36. FEJEZET – MINDIG…



Szép szertartás volt. Csendes, egyszerű, mégis szép.

Voltak idők, amikor egy esküvő elképzelhetetlen volt a hatalmas lakodalom, a több száz fős vendégsereg nélkül. Amikor egy mennyasszonynak más gondja nem volt, minthogy a ruháját intézze, amikor egy anyának csak azzal kellett törődnie, hogy a gyerek tisztességesen megfésülködjön…

Szép volt, jó volt, elmúlt. Nem hozza vissza azt már semmi. Túl sok volt a fájdalom, túl sok a szenvedés az emberek szívében, ott maradt mindez, akár egy soha be nem gyógyuló seb, hiába múlt el a háború. A nyomok ott maradtak. Kitörölhetetlenül.

Vajon lesznek majd olyan idők, mikor az emberek elfeledik e sok szörnyűséget? Amikor majd újra megbíznak barátaikban? S amikor újra tudnak majd szeretni?

Talán. Egyszer majd, amikor már senki nem fog élni, aki emlékezhetne mindezen szörnyűségekre. Egy új nemzedék, új élettel és új gondokkal.

Az élőknek azonban a jelenre kell gondolniuk, nem a jövőre.

Azon a meleg, nyári napon olyan tiszta és üde volt a napsütés, mintha az időjárás is csak a nagy alkalomra készült volna, mintha a természet is feledtetni akarná az elmúlt éveket. A templom rózsaablakain vékony sugarakban bekíváncsiskodott a napsugár, csodás fényt adva ezzel a mennyasszony enyhén bozontos hajkoronájának, és a mellette álló magas férfi vörös üstökének.

- Igen. – hallatszott a nő boldog válasza.

- És te, Ronald Weasley, akarod az itt megjelenő Hermione Grangert, és fogadod, hogy mellette leszel jóban-rosszban, egészségben-betegségben?

- Igen.

- Ezennel a frigy megköttetet. – tárta szét a karját az ősz mágus. – Legyen hát áldás rajtuk!

Míg az ifjú pár elveszett a gratulációk hullámában, az utolsó padban egy szép, kalapos nő felemelte fejét, és őszintén elmosolyodott. Hónapok óta először.



***


Ron szeme megakadt egy alakon, aki éppen távozni akart a templomból. Ahogy kiért a napfényes bejárathoz, egy hullámos tincs csillant meg, amely kicsúszott az elegáns kontyból. Olyan hirtelen villant be az illető neve, mintha csak tegnap váltak volna el. Pedig hány éve is annak az éjszakának!

Sietve utat tőrt magának, de csak a túlsó oldalon érte már utol.

- Elisabeth! Várj! – és elkapta a nő karját, mire az egyenesen szemébe fúrta igéző tekintetét.

Oh, hányszor kérte álmaiban ezt a találkozást? Hányszor, hányszor suttogta a sötétbe reménytelennek hitt kérését? Mégis, furcsa volt találkozni ismét. Megváltoztak mindketten.
A férfi mind szellemben, mind testben felnőtt, megkomolyodott. A nőn első látásra nyomtalanul múlt el a háború, mégis, valami más lett rajta. A szeme komorabb lett, és már nem mosolygott annyit.

Hosszú pillanatokig csak egymást figyelték. Ugyan, ki tudta, mi járt a fejükben! Régi emlékek, vagy talán elmúlt érzelmek? Szép dolgok, az bizonyos, mert mikor a nő újra megszólalt, hangjában nyoma se volt sem bánatnak, sem haragnak.

- Nem kellett volna otthagynod a vendégeket. Ez illetlenség volt.

- Nem érdekelnek a vendégek – suttogta Ron. – Ők várhatnak. Miért jöttél?

- Meg kellett róla bizonyosodnom, hogy betartottad-e az ígéretedet.

- És megtartottam?

- Meg. Hermione okos nő. Boldog leszel vele. Csak szeresd őt halálodig, és meghálálja majd.

- Találkozunk még valaha?

- Talán igen, talán nem – felelte sejtelmesen a nő. Tekintete észrevette a távolban közeledő két alakot, mert lépett egyet a várakozó taxi felé. – Nem jött el még az ideje, hogy a jövőről kérdezz tőlem, Ronald Weasley. De megadom a választ a kérdéseidre, ha legközelebb találkozunk. – tette hozzá, és hátat fordított a férfinak.

Ron nézte, ahogy távolodik, aztán, egyszer csak eszébe jutott valami. Nem tudta, miért, de érezte, meg kell kérdeznie.

- Még hozzá tartozol?

Elisabeth megdermedt. A válla fölött még utoljára felemelte azt a lángoló tekintetét, amelytől megannyi férfi hevert a lába előtt, s amelytől megannyi esett örök rabságba benne, és mielőtt végleg elnyelhette volna a kavargó múlt, egyetlen szót suttogott:

- Mindig…