33. FEJEZET – A HALÁL ÁRNYÉKÁBAN


Két nap múlva Szelim Ahmed elhagyta a kúriát, s vele együtt eltűnt minden jó a házból. Csak Elisabeth maradt és a harag. Töménytelen harag.

- Ne merj többé ellenszegülni nekem, Elisabeth! – sziszegte Voldemort az ebédnél. – Még egy ilyen, és Ahmed meghal.

A lány lassan megrágta az utolsó falatot, lenyelte, és csak azután válaszolt:

- Mindketten tudjuk, hogy nem fogod megölni. Túl gyenge vagy ahhoz, hogy kibírd a két oldalról irányuló támadást! Elvesztenél mindent, és belehalnál.

- Nem olyan könnyű engem eltiporni, Elisabeth. Én minden idők legnagyobb mágusa vagyok!

- Remek – válaszolta nyugodt hangon a felesége – Mondogasd csak ezt a halálfalóidnak, biztosan feltüzeled őket.

A következő pillanatban Voldemort már a lány mögött állt. Arca nyugodt volt, de hangjában fenyegetés bujkált, ahogyan halkan a fülébe suttogott:

- Már nem sokáig beszélhetsz velem így. Hamarosan eljön az én időm… És akkor te sem menekülhetsz. – pálcáját lassan végighúzta a kecses nyakon, le a karcsú testen, majd megállapodott a hasán.

- Ő soha nem lesz olyan, mint te – szólt csendesen Elisabeth, kitalálva a varázsló gondolatát.

- Ne felejtsd el, hogy az én vérem is folyik benne.

- Voldemort nagyúré, vagy Tom Denemé?

Sötét árny suhant át a férfi arcán, lemosva gúnyos mosolyát.

- Tom Denem már halott!

- Biztos vagy benne? – most Elisabethen volt a sor, hogy gúnyosan elmosolyodjon. – Bizony, bizony… Te is tudod, hogy mit jelent az, Voldemort! – felállt, és a hátat fordított férjéhez lépett. – Soha nem volt a tiéd, és nem is lesz az! Erre a szavamat adom… Ha felnő, ellened fog fordulni, és, ha akar, el is tapos majd!

A Sötét Nagyúr egy gyors mozdulattal a falhoz szorította a lányt.

- Azt a kort már nem fogja megélni. Ahogy megszületik, megölöm! Nekem csak a vére kell! És akkor rád is lesz gondom! – két ujja közé fogva egy hullámos hajtincset, lehunyt szemmel mélyet szippantott felesége finom, őrjítő illatából.




Mennyeknek méhe szült, vagy bús gyehenna téged,
Óh, Szépség? A szemed egyként tud ontani
Égi s pokoli fényt, jótéteményt és vétket,
S bízvást lehet a bor másának mondani.


Szemedben őrzöd a napnyugtát és a hajnalt,
Illatos vagy, miként a felhős estelek,
Csókod varázsital és amfora az ajkad,
Melytől gyáva a hős és bátor a gyerek.



- Mert bármennyire is vonzó vagy, Elisabeth – folytatta Voldemort -, veszélyes vagy. És nekem nem kell ilyen szolga. Olyan vagy, akár egy méreg, mely csábítja az embert, bár tudja, hogy árt magának vele. Minél többet fogyaszt belőle, annál inkább rabja lesz, s a végén nem tudja elereszteni. Túl sok gondot okoztál már nekem…

- Akkor ölj meg most! Végezz velem! – kapott a szaván a lány – Minden gondod megoldódna! Aztán vedd véremet, és halhatatlan leszel! Ígérem!

A férfi egy rövid kacajt hallatott.

- Hazudsz! Te is tudod, hogy azonnal meghalnék! Ravasz és álnok vagy, Elisabeth! Akár egy vipera; minden szavad mögött hazugság és csapda rejtőzik. Mondtál te valaha is igazat nekem? Kivel nem szűrted össze a levet, kit nem fordítottál még ellenem? Hol nincsenek férfiak, akik az életüket adnák érted? Akik egyetlen pillantásodért a lábad előtt hevernek? Ahmed? Weasley? És még kitudja, hogy hányan! Mindenhol van egy bebiztosított embered, igaz?



Küldött fekete mély vagy ég csillagtetői?
Szoknyád után a Sors kullog, mint hű kutyád;
Szeszélyes kezeid Jó és Rossz magvetői,
Mindent kormányzol s ajkad választ nem ád.


A holtakon tiporsz, Szépség, gúnyt gőggel űzve,
S nem megvetett díszed a Szív Borzalma sem;
A gyilkosság is ott táncol, csípődre fűzve,
Kedvenc ékszereid között, szerelmesen.


Láng vagy s az elvakult lepkék feléd repesve
Elégnek reszketőn s mondják: Áldott a láng!
A hő szerelmesek édes párjukra esve
Sírjukat ölelik, bús haldoklók gyanánt.



- Volt kitől tanulnom! – vágott vissza gúnyosan a lány – Nyisd ki a szemed, kedvesem! Már régen nem az az ártatlan kislány vagyok, akit idehoztál, és feltétlen engedelmességet követeltél tőle! Hazugságok? Csapdák? Manipulálás? Ráismersz magadra?! Te tetted ezt velem, Voldemort! Te keltetted életre bennem ezt a lényt! És most már rettegsz, mert tudod, nem tudsz elereszteni! Nem tudsz végezni velem, bármenyire is szeretnéd! Mert kellek neked! Érzem a vágyadat, mely tűzként emészt téged, ha a közeledben vagyok…

Elisabeth teste hangosan csattant, ahogy a Sötét Nagyúr nekilökte a falnak. Mindkét csuklóját szorosan markolva, egész testével a lányra nehezedve, szenvedélyesen lecsapott a telt ajkakra. Nyelvük vad, őrjítő táncot kezdett járni, testük égett a vágytól, miközben lassan a hálószoba felé araszoltak…



Ég küld-e vagy pokol, mindegy, minek is kérdem?
Óh, Szépség, csodaszörny, rémítő, üde, szent!
Csak szemed, mosolyod, lábad tárja elébem
Az imádott, soha nem ismert Végtelent!


Légy Isten angyala, vagy a Sátán szirénje,
Mit bánom! Bársonyos tündérszemmel ha kelsz,
Úrnőm, egyetlen, óh, illat, zene, fény te,
Enyhül a rút világ s könnyül a lomha perc!



***



A trónterem rideg falai között néma csend uralkodott. Egy alak térdepelt a hideg kövön; lehajtott fejjel várta az ítéletet, hosszú haja előre lógott, jótékonyan takarva arcát, melyre kiült a félelem.

Hibázott. Már megint. A legutolsó küldetésen – ahol ki kellett irtania egy sárvérűt és családját – elkövetett egy hatalmas baklövést: egy pillanatra nem figyelt a kölyökre, és annak sikerült megszöknie. Természetesen rákente bűnét a társára, akit időközben elkaptak az aurorok - így az nem vallhatott ellene -, mégis, a Nagyúr idehivatta.

Tudta, hogy bajban van. A Sötét Nagyúr nem szokta az embereket csak úgy a kúriájába hivatni. És főleg nem kihallgatásra. De hát nem tehetett mást, engedelmeskednie kellett a hívásnak, így hát ide hoppanált. Részletesen elmondta a meséjét – pontosan, ahogyan otthon begyakorolta -, s kellőmértékben használt okklumenciát, mégis, csalhatatlan ösztönei azt súgták, valami nincs rendjén.

- Hazudik – suttogta a nő jéghideg hangon.

A férfi egy rémült pillantást vetett az ura mellett álló fiatalasszonyra. Bár még új volt, már hallott róla. A halálfalók suttogva és csak titokban mertek beszélni róla, mert neve említése is tilos volt. Elisabeth. Gyönyörű név, gyönyörű külső és fagyos belső. Azt beszélték róla, hogy mugli, mégis, kevés ember hitte ezt el, mert egyetlen pillantással megbabonázott bárkit: ha akarta, az illető kiugrott az ablakon, vagy megölte érte a saját családját.

- Igaz ez, Troy? – kérdezte Voldemort nagyúr gyanakvóan.

- Én az igazat mondtam, Nagyuram… - hebegte idegesen a férfi.

- Akkor miért nem nézel a szemembe, Troy? Rettegsz, ne is próbáld tagadni! Érzem a félelmedet… Talán valami titkolni valód van? Mit rejtegetsz előlem?

- Semmit, Kegyelmes úr.

- Megint hazudik – sziszegte a nő fagyos hangon. Eddig egy pillantásra sem méltatta a halálfalót, most azonban gúnyosan mosolyogva pillantott le rá. – Ráadásul okklumenciát használ… Ő árulta el a dél-londoni ügynökünket is!

Hiába volt minden fohász. Értelmetlen lett volna bármit is tagadni, érezte, hogy nincs remény. Talán, ha még idejében bevallaná…

- Én igazán nem akartam, Nagyuram… Könyörgöm, légy kegyes hozzám! Én mindig hűséges voltam hozzád… a legjobb halálfalód voltam!...

- Elég! – csattant fel Voldemort. – Tartsd meg a szánalmas rimánkodásodat a pribéknek…



****



Elisabeth levegő után kapott, ahogyan feje kibukott a víz alól. Óvatosan kitörölte a habot az arcából, és kifújta a levegőt.

Egy újabb nap, ami úgy tűnt, nem akart véget érni. Fáradt volt, a háta fájt, és – bár alig két órája evett – megint éhes volt. Ha így halad, lassan ki kell szélesíteni az ajtókat. Alig pár napja volt hátra a szülésig, mégis, egyedül volt a kúriában, mert Voldemort elutazott. Egy különlegesen kényes ügyet kellett elintéznie, de Elisabeth nem bánta. Legalább egy kicsit kipihenhette magát, és rendezhetett magában egy pár dolgot. Mert bőven volt mit.

Fáradtan megdörzsölte a szemét. Hogyan is kezdődött minden? Hol csúszott ki az élete az irányításából? Hogyan veszítette el önmagát? Ma megölt egy embert. Na és? Egy egyszerű, mocskos férfi volt, akinek a szemében ugyanaz az ismert, undorító vágy lobogott. Megérdemelte. Pár hónappal ezelőtt ez a gondolat még zavarta volna őt. Ma már azonban nem. Hogy miért? Mert elege volt a másik nemből, mert mind csak ugyanazt akarta: megszerezni magának, birtokolni őt, és ezért ölni is képesek lettek volna. Undorodott az egész hímenmű bagázstól…

Mi változtatta meg így az egész életfelfogását? Az a sok kegyetlenség, amit az életben kapott? Vagy az a sok fájdalom és szenvedés, amit leggyakrabban férfiaktól kellet elszenvednie? Két hónappal ezelőtt, a Voldemorttal történő vitája közben azt mondta: „Már régen nem az az ártatlan kislány vagyok, akit idehoztál”. És valóban, megváltozott. Szerepet játszott az elejétől, de hát mit számított? Hiszen Voldemort is azt tette, játszottak mindketten. De mi van akkor, ha már nem tudott különbséget tenni szerep és valós személyiség között? Ha már egybeforrt e két dolog? Ha a gonoszság a megkeseredett szívéből jött? Na és, ha a rossz cselekedetet jó cél vezérelte? Mert egyben biztos volt, a lányáért tett mindent, ő már nem számított. Neki kell egy biztonságos világot megteremteni, legyen az a fehér- vagy sötétoldalon is. Szépen lassan, férje tudta nélkül, úgy alakította a dolgokat, ahogy az neki kedvezett, s bizony nagyon jól haladt. Olyan volt, akár egy pók: a háttérben mozgott, rángatta a fonalakat, folyamatosan bővítve ezzel hálóját, új legyekre vadászva.

Na és ott volt a szülés. Napról napra egyre erősödött benne egy érzés; nem fogja túl élni. Hogy bele fog halni. Ezt súgták álmaiban a hangok, s fényes nappal is a halál árnyékát látta már mindenhol, az ott volt, bárhova is ment. Nem félt, már régen felkészült a halálra, mégis egy dolog aggasztotta: mi lesz a lányával, ha ő már nem lesz e világban? Vajon Voldemort betartja majd ígéretét, és valóban megöli? Egy dolgot azonban még nem tudott a férje: a kislánynak meg kell érnie az egy éves kort. Legalábbis ő ezt hiszi majd. Egy megbízható embere viszi majd el ezt az információt, azzal, hogy őt Urd, Verdandi és Skuld küldte, azok viking istennők, akik hajdanán Elisabethről mondtak neki jóslatot. Na persze a Sötét Nagyúr gyanakodni fog, de felesége tett róla, hogy semmi gyanúsat ne találjon embere elméjében.


Másnap délután, február huszadikán Elisabeth furcsa érzéssel ébredt fel délutáni alvásából, de nem törődött vele. Talán a terhesség egy újabb idegesítő tünete volt…

Ám az ablaknál állt - arra várva, hogy Tina kiválassza a mai ruháját -, amikor érezte, hogy valami meleg folyik végig a combjai között. Letekintve kikerekedett szemekkel konstatálta, hogy mi is az. A magzatvíz.

- Tina – hebegte ijedten a lány – Tina!...

- Mindjárt végzek, Úrnőm. – szólt oda a manó, miközben háttal állva neki a ruhákat válogatta.

- Ti…Tina! – dadogta Elisabeth.

Erre a rémült hangra a kis lény már odafordult. Egy pillanatig nem értett semmit, amikor is meglátta a lány alatt a tócsát. Izgatottságtól kikerekedett szemekkel fogta fel ő is a dolgokat, s egy pillanat múlva már az úrnője mellett állt.

- Hívd ide Nestrallt! – suttogta Elisabeth erőtlenül, és lerogyott a kanapéra.

- Igen, Úrnőm, azonnal szaladok!...

Pár perc múlva a gépezet beindult: asszonyok jelentek meg, sürögtek-forogtok, tanácsokat adtak…

- Lélegezz mélyeket, és ha fájás jön, szorítsd össze a fogad, és fújd ki a levegőt! – mondta egy ízben Narcissa Malfoy. – Ne félj, Nestrall már úton van…

És így tovább, s bár Elisabeth igyekezett odafigyelni a mondottakra, gyakran képtelen volt rá. Ijedt volt, egyenesen rémült, bármennyire is igyekeztek az asszonyok nyugtatni őt. Hiába volt minden jó tanács, s tudták ezt ők is - hiszen az első szülés a legnehezebb. Ám ez a kisebb probléma volt a lány számára: a szoba egyik sarkában sötét árnyék telepedett meg, testetlen volt, akár egy felhő, mégis, ahogy telt az idő, egyre sűrűsödött, s vörös szemével egyenesen rá nézett.

- Elisabeth… Elisabeth…- szólította hátborzongató, suttogó hangon.

- Elisabeth! Figyelsz te rám? – kérdezte Nestrall.

A lány zavartan odakapta tekintetét. - Vajon mikor érkezett Alexis?

- Igen – bólintott, s valóban, most erre kell figyelnie, és nem másra… nem másvalakire…

- Gyere, mászkálj egy kicsit, az elvonja a figyelmedet – folytatta a gyógyító – Hosszú vajúdásra számíthatunk.



***


Időközben Voldemort nagyúr figyelmesen kutatott egy barlangban. Apránként ellenőrzött minden pontot, mégis, nyomát sem látta a keresett aranyserlegnek. A sötétség háborítatlan nyugalmát azonban megzavarta valami: egy fényes patrónus szárnyalt befelé, s megismerte, Lucius Malfoyé volt az.

- Elisabeth már vajúdik, hamarosan megszül – mondta az állat, majd köddé vált, és nyomában azonnal a férfi is hoppanált.

Abban a pillanatban, ahogy lába alatt újra talajt érzett, azon nyomban felesége lakosztálya felé vette az irányt. Az ajtó előtt Malfoy állt, aki tekintetét folyamatosan a zárt ajtóra szegezte, ám amikor mestere megjelent, sietve meghajolt.

- Hogy van? Hol tart a… a szülés? – kérdezte a Sötét Nagyúr, miközben szemében mintha ijedség csillant volna.

- Két órája elfolyt a magzatvize, Uram – sietett a válasszal Lucius – De Nestrall szerint még akár egy óráig is eltarthat.

Ebben a pillanatban az ajtó kivágódott, és egy cseléd szaladt ki rajta, ám ez senkit nem érdekelt, mert egy pillanatra betekintést nyerhettek a szobába. Elisabeth a kanapénak támaszkodva állt, háta megfeszült, és fájdalmas sikoly futott ki a szájából, aztán az ajtó becsapódott…

- Miért nem adnak valamit neki!? – csattant fel dühösen a Nagyúr. – Miért nem tesz senki semmit?

- Veszélyeztetné a gyermeket, uram…

Óráknak tűnő percek teltek el így, Voldemort idegesen járkált fel-alá, miközben minden idegszálával a kiszűrődő hangokra figyelt. A kiáltások egyre gyakoribbak és egyre hangosabbak lettek, s egyre több cseléd szaladgált ki-be, törölközőket és forró vizet hoztak, és egy-egy ajtócsapódás közben Elisabeth is feltűnt. Már az ágyban ült, haja izzadtan tapadt homlokához, s fogát összeszorítva kínlódott. Mellette szorosan ott ült Narcissa Malfoy, egyik kezével a lány derekát támasztotta, a másikkal egy vizes kendő segítségével törölgette a másik homlokát.

- Már nincs sok hátra, Elisabeth – mondta Nestrall, aki az ágy előtt térdepelt.

Aztán újra becsapódott az ajtó, kizárva ezzel mindkét férfit.

Voldemort zavartan megrázta a fejét. Rosszabb ez, mint egy kínzás… Soha nem hitte volna, hogy ilyen szörnyű lesz itt kint állni, és várakozni. Új érzés kerítette hatalmába: a féltés. Most először féltett valakit saját magán kívül, félre téve terveit és minden szándékát. Mit számít az a nyomorult poronty (akinek, mint kiderült meg kell érnie az egy éves kort), csak Elisabeth élje túl… Csak kapja vissza épen! Ha valami baja lesz… ha valami történik vele, azt megbánja az egész társaság! Élükön Nestrallal!

Sírás zökkentette ki gondolatmenetéből. Egy csecsemő sírása...



***



- Nyomj, Elisebeth! Már látom a fejét – bíztatta Alexis izgatottan.

A lány levegő után kapott. Ez…ez az utolsó óra borzalmas volt. Annyira fáradt volt, mint még soha életében, csak túl akart lenni már rajta. Szeme végigfutott a körülötte állok arcán, majd önkéntelenül a sarokban lévő árnyékon állapodott meg. A halál szája jéghideg, gúnyos mosolyra húzódott. Mintha csak azt sugallta volna, úgysem tudod megcsinálni, gyenge vagy, kislány…. Elisabeth összevonta a szemöldökét. Hogy mer neki ilyeneket mondani? Őt, aki felette áll minden halandónak, nem fogja legyőzni egy szülés! Túl élt már sok dolgot, és sok mindenkit, ne parancsolgasson neki hát senki! Ha valamit akar az a lény, várjon a sorára… Összeszedve minden erejét, egy utolsót nyomott.

- Jól van… - suttogta a gyógyító, és egy pillanat múlva már felhangzott egy gyermek sírása. – Gyönyörű, egészséges kislány!

Alexis pálcájával elvágta a köldökzsinórt, és az anyához emelte a kis csöppséget.

- Mi lesz a neve, Elisabeth? – kérdezte mosolyogva Narcissa.

- Clara…- válaszolta erőtlenül a lány, és halványan elmosolyodva megsimogatta a kis fejecskét. Aztán egy halk sóhaj bukott ki a szájából, ahogy észrevette a közeledő árnyékot…


***



Voldemort minden gondolkodás nélkül berontott a szobába. Minden fej feléje fordult, de őt a legkevésbé sem érdekelte. Egyenesen elindult felesége felé, azonban Nestrall az útjába állt, egy kicsi, törölközőbe csavart csomagot tartva a kezében.

- A lányod, Nagyuram, Clara.

A Sötétnagyúr ügyetlenül átvette a csomagot, miközben észre sem vette, hogy a szobában mindenki őt figyelte. A törölközők közül egy kis fej kandikált ki. A fejen pedig sötétbarna hajtincsek díszelegtek, amikhez tartozott egy csöppnyi orr, és egy picike száj. Így, egy pillanat alatt is észrevehető volt a megdöbbentő hasonlóság, a csomag és Elisabeth között. Aztán a következő pillanatban a férfi úgy érezte, világ megállt, mert a csomag kinyitotta a szemét. A várt sötétbarna szemek helyett valami egész más nézett vissza rá, valami, ami nagyon hasonló volt hozzá: egy vörös szempár. Pontosan olyan, mint az övé.

De miért is lepődik meg ezen? Hiszen… hiszen ez az ő lánya! Ő az apja! Az iménti csomag hirtelen egy csodaszép gyermekké nőtte ki magát a szemében, akiről gondoskodnia kell, és nem megölni…

Egy hang szakította ki világából, ami feledtette vele lányát:

- Elisabeth? – kérdezte suttogva Narcissa Malfoy. – Elisabeth, jól vagy?

De a lány nem volt jól. Törékeny teste most mozdulatlanul feküdt az ágyban, arca sápadt volt, és olyan halott.

- Mi a… - suttogta Nestrall, és ott termett mellette. Ujját a lány nyakára tette, hogy ellenőrizze pulzusát, ám amit érzett, meglehetősen nagy aggodalmat váltott ki belőle. Aztán lehajolt hozzá, fejét a mellkasára hajtotta… - Nem lélegzik. Menjenek hátrébb, nem jut levegőhöz!

Mindenki mozdult, kivéve Voldemortot, de senki nem mert vele vitatkozni. Percekig nem lehetett mást hallani, csak, a bűbájokat suttogó gyógyító hangját. Nestrall hangja egyre kétségbeesettebb lett, egyre gyakrabban káromkodta el magát, és mozdulatai kapkodottá váltak.

- Gyerünk, Elisabeth! – motyogta a férfi. – Ne hagyd el magad! Electrix! - megfogta a lány csuklóját. Még mindig semmi.

Versenyt futottak az idővel, Nestrall sorra harsogta a varázslatokat, de hiába, a lány nem tért magához. Valaki felzokogott hátul, de Voldemort nem mozdult. Kővé válltan állt egy helyben, kikerekedett szemekkel nézte a kínlódó gyógyítót, akinek hiába volt minden igyekezete. Elisabethre nem hatott semmilyen bűbáj, semmilyen mágia…

Aztán Alexis felé fordult, és halk hangon, mint aki maga sem hinné el, amit mond, megszólalt:

- Nem tudom megmenteni, Uram – és minthogy Voldemort nem reagált, folytatta. – Teljesen elhagyta az ereje, olyan mintha feladta volna a reményt… Nem használ semmilyen… Uram? – kérdezte a szőke férfi halkan. – Uram, hallja amit mondok?

De Voldemort nem hallotta, mert a külvilág meghalt számára, megkövülten bámulta feleségét. Elisabeth nem halhat meg! Nem, hiszen halhatatlan! Olyan erős lány, mindent túl él! A lányának szüksége van rá! Neki… és neki is! Mi lesz vele nélküle? Hogy meri cserbenhagyni őt? Elisabeth az övé! Csakis az övé! Nem hagyhatja csak így őt itt…

Nestrall felsóhajtott. Elisabeth szívére szegezte a pálcát - Sonorus! - aztán tehetetlenül leroskadt a kanapéra, és arcát kezébe temette.

A szobára telepedett néma csendet csak egyvalami törte meg: Dam. Dam.

Ugyan, hiszen ki fog mellette állni? Ki fogja bekötözni a sebét, amikor fáradtan hazatér a csatából? Kire bízza majd az irányítást, ha ő elmegy?

Dam..

Mi lesz a lányukkal, ha az anyja meghal? Ő nem lesz jó apa, és különben is, nincs neki ideje egy gyerekkel foglalkozni…

Dam.

Hogy hagyhatná őt itt Elisabeth? Miért teszi ezt vele? Most, amikor minden olyan jól állt: a háborúban úgy tűnt, nyernek, megszületett végre a lánya… Pont most kell cserbenhagynia?...

De a várt dobbanás nem jött, és a szobára síri csend telepedett, ahogy a telehold gyönyörű, földöntúli fénye beragyogta a szobát. A Sötét Nagyúrban mégis, csak a nők feltörő zokogása, és Alexis elcsukló hangja tudatosította benne a megmásíthatatlan: Elisabeth meghalt. Elment örökre…