|
35.fejezet-A csatáimat nem vívhatód meg II
pitypang 2007.10.01. 18:12
Első új fejezet, ami még ezen az oldalon nem szerepelt. Jó olvasást :-)
Hajaj, hát elértünk idáig is. Az utolsó fejezet, az utolsó momentum is lezárul a Mindig… életében. Borzasztóan fájó kimondani, hogy vége, és nagyon szomorú is vagyok miatta, de hát egyszer mindennek vége kell, hogy legyen :-)
Szeretném még itt elmondani, hogy lesz még egy epilógus, nem túl hosszú, inkább csak egy korszak lezárásához használom, de ajánlott olvasmány hozzá „A vér nem válik vízzé II.”, mert bőven lesz benne utalás az ott elhangzottakra. Már készen van, hamarosan felpakolom ide.
És most pedig jöjjön az, amiért tollat ragadtam:
Először is nagyon köszönöm Darkeynek, aki az elejétől támogatott, noszogatott és kibírta minden nevetséges eszmefuttatásomat; Zsofiynak, aki nekiült fáradságos munkával kijavította e mű pár fejezetét, ezzel is segítve; illetve ezer köszönet mindenkinek, aki valaha is billentyűzetet ragadott, és megtisztelt a véleményével, különösen azoknak, akik a döcögős indulásomnál is biztattak :-)
Jah, és igen :-) A csillaggal jelölt, idézetek Elisabeth későbbi naplójából származnak.
35. FEJEZET – A CSATÁMAT NEM VÍVHATOD MEG II.
„Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet”
/Ady Endre/
Ismerős kép, villant át Elisabeth fejében. Ismerős hangok, ismerős illat…
- Elisabeth… - suttogta valaki olyan halkan, akár a szellő mozgatgatja a fűszálakat egy nyári estén.
Elisabeth? Valahol már hallotta ezt a nevet… igen, valahol, valamikor. Bár úgy érezte, évek teltek el azóta a pillanattól. Elisabeth… emlékek kezdtek feléledni benne, egy lányról, egy férfiról és egy világról, melyben minden halandó, minden pusztul, attól a naptól kezdve, hogy e világra született.
Oh, igen, Elisabeth. Ez a neve…
- Elisabeth…
Önkéntelenül ült fel, és engedett a hívó szónak. Mezítelen lába finoman érintette a puha szőnyeget, majd mintha kívülről hallotta volna saját, alig hallható lépteit, amint követi az igéző szavakat.
„Halhatatlan voltam. Vagyok. És leszek mindörökké. Nem hinném, hogy halandó megértheti azt, vagy egyáltalán átérezhetné, mit jelent is pontosan ez a szó. Sokak számára az örök életet. Pedig sokkal több annál.
Kapcsolatban vagy mindennel. Hatalmad van. És nem is kevés. Irányítasz, felemelsz vagy eltörölsz. Bármire képes vagy.” *
A kertbe kell mennie. Tudta. Hiszen már vártak rá.
***
A gyakori sárkánytámadások miatt nyoma sem volt a télnek a természetben, mindenütt felperzselt föld, szenes fák… a Halál mindenütt otthagyta lenyomatát.
Jeges szél süvített, azonban egy hang túlharsogta a természet háborgó zaját, nem kevesebb haraggal sziszegte ő sem a szavakat, s egy pillanatig úgy tűnt, mintha a két indulat birokra kelt volna, és végül az emberi szavak legyőzték a szél zúgását.
Voldemort nagyúr ott állt a szikla szélén, sziklaszilárdan, akár az alatta lévő kőtömeg, elpusztíthatatlanul, dacolva idővel és minden csapással. Határozott hangon harsogta a védelmi varázslat szövegét, azonban szavai hatástalanok maradtak. Ismételten.
Elisabeth… Csak rá tudott gondolni. Pedig nem lenne szabad. Ó, hányszor és hányszor próbálta már meg feledni a múltat minden keserűségével? Régen ez ment neki… Csak amióta… Nem. Most másra kell koncentrálni. Felemelte a fejét, és újra neki kezdett a szövegnek.
Azonban a mondat közepén egy meleg, apró kéz csúszott tenyerébe. Érezte, hogyan önti el testét olyan irtózatos hatalom, amelyet e törékeny test adott neki, s melyet még nem tapasztalt. Felesége elszánt arcára pillantva magabiztosság lett úrrá rajta.
S nem volt erő, mi ellen álhatott volna határozott, igéző szavainak.
***
-… Állj fel, Harry! Gyerünk! – sürgette Dumbledore, s korát meghazudtolva fürgén, ruganyos léptekkel körözött a földön fekvő körül. – Ne feledd, Voldemortnak elég egyetlen pillanat, hogy kimondja rád a halálos átkot! Nem lankadhat a figyelmed!
A fiú megrázta a fejét, hogy az izzadságtól nedves haja ne lógjon a szemébe, és olyan gyorsan és könnyedén pattant fel, mintha az előbbi átkot meg sem érezte volna. Pedig nagyon is érezte. A lábában lévő izmok görcsösen megfeszültek, ahogy egyet oldalra lépett. A szájában a vér sós ízét érezte, s teste könyörgött a pihenésért. Fájdalom hasított a mellkasába, ahogy tüdeje kétségbeesetten levegőért kapkodott.
De nem adja fel. Nem. Nem fogja megadni azt a szívességet Voldemortnak és a halálfalóknak. Az elmúlt hónapok kemény edzései felkészítették őt, most már mind testben mind lélekben készen állt a végső harcra.
S talán egy kicsit élvezte is. Valahol az elméje mélyén egy része üvöltött a folytatásért. A küzdelem izgalma, az ellenfél kiismerése… valahogy most érezte igazán elemében magát. Az a rész, ami hajdanán feltüzelte a kalandok elején, ami fűtötte és adta neki a bátorságot, és ami elveszni látszódott az elmúlt év sötétségében; kiszabadult.
***
Elisabeth felriadt álmából. Clara mozgolódott kiságyában, nyögdécselt, gügyögött, és szemmel láthatóan eltökélte, felkelti a szobában alvókat, ha ő már tudott tovább szundítani.
Elisabeth rátette kezét férje vállára, és a fülébe súgta:
- Majd én elintézem, aludj csak!
- Mondtam, hogy helyezzük el egy külön szobába – morogta Voldemort a párnájába.
A nő elmosolyodott; hiszen pont a férje tiltakozott a leghangosabban, amikor Narcissa javasolta, hogy a gyermeket éjszaka bízzák a szolgák gondjára.
- Azt hiszem, Clara könnyedén kiharcolná, hogy újra az apjával lehessen. Éppolyan könnyedén irányítja a halandók lelkét, akárcsak az apja.
Voldemort nem válaszolt, alvást színlelt, holott Elisabeth pontosan tudta, ébren van. Halkan nevetve belebújt köntösébe, és lányával a karjában kiment az erkélyre.
Amint kilépett a meglehetősen meleg, őszi éjszakába, a mosoly lehervadt az arcáról.
Tehát Potter felkészült. Harcos lett belőle, ahogy a sors elrendelte neki. És még milyen! Mozdulatai könnyedek voltak, ajkát elhagyó átkok viszont erősek és halálosak. Már nem gyermek volt, férfi lett belőle, s ahogy hallotta, a csatákban is ritkán akadt párja. Istennek hála, még nem találkozott férjével. Egy évvel ezelőtt még könnyedén meg tudta mondani, melyik fél nyeri a párbajt… azonban most… ködös volt a jövő, sőt még a jelen is, az erők eltakarták szeme elől a világban történő dolgokat, és ez meglehetősen aggasztotta. Homály lepte el a földet, álmai egyre sötétebbek lettek az elmúlt hónapokban, aztán valami hirtelen történt, és látomásait mintha elvágták volna. De ez – ha lehetett – csak még jobban nyomasztotta. Túl nagy volt a csend…
Clara nevetve játszadozni kezdett anyja fürjeivel, amivel kizökkentette a nőt elmerengéséből.
- Na, mi újság ifjú hölgy? – suttogta halkan Elisabeth, és felemelte a lányt. – Nem bírunk aludni, és teszünk róla, hogy szüleink se tudjanak? Nem túl önző ez?
Clara boldogan el rityegett-rötyögött karjaiban, és most egy új célpontot szemelt ki; a nő halhatatlanságát jelképező nyakláncát, amely olyan fényesen ragyogott a sötétségben, akár a csillagok.
- Szeretnéd, igaz?
Clara válaszul előrelendült, és gurgulázva megragadta az ékszert, ám a bűvös lánc nem engedett, így a kicsi szája legörbült, és nagy szemeivel bánatosan anyjára pillantott, tőle várva segítséget.
Elisabeth felkacagott, majd felültette a korlátra a csöppséget és csendesen, nagyokat grimaszolva énekelni kezdett. Clara imádta ezt a dalt, és elégedetten gügyögött a dal ritmusára, nem kis derültséget okozva ezzel anyjának.
- Ha így haladtok, felveritek az egész házat. – dörmögte egy mély hang a hátuk mögül, és Elisabeth derekát két erős kéz ölelte át.
- A-a! - sikkantotta vidáman Clara, és kis kezecskéit már nyújtotta is apja felé.
Voldemort elmosolyodva felkapta, és Clara azonnal megnyugodott, s nem telt bele egy perc sem, már az igazak álmát aludta a féri karjaiban.
- Bezzeg nekem nem volt hajlandó elaludni…
- Talán, mert te magad sem vagy mostanában nyugodt! Ne akard, hogy a gyerek az legyen. Érzi ő is a nyugtalanságodat, akárcsak én – felelte a Nagyúr, és mélyen felesége szemébe nézett. – Mi a baj, Elisabeth?
A nő felsóhajtott, és tekintetét a csillagos égboltra emelte. – Álmok…
- A jövőről?
- Jövőről, jelenről… Nehéz kifejteni ezt…
Voldemort felemelte az állát, s Elisabeth ráemelte tekintetét. Szemei csillogtak, akár azok a ragyogó égitestek a sötét éjszakában felettük, s mélységében hatalmas erő kavargott. Hatalmas és gyönyörű, akár a nő maga.
- Valami… készülődik. Az erők eltakarják a szemem elől a világot… Valami mozog a háttérben, érzem a jelenlétét, de képtelen vagyok meghatározni, mi lehet az…
- Bármi is legyen az, Elisabeth, amíg én élek, nem bánthat semmi! A falak kitartanak, a bűbájt lehetetlen áttörni – hiszen halhatatlanok ereje hozta létre! A te erőd, bíznod kell benne!
Elisabeth halványan elmosolyodott. Igen. Jól emlékezett arra a napra, mikor feltámadva átadta erejét férjének. Amíg ő él, nincs az a halandó hatalom, mi lebonthatná.
- Igazad van. – felelte, s arcán egy halvány mosoly suhant át, ahogy fejét ráhajtotta férje mellkasára.
Hallgatta, ahogy Clara halkan szuszog mellette, s érezte az erős karokat, melyek védelmezően átölelték. Nyugalom áradt szét a testében, és valami rejtett boldogság lett úrrá rajta, mely már hosszú ideje nem volt birtokában.
Harmónia és béke.
Boldogság.
Jó ez így.
Elisabeth lehunyta a szemét, és elmosolyodott.
Otthon volt.
(…)
Megigézve nézte, hogy kavarognak a fel-feltámadó szélben a falevelek, és hogy hogyan lepi be ködként a földet a halál. Hogy pusztul el számára minden kedves, hogy lesz szürke és kopott a világ. Nem ejtett könnyet. Nem siratott. Csak búcsúzott.
- Az elmúlás hozzátartozik az élethez, és elengedhetetlen eleme a létnek – szólalt meg valaki mögötte egy olyan hangon, amit hajdanán teljes szívéből szeretett, aminek hallatán teste minden porcikája remegett, s szíve majd kiugrott a helyéről… és amit már több mint egy éve nem hallott. – Azt hittem egy kiválasztott, a Természet leánya pontosan tudja ezt.
Elisabeth anélkül válaszolt, hogy rápillantott volna Sam Greenre. – A törvényt elfogadom és tisztelem. Az eszemet a törvénynek szentelhetem, de a szívemet nem. Fáj az elvesztésük, szerintem ez természetes.
- Meghalnak azért, hogy helyet adjanak a következő nemzedéknek – tiszteletet érdemelnek, nem gyászt és bánatot. – hangzott a nyugodt válasz, miközben a fiú mellé lépett.
Pár pillanatig egyikük sem szólalt meg újra. Mindketten mélyen gondolataikba burkolóztak, s sem arcukon, sem tekintetükben nem látszódott a hajdani boldogság vagy közösen tervezett jövő reményei… úgy tűnt, múlttá lett mindez. De vajon elfújhatta-e ezt is az őszi szél? Tovarepíthette-e sebes szárnyán, mint az elsárgult faleveleket? Elhalt már ez is, akár egy növény, melynek már lejárt az ideje?
- Az erők küldtek? – kérdezte Elisabeth suttogva.
- Igenis, és nem is. De igaz, üzenetet hoztam neked.
- Mit látnak? – kapta oda a fejét a nő. – Talán tudnak valamit? Voldemortról? Clararól?
Sam nem válaszolt rögtön. Most ő mélyedt el a természet gyönyörű haláltáncában, ahogy a levelek elkeseredett harcukat vívják az elszánt, közeledő téllel, majd miként adják meg magukat az Egyensúly legfőbb törvényének. Legvégül mindig a halál győz. Dacolhatsz bármeddig vele, de a végén ő fog nyerni. Ő kerekedik felül, s te alul maradsz, bárhogy is könyörögsz, bármit is hozol fel a legvégén mentségül.
- Emlékszem, az ősz mindig is elszomorított… - kezdte elmerengve a fiú. - Amikor megláttad az első elsárgult faleveleket, mintha letörölték volna a mosolyt az arcodról. Pedig úgy szerettem, ha rám mosolyogtál. Megszépült tőle a világ, s egy röpke percre nem éreztem elviselhetetlennek…
- Sam… - suttogta a nő elcsukló hangon. – Én… én annyira sajnálom! Soha nem szabadott volna hagynom, hogy ilyen közel kerülj hozzám… Hogy mindez megtörténjen köztünk… Nem lett volna szabad…
- Sose bánd, Tündér – felelte egy halvány mosoly keretében a fiú. – Én sem bánom egyetlen percét sem… - eltűnődve letörölt a nő arcáról egy könnycseppet.
- De megöltelek – válaszolta Elisabeth, remegő szájjal.
- Ne sírj – csitította halványan elmosolyodva. – Én meg vagyok. – mondta, aztán arca elkomolyodott. – Figyelj rám, Elisabeth! Emlékszel még, mit mondtam neked a fájdalomról? És a jelentőségéről?
- Igen – bólintott. - A fájdalom erősebbé tesz. Megtisztít. Értékesebbek leszünk tőle. Jobbak. A fájdalmunkban értjük meg az élet jelentőségét, rezdülései segítenek a lelki békénk kialakulásában…
- Soha ne felejtsd el ezt, Elisabeth! Bármi is következik, bármi is jön, jussanak eszedbe ezek a mondatok!
- Mi fog történni? Ki győz majd?
- Cssss… - tette a kezét Sam a nő ajkaira. – Mennem kell.
Elisabeth felemelte kezét, ám mielőtt még ujjai megérinthették volna a fiút, vakító, csodás fény ölelte körbe őket, elnyelve ezzel örökre Sam Greent…
***
- … Voldemort ereje jelentősen megcsappant. Mind a halálfalói, mind más lényekből álló seregeinek létszáma a felére csökkent. Az emberei fáradtak és sebesültek.
- Csak hogy mi is azok vagyunk – vetette közbe Bill Weasley. – A háború ugyanakkora pusztítást végzett mindkét oldalon.
- De ha most nem csapunk le rájuk, soha nem lesz vége ennek! – csapott mérgesen az asztalra Rémszem Mordon. – Ha időt adunk nekik, a Sötét Nagyúr újra összeszedi az erejét. Most kell támadnunk!
- Támogatom a véleményt. – tette hozzá határozottan Harry Potter.
- Remek. – bólintott Dumbledore. – Akkor holnap, Halloween napján támadunk.
- És Voldemort főbb bástyái? Kikre tud igazán támaszkodni? – kérdezte Hermione Granger.
- Nagyon jó kérdés, Miss Granger. Az első és a legfontosabb embere Lucius Malfoy. Bizonyára mindnyájan ismerik. – és intett a pálcájával, mire a falon megjelent a férfi képe.
A Főnix Rendje tagjai egy emberként bólintottak.
- A második személy, Bellatrix Lestrange, immáron halott, és úgy tudjuk férje is súlyos sérülést szenvedett, amelyből még nem épült fel teljesen. Azonban egy jelentős csapat most tért vissza Franciaországból, erről viszont már beszéltünk.
Az emberek ismét bólintottak.
- Azonban a legveszélyesebb fegyveréről még nem esett szó – folytatta a mágus, és a falon immáron egy csinos nő képe volt látható. – Ő Elisabeth Malazár Voldemort, a felesége és egyben a gyermeke anyja.
Síri csend telepedett a szobára, mindenki a fotót bámulta.
- Jól jegyezzék meg ezt az arcot. És ha legközelebb találkoznak vele, ne hősködjenek. Meneküljenek el.
- Milyen erős a boszorkány? – kérdezte Tonks.
- Nem boszorkány. Sokkal több annál – válaszolta meg a kérdést Ron Weasley. – Ne próbálkozzatok nála semmilyen átokkal. Dumbledore professzornak igaza van; tűnjetek el onnan.
- Ha ilyen hatalmas, miért nem hallottunk eddig róla? – kérdezte Hermione enyhe gúnnyal a hangjában. – Miért nem ölt meg eddig még egyetlen embert sem?
- Mert Voldemort nem küldi csatába. Jelek szerint erősen kötődik hozzá. – szólalt meg újra az igazgató. – Elisabeth stílusa nem az ölés, bár tudomásunkra jutott, hogy mestere a harcművészeteknek, a nő egyszerűen képes bárkinek az elméjét irányítani. Akár megöletheti veled a legjobb barátodat is.
- Megölhető?
- Ne próbálkozzon vele, Miss Granger – suttogta Perselus Piton. Felállt, és oda ment a nő kivetített képéhez. – Elisabeth Malazár Voldemort egyszer már meghalt. Aztán kedve szottyant, és visszaért. A halálból. Képes itt valaki ilyenre még? Mert ha igen, az nyugodtan megtámadhatja.
***
- Most érkeztek meg, nézd! – hadarta lelkesen Elisabeth. – Hát nem aranyos, Narcissa?
- Egy igazi angyal – felelte, mikor szemét az elkészült fotókra szegezte. – Le sem tagadhatnád!
- De az apja sem! – nevetett Elisabeth. – Láttad volna, tegnap hogy kiharcolta nála a tűzijátékot! Persze ő meg megadta neki, hiába mondtam, ez csak egyre rosszabb lesz így…
A két nő jót mosolygott a hallottakon, aztán figyelmüket újra a képekre összpontosították.
- Itt még ép volt a kert – mutatta az egyiken Narcissa. – Mikor készült?
- Úgy június környékén… Nézd, ez a kedvencem!
- Nahát, Elisabeth! Hogy sikerült rávenned, hogy Ő is rajta legyen a képeken?
- Sehogy. Tinával fényképeztettem le titokban. – mosolyodott el Elisabeth, majd új képekhez lapozott. – Van még egy pár ilyen, látod?
Azonban a szőke nő nem a képeket figyelte, hanem a fiatal asszony arcát. Elisabeth talán megérezhette, mert ő is felpillantott.
- Mi az?
- Annyira örülök, Elisabeth, hogy végre igazán boldog vagy. Megérdemelted már.
A nő válaszul csak halványan elmosolyodott, és tekintetét újra a képekre szegezte.
- Szereted őt?
- Clarát? Persze…
- Tudod, kiről beszélek. – kapta el a másik karját Narcissa.
Elisabeth nem felelt rögtön. Nézte a fotót, amelyen a családját jelentő két ember zárta őt a karjába. Felidézte azt a megnyugtató, kellemes érzést, amit akkor érez, ha velük van. És döntött.
- Igen. Szeretem őt.
Hirtelen lett csend. Olyan volt, mintha erőszakkal elzárták volna tőlük a természetes hangokat, mintha valaki egy pillanat alatt némította volna el a világot. Valami történt.
Elisabeth levegőért kapott.
Valami volt itt. Valami, ami hatalmas volt, amitől még a természet is remegve kúszott vissza a föld mélyére.
A fotóalbum kiesett a kezéből, és nagyot koppanva a földnek csapódott.
Mert közeledett.
- Le a földre! – suttogta, és még időben lerántotta a szőke asszonyt, mielőtt mögöttük a konyha ablaka kirobbanva szilánkok ezrét zúdította volna testükre.
Robbanások sorozata töltötte be a házat, zajuk elnyomott minden más hangot. A Csend elmúlt. Kiabálások, átkok hallatszottak mindenfelől, miközben varázslók és boszorkányok tömegei özönlöttek be mindenhonnan a kúriába.
- Megtámadtak minket! – hebegte rémülten Narcissa. – Mi tévők legyünk?
Elisabeth idegesen kirántotta a fiókokat. Nagy, durva késeket talált csak, amiket egyáltalán nem harcra terveztek, de a semminél ezek is jobbak voltak.
- Gyere! Meg kell találnunk Tinát, nála van Clara. – kiáltotta a kába asszonynak, és a kijárat felé lökte.
A levegőt betöltötte a halál bűze, ott volt mindenütt. Fojtogatta, szinte alig kapott levegőt, ahogy haladtak a folyosókon. Hallotta az emberek sikolyát, érezte fájdalmaikat. Olyan hirtelen rohamozták meg a haldokló emberek képei, hogy kezéből kiestek fegyverei, s szédülten kapott valami támaszték után.
Vér. Fájdalom. Halál.
Nincs menekvés. És sosincs vége.
- Elisabeth! Vigyázz! – hallotta valahonnan Narcissa hangját.
Kábán pillantott fel. Egy mágus állt előtte, ám mielőtt bármit is tehetett volna, a férfi már kimondta átkát.
- Neee!
Egy törékeny test ugrott elé, szőke fürtjei meglibbentek a mozdulatban. Elisabeth megrázta a fejét, hogy látomásaitól zavaros feje kitisztuljon. Aztán…
Reccs.
Tisztán hallotta. Vér fröccsent a kezére, és a ruhájára, majd csend lett. Tébolyító csend.
Elisabeth lepillantott. Narcissa halott teste ott feküdt előtte, végtagjai és nyaka természetellenes szögben állt, szemei, azok a gyönyörű kék szemek, melyek olyan kedvesen tekintettek rá percekkel ezelőtt, most üresen meredtek a semmibe.
A nő felemelte tekintetét.
- Megölted.
A mágus tisztán látta, hogyan sötétedik el az asszony szeme, hogyan válik a szép arc ijesztővé.
A következő pillanatban a teste levegőbe repült, majd nagyot csattanva a szemközti falnak csapódott.
A férfi azonban már nem érezte az ütközést. Halott volt, akár Narcissa.
Elisabeth kapkodva szedte a levegőt. Szemeiben sötét örvényként kavargott az erő, lelkében tombolt a düh. Nem volt már szüksége keresésre, pontosan tudta hol van Clara.
***
- Add ide – nyújtotta a kezét a manó felé. – Most már én vigyázok rá.
Tina engedelmeskedett, és Elisabeth magához szorította lányát, s Clara azonnal elbújt anyja védelmező karjai között.
- Gyerünk a szobámba – adta ki az utasítást a nő. – Ott biztonságba leszünk.
Sietve a lépcső felé vették az irányt, ám a következő emeleten már vártak rájuk. Egy csapat auror közeledett feléjük, arcuk komor és elszánt volt. Pár pillanatig mindkét fél csak nézte egymást, megdermedve, aztán egy idős nő előre lépett, s vele együtt Tina is mozdult. Elisabeth a manó vállára tette kezét, majd ráemelte tekintetét a csoportra.
- Tűnés a házamból – sziszegte.
Az emberek arcán az eltökéltséget egy különös, bamba kifejezés váltotta fel. Aztán egy szó nélkül hátat fordítottak nekik, és egymás után eltűntek a folyosók tengerében.
- Elisabeth!
Voldemort tűnt fel mögöttük, nyomában Lucius Malfoy-jal. Talárjukon nem egy helyen véres folt ékeskedett, szemükben a fáradság tompa fénye csillant meg, ahogy melléjük értek. A nő szeme megakadt férje karján.
- Megsérültél…
- Most nem fontos. – rántotta el karját a Nagyúr. – Az a fontos, hogy ti biztonságban vagytok.
- Miattunk nem kellett volna aggódnod, mellettem biztonságban vannak.
- És téged ki véd meg?
Mielőtt Elisabeth válaszolhatott volna, Malfoy közbeszólt.
- Nagyuram, biztonságosabb lenne bent társalogni…
- Igazad van, Lucius. Befelé! – intett Elisabeth régi szobája felé, és karon fogva betessékelte feleségét. – Te maradj kint őrködni!
- Igen, uram – bólintott a szőke férfi.
- Figyelj rám, Elisabeth! – kezdte Voldemort, mikor becsukódott az ajtó. – Egy alagutat találsz a függöny mögött. Fogd Clarát, és menj végig rajta!
- Hova vezet?
- Egy házba, Londontól nem messze. Nektek építettem, ha a kúriát támadás érné. Maradj ott, amíg nem megyek értetek! Megértetted?
- Igen. – válaszolta csendesen Elisabeth, s szeme megrebbent.
A férfi megenyhült. Finoman megsimította felesége arcát, majd csókot nyomott Clara fejére, és az időközben kinyílt járat felé terelte családját.
- Hadd segítsek! – fordult vissza hirtelen Elisabeth.
- Nem! – csattant a határozott válasz.
- Kérlek…! Velem erősebbek lennétek!
- Nem! Te vidd ki Clarát!
- De…
- Elisabeth! – rántotta magához. – Bízz bennem! Ezt a csatát nekem kell megvívnom! Egyedül.
A nő nem válaszolt, csak a szeme beszélt.
- Nem bízol bennem? – suttogta a férfi hitetlenkedve. – Nem bízol bennünk?
Elisabeth hirtelen megszédült. Furcsán csengett az utolsó mondat a fülében. Valahogy súlya volt…
„Amíg ő él, nincs az a halandó hatalom, mi lebonthatná a falakat.”
Nincs az a halandó hatalom. Levegőért kapott.
„Két embert szerettem egész életemben, de mindkettőt megölték. Miattam.”
„Igen. Szeretem őt.”
„A fájdalom erősebbé tesz. Megtisztít. Értékesebbek leszünk tőle. Jobbak. A fájdalmunkban értjük meg az élet jelentőségét, rezdülései segítenek a lelki békénk kialakulásában…
- Soha ne felejtsd el ezt, Elisabeth! Bármi is következik, bármi is jön, jussanak eszedbe ezek a mondatok!”
Már tudta. Nem halandó hatalom volt az, ami áttörte a falat, egy sokkal erősebb lény. Egy lény, ami arra hivatott, hogy a halhatatlanok örök bánatát biztosítsa.
Voldemort nem tér vissza. Soha többé.
Felpillantott, és könnyeitől fuldokolva válaszolt:
- Bízom benned.
A férfi szenvedélyesen még egyszer, utoljára megcsókolta. Elisabeth beleremegett, egészen közel bújt kedveséhez, hogy magába szívja annak illatát, teste minden mozzanatát, és elraktározza szíve mélyére.
Ó, de sok mindent szeretett volna még mondani neki! Egy élet sem lenne elég hozzá. Hogy szerette. És hogy hiányozni fog neki. És sajnálja, hogy soha nem láthatja majd felnőni a lányát, hogy Clara apa nélkül marad, hogy annyiszor veszekedtek, s hogy soha nem volt igazi felesége…
- Menjetek – suttogta rekedt hangon Voldemort, és eltolta magától. – Vidd ki Clarát.
- Rendben…
Még egyszer visszanézett azokkal az igéző, sötét szemeivel, aztán belépett a járatba, otthagyva ezzel örökre otthonát, ahol, ha rövid ideig is, de boldog volt…
Az út közepén tarthatott, amikor éles fájdalom hasított belé.
Megtörtént.
Érezte, ahogy a térdei elgyengülnek, és felmondják a szolgálatot. Térdre esett, majd elnyúlt a földön.
Ó, Erők! Hát nem siratjátok fiatok elvesztését? Miért nem kell ki a tenger, ha érzi lánya szenvedését? Miért nem pusztul a föld? Hát nem hasad ketté szíve a fájdalomban?
Miért nem pusztul el minden, ha már Ő sem élhet?
Hasadj Föld, száradj Tenger! Nem kell az élet ilyen áron… Vedd vissza, amit adtál! Vedd vissza hatalmadat, külsődet… Végy vissza mindent, csak hadd láthassa őt még egyszer…
***
Voldemort szembe nézett ellenségeivel. Albus Dumbledore, Perselus Piton és Harry Potter. Hát itt voltak mindnyájan.
- Eljött az ideje, hogy véget vessünk a háborúnak, Tom – szól Dumbledore. – Harry, lépj elő.
Potter kilépett, és elszántan a Sötét Nagyúr szemébe nézett.
- Látom, végre elfogadtad, hogy neked kell feláldoznod magad – mosolyodott el Voldemort gúnyosan. -, hogy ezek az ostobák megértsék, soha nem győzhetnek.
- Valóban meghal itt ma valaki, de az nem én leszek – hallatszott a higgadt válasz.
- Amikor legutoljára találkoztunk, két hétig feküdtél a gyengélkedőn, és csak azért menekültél meg, mert Dumbledore időben érkezett – emlékeztette a Nagyúr.
- Sok idő eltelt azóta. Mindketten megváltoztunk – tette hozzá, s mintha hangjában enyhe cinikusság csengett volna.
- Valóban? Mindjárt meglátjuk, Potter…
Átkok, és védelmi bűbájok harsantak a csendben. Pontatlan találat nem volt. Csak ellenátok. Aztán valami történt, amit a Sötét Nagyúr sem értett igazán. Valami megszüntette a pajzsát. Meglepetten a sarokban állókra kapta tekintetét, ám mindkettő mozdulatlanul állt.
- Mi a… - kezdte, és lenézett a pálcájára.
Egy pillanattal később egy zöld fénycsóva eltalálta a mellkasát.
Az idő megállt. Ismerős kertben találta magát, Elisabeth és Clara ott ültek közelben. Mindketten nevettek, arcuk ragyogott a boldogságtól, és hívogatóan integettek.
S valahol, a távolban felcsendült egy régi dal:
„Én pokolba megyek,
Te a mennyekbe fel.
Remélem egyszer
Még velem leszel.
Elveszet álmokat szövünk tovább,
Ott járunk, ahol
Még senki se járt.
Nevetve járunk
A gondok felett,
Nem veszi kedvünk,
Bármi bajunk lehet.
Szeméthegyek közt is
Átfúj a szél…
Lehet még boldog,
Aki ma fél…”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
