32. FEJEZET – EGY VÁRATLAN VENDÉG



Az ősz – úgy tűnik – elérte végre a sötétnagyúr kúriáját is. S amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan szállt is el. Mégis, ez az aprócska változás is lángot gyújtott az emberek szívében. Hiszen egyszer majd feléled minden, jön a rügyező tavasz, s a világ újra születik. Mert a rend helyre állt, a természet levetette régi ruháját, hogy majd egy sokkal szebbet szüljön.

Még sem tudták, hogy ezt Eilsabethnek köszönhetik. Mert ő mélyen hallgatott, de megfogadta Helena tanácsát, és emelt fővel görgette tovább az élet fonalát. Ahogyan a természet, ő is levetette lelkét zsibbasztó terhét, s egy új, addig ismeretlen érzés telepedett a szívére.

Ezt pedig nem más váltotta ki, mint a benne élő hét hónapos gyermek. Soha nem hitte el, hogy ilyen történhet vele valaha, de már is szerette a csöppséget. Tulajdonképpen szerette azóta, hogy először dobbant a szíve, vagy először rugdalódzott.

De a terhesség nem volt könnyű dolog. Tizenhat éves volt, s a teste törékeny és beteges. Hiába állt mellette Narcissa (akivel mostanában nagyon jóban lett), hiába támogatták mindenben, nehéz volt. Nagyon nehéz.

Voldemort pedig rettentő elfoglalt volt. A háború a legutolsó, a kúriát ért támadás után sebesen a tetőpontja felé robogott, nagy veszteségek voltak mindkét oldalon, az emberek idegesek lettek, s a harc kezdett átalakulni valami kétségbeesett, rendezetlen, véres küzdelemmé, ami csak úgy ontotta a halottakat. Mégis, Voldemort valahogy szorított idő feleségére, megpróbált vele sok időt tölteni. El akarta kerülni a holtpontokat, s egyre jobban féltette Elisabethet.

A lány - furcsamód – jól érezte magát a férje társaságában. Az kedves volt vele, s jellem újra kezdett hasonlítani az „emberibb” részéhez. Kapcsolatuk átalakult - bár nem tápláltak egymás iránt mély érzelmeket - mindenképp pozitív volt: Elisabeth nem kérdezett, s kerültek minden olyan témát, ami Voldemort terveiben szerepelt, inkább csak egymásra koncentráltak – és úgy tűnik, ez elég volt.

Így tehát Elisabeth boldog volt, legalábbis megpróbált az lenni.

Éppen a konyhába tartott – mert megkíván t egy fürt szőlőt -, amikor elhaladva a Lestrange-lakosztály előtt egy név megállításra késztette:

- …És a kis Draco – hallatszott ki Bellatrix hangja – nagyon úgy tűnik, hogy nem így gondolja. Lucius szemébe vágta, hogy az egész halálfalóvá válás hülyeség, és őrölt az, aki csatlakozik a Nagyúrhoz. Ő nem akar senkit sem szolgálni, egyszóval: esze ágában sincs csatlakozni hozzánk!

- És a Nagyúr tudja már ezt? – csendült fel Rodolphus hangja.

- Nem, még nem. De amit ezért Lucius kapni fog!... Ráadásul a gyerek összepakolt és ott hagyta őket! Narcissa teljesen kiborult, s még…

Ennyi elég volt a lánynak, és csendben tovább indult a folyosón.

Hát végre Draco megtette! Elfelejtette a kötelezettségeket, s saját útjára lépett! Talán még Sally-vel is beszélt… Legalább valakit megmentett!

Annyira feldobta ez a hír, hogy sokáig le sem tudták mosni a mosolyt az arcáról.

- Mitől van ilyen jó kedved? – kérdezte Voldemort, mikor meglátogatta feleségét a lakosztályában.

- Mitől ne lenne? – nézett fel Elisabeth, majd elhúzta száját, és rá rakta a kezét a hasára. – Nem szeretem, amikor ilyen élénk…

A férfi felnevetett, és óvatosan megfogta felesége gömbölyű pocakját.

- Ma egész nap ezt csinálta – folytatta a lány – rugdalódzik, izeg-mozog…

- Az anyjára ütött…

- Szerintem nem – húzta össze a szemét komolyan Elisabeth – Sokkal inkább az apjára. Öntudatos és…

- És?

De a lány csak felnevetett, nem válaszolt. Nincs az az isten, hogy kimondja! Inkább másra terelte a szót.

- Mikor jössz vissza?

- Azt hiszem, estére végzek a dolgommal.

- Megvárjalak a vacsorával?

- Ne. Nem tudom pontosan, mikor lesz vége.

Elisabeth egy bólintással tudomásul vette, s egy utolsó pillantást vetett rá, mielőtt az még dehoppanálhatott volna.

- Tina! – kiáltotta, mire a manó megjelent.

- Igen, úrnőm?

- Mit mondott, Alexis, mikor jön?

- Azt mondta, hogy holnap benéz, Úrnőm.

Alexis Nestrall mostanában gyakori vendég volt a kúriában, hiszen ő figyelte terhessége alatt Elisabethet, bár úgy tűnt, feleslegesen, mert a gyerek tökéletesen volt, s jól érezte magát ott, ahol volt.

Elisabeth kifújta a levegőt, helyet foglalt az öltözőasztalnál, és elbambulva fésülni kezdte hullámos fürtjeit.

- Olyan gyorsan szalad az idő. Pár nap múlva már 16 éves leszek, aztán meg mire észbe kapunk, itt lesz az új év.

- Bizony, bizony, úrnőm – bólintott Tina, és átvette a lánytól a fésűt, hogy ő folytassa tovább – Már több mint két év telt el azóta, hogy ide érkezett! Egy harcias kislányként jött – ha nem sértem meg, úrnőm – és most pedig egy érett, gyönyörű nő!

- Aki hamarosan anya lesz – tette hozzá suttogva Elisabeth.

S valóban így volt. Emlékezett azokra az időkre… Oh, mennyivel egyszerűbb volt akkor minden! Hinni abban, hogy még van remény a szabadulásra, könnyelműen gyűlölni Voldemortot és a halálfalókat, semmit nem tudni magáról és a sorsáról…

Talán jobb volt akkor minden, talán nem. Most boldog volt. Boldog Voldemorttal. A férjével. Mióta is nem dühíti ez a szó? Olyan természetesnek tűnt a mostani élete… Természetesnek és egyszerűnek. Ő nem kérdezett, s nem tudott, és ez jó is volt így. Csak tette a dolgát, alkalmakként gyógyított, vagy tündökölt Voldemort oldalán. Mint egy jó feleség.

Hogy jutott el idáig? Valóban ezt akarta? Sok minden megváltozott azóta, hogy beszélt Helenával. Megtanult olyan dolgokat is értékelni, amivel régen nem elégedett volna meg. A fájdalom elkerülhetetlen. Hát akkor, miért is ne értékelhetné a közte lévő állapotot? Ami talán nem is olyan rossz…

Kongó hang töltötte be a kúriát, jelezve, valaki közeledik. Valaki, ki nem viseli a sötétjegyet, de engedélye van a belépésre.

Elisabeth azonnal felpattant, és szaladva elindult a bejárati csarnok felé.

- …Tudom, hogy nem jelentkeztem be, de fontos üzenetet hoztam Voldemort nagyúrnak – hallatszott lentről egy mély, selymes hang.

- Akkor az uram biztosan megérti…

A lány megállt a lépcső tetején. Egy férfi állt háttal neki, s fehér, arab ruhát viselt…

- Szelim!

A férfi megfordult, majd elmosolyodott. Elisabeth állt a lépcsőn, s mintha álmaiból lépett volna ki: gyönyörű volt, szebb, mint valaha. A lány sietve elindult felé, kettesével szedte a lépcsőfokokat, s szinte sugárzott az örömtől.

- Szelim! – sikította és megölelte a férfit.

- Elisabeth!

Szelim Ahmed nem túl sokat változott a két év alatt - csupán vonásai erősödtek –, a szemei ugyanúgy csillogtak, és ugyanolyan lélegzetelállító mosolyra húzódott szája is, ami csak még vonzóbbá tette.

- Mi szél hozott? Nem tudtam, hogy jössz…

- Sürgős üzenetet hoztam Voldemort nagyúrnak.

- Ő nincs itthon, csak este jön… De mond csak, hogy vagy?

- Jól, köszönöm. És te? Látom, érkezik a trónörökös – pillantott Elisabeth hasára.

- Igen. – nevetett a lány – Mi is jól megvagyunk. És az apád?

- Hál? istennek, még jól bírja az egészsége…

- Na, de ne álljunk itt. – csacsogta Elisabeth, és karon fogta Szelimet – Gyere menjünk beljebb! Éppen ebédelni készültem, egyél te is velem! Biztos megéheztél az úton. Tényleg, mivel jöttél? Úgy hallottam a hopp-hálózat mostanában rozoga.

- Igen, kénytelen voltam szárnyas lóval utazni. Amúgy köszönettel veszem a meghívást.

- Ugye nem sietsz haza? Szívesen látunk, maradj pár napig!…

Együtt töltötték az egész napot. Nevettek, meséltek egymásnak, s valahol, a lelkük mélyén újra gyereknek érezhették magukat. Nem voltak gondjaik, vagy kötelezettségeik… Csak éltek.

- …és leesett róla! – mesélte Szelim lelkesen a vacsorára várva – Ledobta őt!

- Ezer éve nem lovagoltam – felelte nevetve Elisabeth – Talán utoljára…

Fülelve oldalra fordította a fejét, majd elmosolyodott. Felállt az asztaltól, és kiment a folyosóra.

Voldemort közeledett felé, megcsókolta feleségét üdvözlésképpen, de még nem vette észre az ajtó takarásában lévő férfit.

- Éppen vacsorázunk. Eszel te is? – hallatszott Elisabeth hangja.

- Igen.

- Látogatónk van – folytatta a lány, és bevezette férjét az ebédlőbe.

- Voldemort nagyúr – hajolt meg Szelim.

- Nocsak, Mr Ahmed – húzta össze a szemét a Sötétnagyúr. – Minek köszönhetem látogatásodat?

- Üzenetet hoztam apámtól.

- Valóban? – ezt a hangot a lány már túl jól ismeret. Sziszegő, és kérkedő volt, és semmiképpen nem jelentett jót.

- Együnk! – szólt közbe Elisabeth ellentmondást nem tűrő hangon, és helyet foglalt az
asztal egyik végén. Voldemort leült az asztalfőre (bár szemével az arab férfi minden mozdulatát követte), s középre pedig Szelim. Egy darabig csendben fogyasztották az időközben feltálalt vacsorájukat, majd a lány lassan, nyugodt hangon megszólalt:

- Meghívtam Szelimet, hogy maradjon itt pár napra. Biztosan fáradt, hagy pihenje ki a hosszú utat. Tina már előkészítette a lakosztályát.

- Hát persze – bólintott Voldemort tettetett nyugalommal a hangjában -, Mr Ahmed nálunk mindig szívesen látott vendég.

- Köszönöm, Voldemort nagyúr – bólintott kimérten Szelim. – De nem szeretnék visszaélni a vendégszeretetével.

- Mi mindig szívesen látunk, Szelim. – mosolygott Elisabeth.

Oh, ha ebben a pillanatban a tekintetek beszélni tudtak volna! Voldemort szeme olyan vészjóslóan villant felesége felé, szinte meg tudta volna fojtani egy kanál vízben. Ráadásul, a lány úgy tett, mintha észre sem vette volna férje dühét, egyszerűen csak folytatta tovább a mosolygós feleség szerepét.

A vacsora lassan elfogyott tányérjukról, és Szelim felállt.

- Elnézést kell kérnem, Voldemort nagyúr, de szeretnék visszavonulni. – szólt, és meghajolt a férfi felé – Elisabeth – csókolt kezet a lánynak, majd a hirtelen megjelent manót követve elhagyta a helyiséget.

A Sötétnagyúr egy darabig hallgatott, s mikor már Szelim kellőképpen távol volt, a szemei szinte csattantak feleségén.

Elisabeth egy ideig megpróbált úgy tenni, mintha nem vette volna észre, de feladta, s ártatlan hangon megszólalt:

- Mi a baj?

- Szelim Ahmed, az ifjú Rómeó…

- Ha jól hallottam, hozzád jött.

- Oh, persze! Azért van még mindig itt!...

- Egyenesen otthonról jött. Fáradt volt, nem küldhettem haza!

- Hát persze! És te tárt karokkal fogadtad!

- Miért, mit kellett volna tennem? – húzta össze a szemét a lány – De miért kellene neked magyarázkodnom?

- Mert a feleségem vagy, Elisabeth!

Észre sem vették, hogy hogyan kerültek egymással szembe. Szemük szikrázott a dühtől, és körülüttök vibrált a levegő.

- Te féltékeny vagy!

- Talán szeretnéd?

- Hihetetlen, hogy milyen vagy! Én gondoskodok a te vendégedről, és mit kapok?! Egy féltékeny, dühöngő férjet!

- Valóban? Ahogy téged és a gondoskodási hajlamodat ismerem, teljes körű ellátást végeztél!

- Soha nem adtam arra okot, hogy féltékeny legyél! Soha! Mégis, minden alkalommal ezt kapom! Nem értem, mi a bajod!

- Te, Elisabeth! Te és a becsvágyó, uralkodó hajlamod!

- Nekem van uralkodó hajlamom?! Te akarsz uralkodni rajtam!

- A feleségem vagy!

- A feleséged, vagy inkább csak egy darab a gyűjteményedben?! Mert a két dolog nem ugyanaz!

- Igen? – mosolyodott el gúnyosan Voldemort – És ezt ki mondta?

Elisabeth szeme kerekre tágult a dühtől.

- Igen? Akkor vége! Tekintsd a házasságunkat érvénytelennek!

A Sötétnagyúr gúnyos nevetésben tört ki. Mikor aztán megszólalt, a hangjából csak úgy sütött a cinikusság. Egészen közel hajolt a lányhoz, és felemelte az állát, hogy felesége a szemébe nézzen.

- Azt nem te fogod eldönteni, kicsikém!

Elisabeth lábujjhegyre állt, így egy magasságba került Voldemorttal.

- Gondolod? – sziszegte – Akkor jobb, ha új anyát keresel a leendő gyerekednek! Mert én nem vállalom!