A telihold fénye bársonyosan vetült a sírkövek fehér gránitjára. Az előttük domborodó földet is olyan sejtelmesen világította meg, mintha bármikor megmozdulhatna, és kikelhetne alóla egy oszladozó hulla, aki hangtalan léptekkel indulna utána egy kis sétára, hogy felkutassa szeretteit. Hullákat nem, viszont egy élő személyt igenis éjszakai kirándulásra késztetett a gyönyörű égitest. A kikövezett úton haladva a holtak között lépkedett egy sötét alak, amíg egy útkereszteződéshez nem ért. Ennek a közepén, mint egy buszmegálló, tornyosult egy kripta. Előtte egy pad állt, amin ez a sötét alak helyet foglalt. Fejét hátrahajtotta, hogy arcának minden szeglete a hold fényében fürödjön. Nagyot szívott a késői éjszaka levegőjéből, aztán, miután csalódottan tudomásul vette, hogy nem tarthatja bent örökké, kifújta azt. Visszanézett az útra, amelyről jött. Egy táblán fekvő magányos nyíl mutatott abba az irányba, fölötte az út nevével: G Way. Az alak elmosolyodott, felismerve saját nevével a hasonlóságot. Minden út sarkán állt egy tábla, az utakat nagy fantáziával, az ábécé betűivel nevezve el, utána téve a ’’Way’’-t. G. W. monogramú barátunk, mint ahogy az olvasók bizonyára már kitalálták: Gerard Way mélyen gondolataiba merülve szemlélte a holtak örök nyughelyeit, mikor neszre lett figyelmes. Szerette volna egy ártalmatlan bagolynak tulajdonítani a hangot, de pár másodperc hallgatózás után sajnos tudomásul kellett vennie, hogy már a temetőben, éjfél-tájt sem lehet egyedül egy kicsit. Nagyot sóhajtva keresgélni kezdett valami még békésebb hely után, és mivel más nem tűnt célszerűbbnek, a mögötte elhelyezkedő kriptát szemelte ki. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, lenyomta a vaskilincset, mire a rács hang nélkül engedelmeskedett, Gerard pedig maga után gondosan bezárva azt, szépen lesétált a hideg lépcsőfokokon. Hatalmába kerítette az a borzongató érzés, amit annyiszor érzett már, mikor fiatalabb korában kriptákba menekült egy kis nyugalomért, és amit a mai napig élvezni tudott. Itt a levegő is más volt, mintha a halál fojtogatná az embert. A tömör és hideg falak mintha nyomnának össze fele, és mikor leérkezett a tágasabb helyiségbe, a sötétség úgy telepedett rá, mintha maga a Gonosz nyelte volna el. De Gerard ezt az érzést nagyon is szerette, habár mostani felfogásával őrültség az egész, szívesen emlékezett vissza azokra az időkre, amikor örömmel járt ilyen helyekre. Emlékei azonban rossz élményt is tartogattak ezzel kapcsolatban. Most olyan élethűen játszódott le előtte az egész, alig pár pillanat alatt.

Nehéz idők voltak a gimis idők. A két testvér összetartott és támogatták egymást, de így is, hol az egyikük, hol a másikuk készült ki, hisz folyamatosan bántották őket. Egy alkalommal Gerard a szobájában rajzolgatott, mikor Mikey lépett be hozzá. Letört volt, mint aki valami hatalmas hülyeséget csinált, de megbánta. A bátyja jól ismerte ezt a nézést. Leültette maga mellé az öccsét, ő pedig mesélni kezdett. Aznap annyira feldühítették az osztálytársai, hogy belement egy őrült fogadásba: teliholdkor, éjfélkor ki kell mennie a temetőbe, és leszúrnia egy karót Mary Isabelle sírjába. Köztudott volt ugyanis, hogy Mary Isabelle egykor gyönyörű nőként élt jegyesével, csakhogy egy igen befolyásos ember, Edward Lorjk, beleszeretett a lányba, és szétválasztotta a párt azzal, hogy megölte a férfit. Mary Isabelle ellenállt, menekült, de Edward mindig a nyomára bukkant, és a végén halálos hajszába csapott át az ügy. Mary Isabelle így csak halála után térhetett nyugalomra. Az emberek azóta nem mennek annak a sírnak a közelébe, nehogy Mary Isabelle-t megzavarják örök nyugalmában, mert akkor haragjában kikel a sírjából, és azonnal megöli a zavarkodót. Mikey nagyot sóhajtott, mire Gerard együtt érzően megveregette a hátát. Mindketten tudták, hogy ha már egyszer elvállalta a fogadást, akkor nem vonulhat vissza. Habár Gerard minden áron vele akart menni, de osztálytársai nem engedték. Azt mondták, ezt egyedül kell megcsinálnia. Mikey amúgy is félt a sötét temetőben, és még nagyobb félelemmel töltötte el az a tudat, hogy a bátyja nélkül kell megcsinálnia. Kivárták a teliholdat, aztán a két testvér 11 órakor kisurrant a házból, hogy a temetőbe menjenek. A hatalmas vaskapuk előtt már várták őket. Kárörvendő vigyoruk csak még szélesebbre húzódott, mikor meglátták Mikey ijedt arckifejezését.

- Ne aggódj, a hullák nem futnak olyan gyorsan. Ha nem botlasz meg, nem fogja kitépni a szíved. - nyomta oda a karót Mikey kezébe az egyik fiú, mikor ő elhaladt mellette. Gerard neki akart menni, de egy másik lefogta. Mikey még utoljára bátyjára tekintett, aztán besétált a holtak birodalmába. Gerard-nak elszorult a szíve öccse remegő testének látványától. Tudta, hogy borzasztó éjszakán kell átesnie, és ő most nem segíthet neki.

Mikey szaporán lépkedett a sötét árnyak között, minél előbb túl akart esni rajta. Otthon rengetegszer mondogatta magának, hogy ez csak egy mese, igazából meg sem történt, és a halottaktól nem kell félni, de mikor odaért Mary Isabelle sírja elé, valahogy úgy érezte, hogy igenis mind valóság, és ha most beledöfi ezt a karót, azzal megzavarja a nő álmát, aki majd azt hiszi, hogy ismét Edward Lorjk zaklatja, kikel a sírjából, és megöli őt. Úgy szorongatta azt a karót, mintha puska lenne, de mégsem tudott megmozdulni. Ott remegett a sír előtt pár lépéssel, de nem bírt közelebb menni. A holdra emelte a tekintetét, ami épp most bújt elő egy sötét felhő elől, mintha az átkot akarná ezzel erősíteni. Mikey nagyot nyelt, aztán visszafordította a figyelmét a sírra. Tisztába volt vele, hogy ha most visszafordul, akkor örökké csúfolni fogják, és nem csak őt, hanem Gerard-ot is, azt pedig nem akarta. Ebből egy kis bátorságot nyerve odaállt közvetlenül a sír elé, felemelte a karót, behunyta a szemét, halkan motyogva bocsánatot kért Mary Isabelle-től, aztán lesújtott. Abban a pillanatban, a föld alól kiszűrődő rémítő nevetés zengte be az egész környéket, ráadásul a hang gazdája kétségtelenül nő volt, és Mikey meg mert volna rá esküdni, hogy nem élő nőé. Rohanni kezdett, csak ki akart jutni, gyorsan ki a temetőből, Gerard-hoz. Hallotta, hogy valaki követi. Bokrok zördültek meg mellette, mögötte pedig újra felhangzott a rekedt kacaj. Mikey-nak könnyek gyűltek a szemébe, nem mert hátra nézni, csak rohant, úgy ahogy tudott, átugrálva a sírokat. A pánik annyira elborította az agyát, hogy már arra sem figyelt, hogy merre megy, csak futott, mint az őrülték, az útra nem is figyelve. Így nem csoda, hogy hamarosan az egyik sírhalom tetején találta magát elterülve. Nem volt ereje felkelni, a félelem teljesen lebénította. Nagy nehezen a sírkőnek támasztotta a hátát, és úgy összehúzta magát, ahogy csak bírta. Lépések, egyre hangosabban, aztán hirtelen elhallgattak. Dermesztő csönd telepedett a temetőre, mintha ezen az éjszakán senki sem tette volna be a lábát ide. A csöndet, mint egy dörgés hasította félbe az újabb kacaj. Most olyan hirtelen jött, hogy Mikey majdnem felsikoltott. Szerencséjére elég gyorsan be tudta fogni a kezével a száját. Mary Isabelle pontosan a mögött a sírkő mögött állt, ami mögött Mikey kuporgott. Vagy azért nevetett, mert észrevette a halálra rémült fiút, vagy csak rutinból. Mikey természetesen meg volt győződve róla, hogy előbbi jöhet csak szóba, és most vége lesz mindennek, de az újra felhangzó lépések, amik most már távolodtak, utóbbit bizonyították. Mikey megkönnyebbülve fellélegzett, de még nem merte megkockáztatni, hogy előbújjon.

Eközben a kapunál...

Gerard beleborzongott a nevetésbe, ami egészen kihallatszott idáig. Mary Isabelle valóban létezne? Gerard elkalandozott, hogy milyen lenne egy halottal beszélgetni. Ekkor azonban ráébredt, hogy bizony Mikey is bent van, és akárki vagy akármi nevet odabent, Mikey bizonyosan halálra rémülhet tőle. Rohanni kezdett befelé, de négy erős kar ragadta meg.

- Mit művelnek odabent vele? - dühöngött Gerard, közben próbált szabadulni a szorításból.

- Kicsit ráijesztünk. Szegény, képzelem, hogy már tele van a gatyája. - kuncogott egy kapucnis alak. Gerard-ot ez nagyon feltüzelte. Nem elég, hogy éjszaka kiküldik az amúgy is félő öccsét a temetőbe, hogy egy rémmese áldozata legyen, még viccet is csinálnak belőle úgy, hogy a rémmesét látszólag életre keltik. Minden áron be akart jutni, és kisebb verekedés után már a kikövezett úton rohant öccse megmentésére. Hallotta, ahogy a kapucnis fiú a többiekre ordít, hogy kövessék a szökevényt, de nem sokat törődött vele. Egy kereszteződéshez ért, és hiába hallgatózott, a hátborzongató nevetés nem hangzott fel többé. Ehelyett mindenhonnan alakok bukkantak elő és gyűrűt alkotva bekerítették.

- Hősnek képzeled magad? Most nem egy képregényben vagyunk. - az alakok egyre közeledtek, a gyűrű egyre szorosabbá vált. Egy kéz meglökte Gerard-ot hátulról, aztán amint előre lépett egyet, szemből is. Ez aztán folyamatossá vált, úgy játszottak vele, mint egy labdával, közben mindenfélét beszólogattak neki.

- Most úgy megverünk, hogy tényleg úgy fogsz kinézni, mint egy hulla.

- És nem jön megmenteni Superman.

- Egy ilyen kriptaszökevényt nem ment meg, csak szép lányokat. Bár ha úgy vesszük, még lánynak is elmennél... - kegyetlenül röhögtek, Gerard állta a sértéseket... egyelőre.

- Gyerünk, kiabálj: Supermaaaan, ments meg!

- Hé, itt meg mi folyik? - szakította félbe egy hang a ’’szórakozást’’.

- Nézd már! Mary Izabelle magával hozta a sírból a kerti törpéjét. Ássuk vissza! - a három tohonya fickó bambán nézett az egyik vékonyabbikra, nem igazán értették, hogy ezt szó szerint kell-e érteni.

- Hozzátok ide, idióták! - üvöltött rájuk. Ők engedelmesen az alacsony fiúért mentek, könnyű szerrel elkapták, és Gerard mellé cipelték, aztán őt is ugyan úgy lökdösni és gúnyolni kezdték. De ő Gerard-dal ellentétben, nem tűrte a megalázó szavakat. Úgy ugrott a nála 2szer akkora fiúknak, mint a hörcsög. Meg is kapta érte a magáét, meg persze Gerard is. Mindkettőjüket belökdösték a kriptába, és rájuk zárták az ajtót.

- Ahová valóak vagytok! - mondta az egyik srác, aztán nagy röhögés kíséretében távoztak. Gerard kriptatársa még utánuk üvöltött, majd egy jó nagyot rúgott a vasrácsba. Eközben Gerard lemondóan lesétált a lépcsőn és leült az utolsó fokra. Mikor a rácsot rugdosó fiú észrevette hogy egyedül maradt, gyorsan lesietett ő is. Leült Gerard mellé, és megpróbált a lehető legnagyobb zajt csapni, csakhogy ne tűnjön olyan ijesztően a helyzet, és hogy ő maga se féljen. Gerard ezt észrevette és úgy döntött, segít a helyzeten.

- Hogy hívnak? - a fiú úgy nézett Gerard-ra, mintha a világegyetem legnehezebb kérdését tette volna föl neki. De aztán észbekapott, és látszólag örült, hogy valamilyen beszélgetést kezdeményez vele ez a fura alak ezen a fura helyen.

- Frank. Téged?

- Gerard. Neked mi dolgod itt az éjszaka közepén?

- Hát... lehet hogy most hülyének fogsz tartani, de én szeretek néha kijönni ide. Tudod, gondolkodni, meg ilyenek. És te...? Mi volt itt ez a lökdösődés?

- Hosszú történet...

- Ráérünk, nem? - vigyorgott Frank, mintha csak a parkban üldögélnének fényes nappal. Hát Gerard-nak be kellett ismernie, hogy tényleg ráérnek, mert reggelig biztosan nem jön errefelé senki, aki kiengedhetné őket. Tehát Gerard belekezdett a történet elmesélésébe. Közben a hold lejjebb vándorolt az égen, így ezüst sugarai bevilágítottak a kriptába, ahol így a két fiú jobban szemügyre vehette egymást. Ahogy Gerard mesélt, egyre jobban eltértek azt eredeti tárgytól. Olyan dolgokat mondtak el egymásnak, amiket egyébként nem mondtak volna el egy idegennek soha ilyen kis idő után, de valahogy annyira megtalálták a közös hangot, hogy ez most simán ment.

- Szóval... még sosem gondoltál úgy egy fiúra sem, mikor közel voltál hozzájuk? Mikor csak centik választották el az arcotokat, valamilyen véletlen folyamán? Sosem érezted azt, hogy szívesen előrehajolnál pár centit...? - tette föl végül az összefoglaló kérdéseket a témáról Frank, miután kiderült, hogy fura érzései vannak néha.

- Um... nem igazán. - válaszolta egy kis gondolkodás után Gerard.

- Most sem? - Frank kérdésétől Gerard észrevette, hogy pont ebben a szituációban vannak és ez megfelelő alkalom lenne a megfigyelésre, mivel eddig nem nagyon fordult vele elő ilyen.

- Hát... azt hiszem... - szép lassan elhalkult, mert rájött, akármit válaszol, azt már Frank nem nagyon fogja meghallani, mert teljesen elmélyülten nézte a száját, és közben közeledett felé. Jól tudta, hogy mi fog következni ezután, de mégsem tett ellene semmit. Mintha azok az érzések, amiket Frank ecsetelt az imént, teljesen átragadtak volna rá. Kíváncsi lett, szerette volna ő is érezni ezt, aztán hogy csak beképzelte magának, vagy tényleg vágyódott Frank finom ajkai után, már sosem tudta meg, mert abban a pillanatban azok az ajkak elérték az övéit. Lágyan kóstolgatták, nem is igazi csók volt, inkább mintha nyalókát tartana a szájában az ember, mégis különleges volt. Gerard el nem tudta képzelni, hogy hogyan lehet így csókolni, de nagyon tetszett neki, de mielőtt jobban beleélhette volna magát, Frank eltávolodott.

- Érzeted? - suttogta Frank egész halkan. Gerard bátortalanul bólintott, mire Frank elmosolyodott.

Gerard álmodozva meredt a sötétbe, azokat az időket idézve, amik alig több mint egy évtizede játszottak le ugyanezen a helyen. Azóta sok minden történt. Mielőtt még Gerard azt idézte volna föl, hogy mi is az a sok minden, lépteket hallott, méghozzá a kripta lépcsőjén. Dühösen hátrafordult, nem hitte el, hogy még egy kriptában sem hagyják az embert békén, de mikor felismerte az alakot, igen meglepődött. Frank sétált lefelé, és mikor leért, letelepedett Gerard mellé a lépcsőre. Mindketten ugyanazért jöttek ide, nem is kellett mondaniuk, tudták: felidézni azt a bizonyos első csókot kettőjük között, mert tudták, hogy azóta sok minden megváltozott. Egy érzés, amiről sosem beszéltek nyíltak, amit sosem kellett megbeszélniük, mert mindig látták a másik tekintetén, arcán, tettein, ahogy most is. De meg kellett bizonyosodniuk róla teljesen. Frank előrehajolt pár centit és lágyan megérintette ajkaival Gerard ajkait. Ugyan úgy, mint régen, ugyan olyan különlegesen, ahogyan csak ő tudja. Aztán eltávolodott és mélyen egymás szemébe néztek.

- Érezted? - suttogta Frank egész halkan. Gerard lesütötte a szemeit, és lassan megrázta a fejét. Frank nehezen, de tudomásul vette. Nézte amint Gerard felkel és elhagyja a kriptát, ezzel örökre itt hagyva azt az érzést.