontokban.

Visszatérve még egy gondolat erejéig Horváth Sándorhoz, és a fogyasztói kulturális tőkéhez, el kell mondani, hogy az első hivatalos menedzser ezt a lehetőséget sem hagyta kiaknázatlanul. Horváth említi, hogy a kultúráltságát mindenki úgy tudja a leginkább csillogtatni, ha diskurzusokba kezd ismerőseivel, vagy bárki más olyan személlyel, aki szintén járatos valamilyen mértékben az adott témában.[16] Ehhez tökéletes lehetőséget jelentett a Fan Club létezése, ahol olyanok találkozhattak egymással, akik osztoztak a rajongásban, volt miről beszélniük, és tudtak is beszélni róla, mert közös volt az érdeklődésük, és a közösségben mindenkinek volt megfelelő mennyiségű és minőségű kulturális tőkéje ahhoz, hogy magas szintű, ugyanakkor olcsó lehessen a diskurzus. Az agárdi táborok egyszerre jelentették a „sztárral való egyesülést” és a sanszot arra, hogy olyanokkal találkozzanak, akik hasonlóan gondolkodnak és éreznek.

Környei Attila tudta, hogy milyen fontosak a részletek: a háttérben megbúvóak ugyanúgy, mint a külsőségekben is megnyilvánulóak.[17] Pontosan ezért volt minden egyes dalnak önálló koreográfiája, ezért voltak a fellépő ruhák a végletekig tervezettek, amelyeken mindig helyt kaptak a szponzorok emblémái is.

A ruhák, cipők, kiegészítők mindig kifejezték az összetartozást, az összhangot, de egyszerre a viselőjének egyéniségét is. Nehéz feladat megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy egyforma legyen, mégis egyedi a színpadon viselt ruha. Sokszor a színek oldották fel az ellentétet, tehát a stílus, a ruhadarab konkrét jellege (például dzseki vagy zakó) azonos, de más színű, vagy a hosszúság más, vagy egyszerűen csak mind a négyen fehér ingben és világos farmerban voltak, ami egységes jelleget kölcsönzött, de a részletek mégis teret engedtek a személyiség megjelenésének: lehetett a világos alsó fehér, de halvány kék is. (Ugyanúgy, mint a hangjuk: ugyanazt a dalt, ugyanazt a dallamot, hasonló hanggal énekelték, mégis az egyéni intonáció és hangszín miatt tökéletesen megkülönböztetővé vált, hogy ki énekel éppen.) Ez rendkívül fontos, mert ha négy teljesen egyforma külsejű, hangú valaki lett volna a színpadon, akkor az olyan élettelenné vált volna, mintha négy robot, klón, vagy hologram alkotta volna a zenekart. A szerethetőség lényeges feltétele nem feltétlenül a tökéletesség, hanem az, hogy emberi legyen. Környei megtalálta az egyensúlyt, engedte, hogy Sanyi, Szabi, Csoki és Vilma megmutassák egyéniségüket, egészen addig, amíg az nem szorította háttérbe a közös zenekart. Ezt a megközelítést fejezte ki a szlogenjük is: négy fiú, négy hang, négy egyéniség, egy érzés. Mindenki önmaga maradt, a személyiségük egyedi volt, mégis a hangulat közös, innen az egy érzés.

Az együttműködésük ideje alatt is tevékenykedtek máshol is, szintén zenei körökben a fiúk. Vilmányi Gábor szövegíróként mutatkozott be, például Kovács Kati 1992-ben megjelent Forgószél című albumán. Sanyi komplex módon működött közre az 1991-ben megjelent, A Föld Show-ja című Amen albumon. Zenei rendező és vokalista is egy személyben, de a lemezhez készült egyetlen videoklipben is feltűnik egy rövid pillanatra James Bond szerepében (Lásd a CD mellékleten).[18] Szabolcs Zalatnay Saroltának készített egy feldolgozást.

Az öt sikeres évből Környei csak az első kettőt tartja igazán fénykornak, azokra emlékszik vissza örömmel, mert a további három alatt már csak kompromisszumos megoldásokkal tudtak együtt dolgozni. A kezdeti gyors sikerek után szerinte a fiúk nagyon túlbecsülték magukat, és zavaros körülmények között majdnem meg is váltak tőle két év után,[19] de a különválásra végül csak jóval később, 1996-ban került sor, a kiadótól viszont elváltak útjaik, így a harmadik lemezt már nem a Craft Records adta ki, hanem a Magneoton.

A zenekart elsőként Varga Szabolcs hagyta el, aki négy év után úgy érezte, hogy mennie kell, mert nem bírja tovább elviselni azt a nagyvilági életformát, ami a Manhattannel járt.[20] A menedzser véleménye szerint a kilépése rendkívül összetett, a háttérben több ok is rejlett. Az egyik ilyen az volt, hogy Szabolcs önálló karrierre vágyott, meg akarta mutatni a közönségnek, hogy ki ő valójában, az egyénisége kibontakozásának csúcsán a Manhattan (vagy bármilyen más zenekar is) akadályozta volna ebben.[21] Az élet furcsa játéka, hogy szóló lemezt nem adott ki sem akkor, sem azóta.

A kiválás megváltoztatta a zenekart, hárman vitték tovább a nevet, de a stílus már átalakulóban volt. A koreográfiák visszaszorultak, majd el is tűntek a hangzás mögött, az ötödik albumon, az Ajándékon a korábbiaknál jóval kidolgozottabbak a vokálok, összetettebb a hangás, zeneileg érettebb. Az új lemez, bár sokat dolgoztak vele, és megérdemelték volna, hogy szintén aranylemez legyen, mégis mindössze 30.000 példányban kelt el, ami nagy visszaesésnek számít a korábbi eladásokhoz képest.[22] és a régebbi albumokkal ellentétben szerepel rajta egy olyan feldolgozás is, amihez nincs közvetlen szerzői szál. A legendás Piramis együttes Ha volna két életem című dala található meg ezen a korongon. Feldolgozást énekelt a Manhattan már 1992-ben is: akkor Környei egy korábbi zenekarának, az M7-esnek a dalát, majd a Várj, te hosszú forró nyár című, 1994-ben megjelent albumon az R-GO egyik dalát adták elő Manhattan stílusban, de ezeknél az összekötő kapocs Környei személye volt. A Piramis dal feldolgozása már a változások előszele volt a Manhattanben.

Az új Manhattan, ami már az 1995-ös albumon is érzékelhető, a közönségnek nem tetszett annyira, mint az eredeti, amit a drasztikus vásárlásikedv-visszaesés illusztrál a legpontosabban. Ráadásul a menedzserrel már kompromisszumok árán sem tudtak együtt dolgozni, így 1996-ban az öt éves szerződés lejártakor Környei úgy érzékelte, hogy nem térülnének már meg sem az anyagi, sem a szellemi befektetései, ezért nem vállalta a további együttműködést a Manhattannel. Úgy nyilatkozott, hogy az elválásuk harag nélkül zajlott, de törést jelentett mindkét fél pályájában.[23]

Még ugyanabban az évben Dobi Sanyi is távozott, így Csoki és Vilma ketten maradtak a zenekarban. Nehéz döntéseket kellett meghozniuk, így egy év kimaradt, nem is jelent meg új lemez, ezért tekinthetjük ezt az 1996-os évet vízválasztónak is.