|
34.fejezet-A csatámat nem vívhatód meg I
pitypang 2007.10.01. 18:11
Nos, úgy döntöttem, hogy kettészedem az utolsó fejezetet, egyrészt, mert nem tudom, hogy mikor tudnám megírni a második részét, másrészt pedig mert együtt túl hosszú és bonyolult lett volna. Szorosan összetartoznak, és még sem, hiszen egy egészen más világban játszódnak, de a lényegük egy és ugyanaz, mint a cím jelöli.
A dőlt betűs idézetek egy 19. századi kiválasztott naplójából származnak, nevezetesen Elisabeth Wittelsbach-tól (később Habsburg, vagy más néven Sissi).
Jó olvasást, és kérlek a végén tisztelj meg egy kritikával, jól esne.
34. FEJEZET – A CSATÁMAT NEM VÍVHATOD MEG I.
Békesség. Csend. Nyugalom. Hófehér homok, langyos szellő és a tenger lágy hullámzása. Mámorító tudatlanság, mely a lelket könnyeddé varázsolja ebben az időtlen világban. Minden örök, és gondtalan. És az érzés, hogy része vagy valaminek, valami nagynak és erősnek, ami magába fogad, körbeölel, és elnyel. Tökéletes, határtalan boldogság.
***
A felkelő nap arany fénybe vonta lakosztályt, a gyenge napsugarak meg-megcsillantak az elhagyatott bútorokon, a szépen megmunkált ajtón, a makulátlanul tiszta tükrökön, és a szobában álló magas alak körvonalának árnyékát vetítették a szőnyegre. Ott feküdt hát Ő, díszes, baldachinos ágyba fektetve, fehér selyem párnák között, Elisabeth Amarah Malazár Voldemort, a halhatatlan kiválasztottak leánya; de mindenek előtt lány, feleség és anya.
Testén nem látszottak a halál jellegzetes nyomai, pedig már bizony egy hét is eltelt a végzetes éjszaka óta. Nem, Elisabeth gyönyörűbb volt, mint valaha. Hosszú, hullámos haja beterítette a finom anyagot melyen feküdt, mint egy dús zuhatag, amely most a napfénytől csillogott. Arca kimondhatatlan nyugalmat fejezett ki, s száján mintha egy halvány mosoly játszadozott volna, ami talán még utolsó pillanataiból maradhatott meg. Eltűnt a szülés minden nyoma és fáradalma is, csak talán a lány sápadt bőre emlékeztethette az embereket a halál megmásíthatatlan tényére.
A szobában lévő alak egy mélyet sóhajtott. Némán figyelte halott feleségét, miközben arca megkínzottnak látszódott, és tekintete is tompán fénylett.
Elisabeth. Kínzó fájdalom hasított a mellkasába a név emlékére. Hét kegyetlenül hosszú nap, és hét magányos éjszaka. Egy Örökkévalóság. A fájdalmas érzés egyre erősödött, szinte perzselve kínozta, s majd belehalt a gyötrelembe. A tompa tekintetek fellángoltak.
Hogy halhatott meg? Hogy hagyhatta el őt? Neki élnie kellett volna, nem mehetett el. Hiszen az övé! Mindig is hozzá tartozott, és hozzá is fog! Elisabeth kellett neki! Nem halhatott meg ilyen egyszerűen… Egy átkozott kölyök miatt… Ugyan kit érdekel az a nyeszlett kolonc? Mit ér bármit is a halhatatlanok korlátlan hatalma, ha van olyan, amit nem kaphat meg? Ha többé már nem lehet az övé?
És ez pokolian fájt. Minden nap minden percében gyötörte ez a tudat, majd bele örült a kínba. Semmi és senki nem enyhíthette a fájdalmát, semmisem tudta pótolni az Elisabeth után hagyott űrt, mely belülről emésztette fel. Számára ez az érzés új volt. Hiszen a teste sértetlen volt, mégis jobban fájt ez minden általa ismert átoknál, és nem volt rá ellenszer. Nem volt gyógyír.
Ezért gyilkolt. Hosszú idők óta először személyesen ment a csatákba, nem kegyelmezett senkinek és semminek, s egy új szenvedélyt talált magának: ösztönösen kereste a gyermekeket, azokat a kegyetlen teremtményeket, akik szemrebbenés nélkül megölik anyjukat, halálba küldik apjukat, és elárulnak minden körülöttük lévőt. Gyűlölte őket. De különösen egyet. A kis Clarat.
Azonban nem ölte meg őt. Egyszerűen nem tudta. Annyira hasonlított Elisabethre, ha ránézett őt látta, a grimaszokban vagy egy-egy apró mosolyban, mindenben. Ezért inkább eltaszította magától, hogy ne is lássa, és odaadta Narcissa Malfoynak.
Egy bogár csapódott neki az ablaknak, ami kizökkentette a férfit gondolat menetéből, de a szemét egyetlen egy pillanatra sem vette le feleségéről.
Oh, Elisabeth! Annyit változott az elmúlt években… Felrémlett benne az a kislány képe, aki két éve, egy őszi éjszakán ideérkezett. Nem akarta elhinni, hogy ez valaha is az ő felesége lesz! Harcias, betörhetetlen és mindenek előtt naiv volt. Előbb beszélt, és csak azután gondolkozott, ráadásul idegesítően szemtelennek bizonyult. Mégis, ahogy kipirult arccal, foggal körömmel védekezett, volt benne valami megfogalmazhatatlan, vonzó erő, ami kiemelte őt a köznép közül. Már akkor látható volt, hogy valami rendkívüli munkálkodott a lányban. Hogy különleges, hogy kiválasztott. Aztán jöttek a bálok és az esték, és megmutatkozott Elisabeth minden szépsége, kecsessége és eleganciája. A Sötét Nagyúr szája szegletén egy halvány, gúnyos fintor jelent meg. Elisabeth játszi könnyedséggel utasított maga mögé minden aranyvérű nőt, mert ez volt az ő világa, erre született - egyszerűen tökéletes volt. De amit egy test bírt, azt a lélek nem… Mennyire dühös volt, amikor december huszonötödikén vértócsa közepén talált rá… „Meg akarok halni. Hagyj elmenni! Kérlek!”. Hogy hagyhatta volna!? Komolyan elhitte, hogy hagyni fogja csak úgy meghalni? Annyira gyerekes volt, bármennyire is erősnek mutatta magát, és talán belül még mindig azt hitte, hogy ez csak egy rossz álom.
De idővel Elisabeth lelkében is felnőtt, kész lett arra, hogy beteljesítse sorsát, és teljes egészében az övé lett. Egyedül az övé. Elfoglalta a helyét mellette, büszke és mindenek előtt méltó lett a nevére, s megtalálta az igazi énjét. Hiszen így kellett lennie, mert neki lett rendelve, számára létezett, és ez így volt rendjén. Tökéletesen illett hozzá, bármennyire is különböztek, bármennyi konfliktus és nézeteltérés volt is köztük…
Voldemort nagyot sóhajtott. Minden gondolatmenet végére ugyanoda lyukadott ki – bármilyen is nehezére esett ezt kimondani -, de hatalmas űr tátongott benne Elisabeth után, és borzasztó hiányérzet fogta el újra és újra. Hiányzott a kisugárzása, az a finom illat, ami mindig körbelengte őt, az igéző pillantása, a mosolya, a csókjai, a selymes bőre, a nevetése… Minden.
***
Sötétség. Hideg. Ezek a szavak tudatosultak először Elisabethben. Eltűnt a megnyugtató, kellemes közeg, kiszakították abból a hatalmas, mindent felölelő erőből, és furcsa érzés tolakodott be a fejébe; hosszú-hosszú idő óta egyedül volt. Végtelenül egyedül…
A tüdeje újra megtelt levegővel. A szíve egy ismert dallamot kezdett ütni: dam… dam… dam. Élt.
Lassan, értetlenül kinyitotta a szemét, és egy új világ tárult elé; a Sötétség és az Árnyak birodalma volt ez, fent a világ tetején, hol örök az alkony és ismeretlen vendég a halál. Egy kimagasodó sziget kőpadlóján feküdt, melyet nem határolt el semmi az alatta fekvő határtalan mélységtől, sem a körülötte ólálkodó démonoktól. Volt azonban valami, ami nem illett ide. Egy széles, kör alakú kőasztal állt középen, s Elisabethet elfogta az ellenállhatatlan vonzalom, hogy odamenjen, hogy megérintse. Volt valami abban a kőben, valami, ami olyan érzést sugárzott, amit ő is ismert, ami ott csörgedezett vérében és dobogott szívében. Így hát engedelmeskedett a hívásnak.
Az asztal felülete nem volt csupasz, egy szimbólumot véstek bele: egy háromszög, melynek csúcsaiból meghúzott egyenesek találkozásánál egy rózsa ékeskedett. Egyszerű volt, mégis… annyira közelinek érezte az életéhez, annyira illett hozzá! Maga sem tudta igazán megmagyarázni ezt a furcsa érzést, de tény, hogy ott volt.
Ahogyan hozzáért, emlékek százai bukkantak fel az elméjében az élete különböző szakaszairól, újra élt mindent egy pillanat alatt; ahogy érzett, gyűlölt és szeretett, ahogy élt és amiért élt, mindent, mi valaha is formálta jellemét, s ami után már soha nem lett ugyanaz.
Amilyen élesen tudatosult benne nem olyan rég a magány érzése, olyan hamar eszmélt fel, nincs egyedül. Ismerős tudat aurája lengte körbe őt, olyan, mivel először és utoljára halála napján találkozott, bár azóta igencsak megerősödött: az Árny volt az, aki elragadta őt az élők sorából. Azonban, mikor elszántan kinyitotta a szemét, hogy szembenézzen a sötétséggel, egy pillanat alatt meghűlt az ereiben a vér, mert az Árny alakot öltött.
Ő maga volt az.
***
„Minden kiválasztott életében eljön az a pillanat, amikor erőnk kiteljesedik, és megismerkedünk hatalmunk valós és végtelennek tűnő, korlátlan valójával. Elhisszük, hogy minden és mindenki felett állunk, hogy nem árthat senki nekünk. És ez megrészegít minket. Mert a Hatalom veszélyes ellenfél; minél több adatik meg nekünk, annál inkább elveszünk sebesen forgó, sötét örvényében, s ha egyszer elnyel, nincs kiút onnan. Nincs menekvés.
„Természetes, ha az ember hibázik” mondta egyszer egy bölcs tanítom. De mi van, ha nem vagyunk emberek? Ha mi, kiválasztottak - akik arra születtünk, hogy tökéletes legyünk – hibázunk? Nevezhető ez „természetesnek”? Talán pont abban van a megoldás kulcsa, hogy bár halhatatlannak születtünk, halandó lélek lakik bennünk, s ezért követi el minden egyes lány ugyanazt a hibát, hogy enged a csábításnak, és rossz célokra használja hatalmát.
Lehetséges, hogy ki sem lehet kerülni e ravasz csapdát, és azt lehet „természetesnek” venni, ha beleesünk? Hiszen ez is csak egy újabb akadály, mit Természet Anyánk állított elénk. Meghalunk, hogy megvívhassuk életünk legnagyobb csatáját…” *
***
- Most meglepődtél, mi? Nem erre számítottál – suttogta gúnyos, lenéző hanggal a hasonmás.
Elisabeth csak egy értetlen, csodálkozó pillantással reagált a hallottakra, sokkal inkább egyetlenegy kérdés járt a fejében, ami hamar ki is bukott belőle.
- Ki vagy?
- Oh, sok mindennek neveztek már, drágám – nevetett fel a lény. – De ezt neked kellene a legjobban tudnod.
- Nekem? – vonta össze Elisabeth a szemöldökét. – Nem ismerlek. Nem tudom a neved. Sőt azt sem tudom, hogy mit akarsz, miért üldözöl vagy hogy miért vetted fel az alakomat. Egyet viszont tudok – sziszegte előrehajolva -, azt akarom, hogy tűnj el!
- Nem megy az olyan egyszerűen, kislány! TE teremtettél, belőled származom! Te hoztál létre, és most meg az akarod, hogy tűnjek el? Csak így egyszerűen? De nem fog menni, akármennyire is szeretnéd, mert most már önálló vagyok, van saját testem és akaratom. Létezem… Vagy talán még mindig nem érted? – pillantott az előtte álló értetlen, csodálkozó arcára. - Annyira jellemző rád ez a naivság... Nézz a szemembe! Mit látsz?
- Nem, ez nem lehet. – mondta Elisabeth, miután engedelmeskedett parancsnak, és gyakorlottan az ismeretlen elméjébe pillantott. Azonban amit ott látott, megdöbbenést, majd félelmet váltott ki belőle. Hátrált egy lépést, miközben kerekre tágult szemekkel tudatosult benne a szörnyű felismerés. – Te…Te nem lehetsz…
- Oh, dehogynem – bólogatott magabiztos lassúsággal. – Én Te vagyok. Egyek vagyunk. Belőled származom, ott élek benned azóta, amióta megszülettél, s vártam a megfelelő pillanatra. Hogy te is ugyanúgy elbukj, mint nővéreid… hogy engedj a hatalmad csábításának, és felhasználd mindenre, mi érdekedben állt. Emlékszel már, drága? Hány embert is öltél meg? Hány lelket küldtél a pokol mélyére szavaiddal, csak mert éppen útban volt, vagy talán miatta elveszíthetted volna a befolyásodat a többi fölött?
- Ez nem igaz… Én csak… Én mindig csak a…
- Nekem hiába próbálsz hazudni! Ismerlek… ismerem minden gondolatodat, érzésedet! Ismerem magunkat! Ott éltem benned végig; én suttogtam a füledbe a halálhozó szavakat, én mozgattam a szádat, amikor hazugságok és cselszövések hagyták el ajkaidat, én lendítettem kezedet, amikor híveid csak egy szavadra vártak, hogy a halálba rohanjanak-e vagy inkább meneküljenek... Bizony, én voltam. De te is ott voltál, Elisabeth. Tiéd volt az utolsó szó, a te szád mondta ki a végszót, a te kezed végzett emberek tucatjával. Elnyomhattál volna, de nem akartad, ne is tagadd! Tudom, hogy élvezted, amikor kimondtad rájuk a halálos ítéletet. Éreztem, hogyan bontakozott ki benned az ölés iránti vágy, hogyan adtad át magad a gyilkolás félreismerhetetlen gyönyörének, hogyan élvezted ki minden egyes pillanatot…
- HALLGASS! – kiáltotta Elisabeth fülére tapasztott kezekkel, lehunyt szemmel. Könnycseppek gördültek végig szépmetszésű arcán. – Tűnj el végre!
- Már nem tudsz elnyomni, drága. Már nem csak egy hang vagyok. Már élek. Van testem, és hamarosan egy életem is lesz. Amint végzek veled. – suttogta, és megvillantak a kezében a semmiből előkerült sai-tőrök.
***
„Emlékszem minden egyes pillanatra. A jéghideg tekintetére, mely oly hasonlatos volt az enyémhez, és mégis, annyira különbözött. Vagy mégsem? Hiszen én voltam az, legalábbis minden rossz belőlem alakot öltve. Egy volt a múltunk, jelenünk és jövőnk, övé volt minden emlékem és érzésem, tehát egyek voltunk. S most már azok is leszünk mindörökké.” *
***
A támadás olyan hirtelen jött, hogy Elisabethet teljesen váratlanul érte. Épp, hogy csak az utolsó pillanatban félre tudta rántani nyakát a végzetes csapás elől, azonban még így sem menekülhetett el a szúrást követő rúgás elől, mely fejen találta.
Szédülten próbálta visszanyerni az egyensúlyát, miközben már jött is a következő csapás. És a következő. Majd még egy. Elbotlott, és a földre került. Azonban az ütések és a rúgások sorozata felébresztett benne valamit, amire az ellenfele nem számított. Az ösztönét.
Úgy lobbant fel a lelkében az élni akarás kiirthatatlan ösztöne, akár egy vadul lobogó, pusztító tűz, mely elnyomott minden tudatos gondolkodást. Egy pillanat alatt elkapta a másik lábát, és maga mellé rántotta. A következő pillanatban pedig már talpon volt, s az ő kezében is ott fénylettek a gondolata által előhívott tőrei.
Egyszerre lett minden világos. A vonzalom a harcművészetek iránt, az a sok gyakorlás, és az a furcsa, megdöbbentő felismerés, hogy mennyire jó ebben, hogy mennyire hamar mestere lett a párviadaloknak… mindennek oka volt. Minden mozzanat erre a harcra készítette fel. Hogy megvívja élete legnagyobb csatáját; legyőzze önmagát.
Határozott mozdulattal megpörgette fegyvereit, és ráemelte pillantást ellenfelére. Érezte az erőt a kezében, érezte a sok ezer éves múltat a háta mögött. Már nem volt egyedül, és már soha nem is lesz, mert minden tette, minden gondolata mögött ott lesz a származása és a sorsa. Ahogy elfogadta ezt a tényt, magabiztosság járta át a testét.
Elisabeth volt. Nem egy árny, nem egy darab belőle, hanem ő maga egészében. És egy egész mindig több mint egy fél. Nyerni fog…
***
„Soha életemben nem felejtem el azt a napot. Akkor és ott, úgy küzdöttem, mint még soha életemben, és azután sem fogok ugyanúgy. Azt hittem egyszerű lesz, hiszen nem veszthettem! Nem arra születtem, hogy veszítsek… Magabiztosan támadtam, azonban valami keresztül húzta a számításomat.
Legyőzni egy ellenfelet, az valami, de legyőzni önmagad, az egészen más. Harcolni valakivel, aki ugyanolyan jó, mint te, aki ismeri, mit gondolsz, pontosan tudja a következő lépésedet, és csak egy valamit akar: megölni. Kiirtani belőled az élet utolsó szikráját is, hogy a helyedbe léphessen, hogy szabadon élhessen és uralkodhasson a világ felett.” *
***
Fájt mindene. Minden tagja, mintha ólom nehézségűvé vált volna, és ő túl gyenge lett volna ahhoz, hogy akár felemelje bármelyik végtagját. Szájában a vér félreismerhetetlen sós íze keringett, testén többhelyen zúzódások és vágások éktelenkedtek, és pokolian fáradt volt.
Fájt a lélegzetvétel is. Már nem is támadott, csak védekezett. A kezdeti magabiztossága tovatűnt, megsemmisítette az a legyőzhetetlen erő, amivel találkozott az összecsapásnál. Nem akart már semmit, csak életben maradni…
- Ugyan, drágám! Nem adhatod fel ilyen könnyen! – nevetett fel az Árny - Hadd szórakozzak még egy kicsit! – sziszegte, és egy határozott mozdulattal padlóra küldte ellenfelét.
Elisabeth felnyögött, ahogy teste a hideg kőnek csapódott, és elejtette a fegyvereit. Vér csordogált ki a szája szélén, hogy keveredjen a megállíthatatlanul előtörő könnyeivel, majd egyesült folyamként a porba hulljanak. A lánnyal és minden reményével együtt.
- Tudod – folytatta -, azt hittem nehezebb lesz megölnöm téged. Egy órája küzdhetünk, talán? És te már vesztettél is… De hát is mit várhattam volna tőled? Gyenge vagy! Nélkülem csak egy senki! És mindig is az leszel! És tudod, miért, kislány? Mert a lelked mélyén még mindig egy ártatlan lény lakozik. Aki védi a gyengéket, aki képtelen megragadni a hatalmat… - a hasonmás gúnyosan felnevetett, majd belerúgott az előtte fekvőbe.
Reccs. Tisztán hallotta, hogyan tört darabokra több bordája is. A fájdalomtól levegőért kapott, de a torkából csak egy ismerős sípoló hang szaladt ki, amit már több haldokló betegnél is hallott; a csont átszúrta a tüdejét… Tudta, hogy vége. Már nincs menekvés, hamarosan szerv teljesen összeesik, és akkor már képtelen lesz, levegőt venni, itt fog meghalni, egyedül, némán…
- Milyen halál ez egy kiválasztottnak?! – suttogta a fülébe kárörvendően a hasonmása – Hatalmas voltál, elpusztíthatatlan, az egész világ a lábad előtt hevert, akár egy gyönyörű istennő… És mi lett belőled? Egy roncs, akit a saját vére fog megfojtani. Magányosan fogsz meghalni, mert már nincs senki, aki melletted állna vagy megvédene. A lányod halott, megölte a férjed, aki maga is gyűlöl. Egyedül vagy, drága…
Elisabeth lehunyt szemmel próbálta kizárni a hangot. Nem akarta hallani, mert az fájt neki a legjobban, hogy tudta, minden szó igaz belőle. Nincs neki már senkije… minek éljen akkor hát?
A másodpercek némán peregtek. Ki, be. Ki, be. Köhögés. Vér. Sötétség és csend.
Aztán világ megállt. Az alkony fényében fürdő csodás repülő sárkányok lelassították mozgásokat, s minden külső zaj elhalt. Halvány képek jelentek meg szemei előtt, miközben a tüdeje végleg feladta elkeseredett harcát.
***
„Azt mondják, mielőtt az ember meghal, lepereg előtte az élete minden egyes fontos momentuma. Hogy újraél mindent, hogy újraérzi minden egyes vidám vagy boldogtalan pillanatát.
De amit én láttam, az nem az én emlékem volt. Nem is emberé. Halhatatlanok elkeseredett, véres csatáik önmagukkal, fájdalmaik, amit a világtól kaptak, könny, bánat és a legvégén halál a saját kezük által. Ezernyi gyönyörű test csapódása a földnek, ezerféleképpen megfosztva a lét legfontosabb elemétől; az élettől.
Aztán, mikor a sötétség úgy tűnt végleg elnyel, eljött értem” *
***
Csodás fény űzte el a homályt, és töltötte be az ürességet, amely álnok módon körbefonta a lányt, akár egy jéghideg, rémisztő és lerázhatatlan takaró. Körbeölelte és kitöltötte az űr, megnyugvást és békességet hozva, és kirekesztett minden gonoszt.
Elisabeth elméjét úgy lepte el a tudás és a megértés, ott, élet és halál között lebegve, akár hajnaltájt füvet a harmat, gyengéden és halványan, mégis egészében.
Megértette.
A tökéletesség soha nem a hibátlanságot jelenti. Nem létezhet valami vagy valaki hiba nélkül, nem lehet valami tisztán jó vagy tisztán rossz. Együtt alkotnak valamit, de külön semmik. A hiba is hozzátartozik a léthez, az együttesük alkotja meg az életet, hiszen hiba nélkül nincsen élet, és élet nélkül nem születnek hibák. A kettőjük közös kapcsolata hozza létre azt a törékeny egyensúlyt, ami fent tartja a világot.
Létezhet akkor tökéletesség? Igen, ha nem is teljesen abban az értelemben, ahogy eddig gondolt rá. Ha megtanul a hibáival élni, ha elfogadja, hogy az a rossz is ő, akkor igen. Amúgy nem több egy darabnál, és soha nem lesz egész. Csak egy egész alkothatja meg a tökéletes harmóniát, a részek különválva gyengék, és egy idő után elpusztulnak a világ tengerében.
Nem győzheti le önmagát, nem irthatja ki magából a rosszat, de elfogadhatja létezését.
Elfogadja létezését.
Ebben a pillanatban a teste magába szívta a fényt, és lelkét elöntötte valami határtalan békesség, amit még soha nem érzett élete folyamán. Halvány mosollyal az arcán tért vissza belé az élet, és csillant fel szemében az öntudat szikrája, s már nem fájt semmi. Még látta az Árny rémült arcát, mielőtt elnyelhette volna a fény, és egyesült vele.
Valahol, a világban, Anglia egy eldugott zugában, egy sötét kúriában, Elisabeth Malazár Voldemort kinyitotta szemét…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
