Megjegyzés: Látom nem kis ijedelmet okoztam a folytatásra való elképzelésemmel. Ezért úgy döntöttem, hogy a folytatást novellák formájában, egy regénybe összefoglalva töltögetem majd szép lassan fel. Mielőtt még bárki háborogni kezdene, szeretném, ha tudnátok, nem fogtok SEMMIRŐL sem lemaradni, csupán megkímélem magam és titeket egy csomó fölösleges, töltelék fejezettől, mert a regény eleje és a vége között kb. 17 év van, ezét 2-3 éves ugrálásokat kellene beiktatnom. Ami fontos, és ami már réges-rég a fejemben van, az mind fel fog kerülni. Nem tudom, hogy mindezekre hogy lesz időm, de még korai aggódni, hiszen még a Mindig…-nek sincsen vége. Jó olvasást, és várom az előző fejezetben kért kérdéseket!




31. FEJEZET – „A TERMÉSZET AJÁNDÉKA”



A világ veszélyes. És gonosz. Ha valaki ismeretlen hangokat hall a szekrény felöl, sosem jelent jót. Főleg nem a varázsvilágban.

Így hát senki nem lepődött meg azon, hogy a sötétnagyúr nem rohant rögtön oda, hogy megnézze, mi az. Pedig a hang nem maradt el. Egyre erősödött…

- Úrnőm! – jajveszékelt Tina, és visszarohant az önmagát dobálló lányhoz. Elisabeth kapálódzott, rángatódzott – s bár nem volt magánál – megpróbált kiszabadulni az őt fogó láthatatlan kötelek alól, de azok szorosan tartották mindkét csuklóját és bokáját.



***



- …Évezredek óta születnek olyan lányok, akik népünkhöz tartoznak. Bár nagyon ritkán… Az életük tele van szenvedéssel és fájdalommal, aztán mikor teljesítik sorsukat, megkapják az ajándékukat a természettől. Mert a természet szült minket, Elisabeth. Ajándékok vagyunk a világnak: szépek, okosak és hatalmasak.

- Én sohasem akartam ezeket – felelte csendesen a lány – egyszerűen csak nyugodt, csöndes életet szerettem volna.

- Éppen ez tesz minket kívülállóvá, különlegessé! Sohasem szerettünk volna kitűnni. Mégis, már csak a megjelenésünk és elkápráztatja a többséget. S ha akartuk, ha nem, mi kaptuk ezeket. Járhatsz a világban felemelt fejjel, Elisabeth, vagy bujdosva, de a sorsodat nem kerülheted el. És csak rajtad áll, hogy elfogadod cserébe a jutalmat, vagy nem.

- És mi lenne az a jutalom?

- Halhatatlanság.


***


Eközben Harry Potter az igazgatói irodában folytatta beszámolóját:

- …Olyan furcsa volt, professzor. Az egész testét körülvette valami megbabonázó erő, mégis, olyan sápadt és halovány volt, akár egy halott. A tekintete tompa és üres, de mintha megérezte volna, hogy ott vagyok. Egyszerűen kidobott onnan.

- Nos, igen – töprengett Dumbledore –, Elisabeth elméje roppant erős. Áttörhetetlen, de ő képes bárkinek az elméjét irányítani. Bár nem hinném, hogy tudatában van ennek…

- Az igazgató úr talán ismeri? – csodálkozott Harry.

- Oh, igen, bár csupán hallásból. Azt hiszem erről inkább Ronald barátodat kellene megkérdezned.

- Ront? – kérdezte a fiú, aztán egy pillanatig elhallgatott, majd lassan, tétovázva folytatta. – Én azt hiszem, uram…

- Igen, Harry?

- Azt hiszem, az a lány terhes volt…

- Sajnálattal hallom ezt. Eddig is sejtettem, de hogy már biztosra tudjuk… Nagy baj ez, Harry. Sejted talán, kinek a gyerekét hordja Elisabeth?

- Csak nem… - sápadt el a fiú – Nem, az nem lehet!

- Voldemort nagyúrét – bólintott szomorúan Dumbledore – S nagyobb baj ez, mint gondolnád. Mert ez a gyermek vére a kulcs a halhatatlanságához.



***



Voldemort hiába szólította feleségét, hiába szórt rá különböző bűbájokat, semmi sem járt sikerrel. És a szobát csak egyre betöltötte az erősödő dübörgés.

Dam… Dam… Dam… Dam…

Levette tekintetét Elisabethről, és kivont pálcával elindult a hang irányába. A lány öltözőasztalától jött a dübörgés, s minden egyes „dam”-nál megrázkódott a szekrény. Egy intésére kihúzódott a legfelső fiók. Semmi. A középső. Szintén semmi. Aztán a legalsó.

Egy fénycsík suhant át a szobán, egyenesen Elisabeth felá szállt. Mintegy nyaklánc, a nyaka köré tekeredett, s mikor hozzáért a lány bőréhez, hatalmas fényáradat töltötte be szobát. Egy percig mindkét jelenlévőt elvakított a fény, majd lassan kinyitották a szemüket.

Elisabeth Malazár Voldemort riadva ült az ágyában. Kapkodva szedte a levegőt, mint aki egy rémálomból ébredt volna fel, s furcsamód a kötelek eltűntek róla. Fehér, tiszta fény sugárzott belőle, s most már ki lehetett venni a fényforrást a nyakán: az a nyaklánc volt, amit a lány élete első báljára kapott Voldemorttól. A testébe újra visszatért az élet, a bőre egészséges és üde volt, ajkai ismételten vérvörösnek látszottak, s kívánatosabbak voltak mint valaha.

- Elisabeth?

A lány kérdőn ránézett a férfire.

- Jól vagy, Elisabeth?

- Azt hiszem – bólintott tétován a lány.

- Mi volt ez az egész? Egy újabb látomás?

Elisabeth csodálkozva meredt. Fejét oldalra döntötte, s száját önkéntelenül is mosolyra húzódott.

- Nem. Az egyik testvéremnél voltam.

- Testvérednél? De hiszen neked nincs is…

- Már meghalt. 3000 ezer évvel ezelőtt.

Tina felnézett gazdájára. Miket beszél az úrnő? Talán láza van?

De, szemlátomást, Voldemort azért nem volt ennyire meglepve. Sőt, a szemeiben valami mohó fény csillant…

- Kivel beszéltél? – kérdezte tettetett nyugalommal. – Az egyik ősöddel?

Elisabeth csak tagadóan megrázta a fejét, jelezve nem akar beszélni, és szórakozottan végigsimított a nyakán.

- Mi ez? – nézte az ékszert, majd felismerte. – Hogy került ez ide?

- Valamilyen erő kiparancsolta a szekrényedből. Azt reméltem, te talán tudod.

- Honnan szerezted ezt?

- Egy nő adta nekem réges-rég. Azt mondta, én majd megtalálom, és felismerem a jogos tulajdonát…

A lány ránézett a nyakláncra. „Olyanok vagyunk, akár egy tündöklő virág”. Ezt mondta Helena. S valóban, a virág alakú medál tökéletesen illett hozzá. Megtalálta jelenlegi gazdáját. De vajon ő, kinek adja majd át?

- Elisabeth…

A hang türelmetlen és sürgető volt. De a lányt nem érdekelte. Könnyedén lecsusszant az ágyról, és fürgén az ajtóhoz lépett.

- Mit csinálsz?

- Muszáj levegőznöm, Voldemort. Egy kis levegőre van szükségem! – suttogta a lány, és már ott sem volt.

A sötétnagyúr csodálkozva tekintett a távozó felesége után. Ez a lány nem Elisabeth. Legalábbis nem teljesen. Megváltozott. De vajon előnyére?...



***



Elisabeth a sziklánál állt, s élvezte, ahogyan a meleg, augusztusi szél körbelengi őt.

Oh, annyira hiányzott már neki a természet! Érezni akarta, ahogy a nap melegíti testét, ahogyan a szél belekap a hajába…

S mégis, nem tudott megnyugodni. A feje tele volt a nap eseményeivel. Helena sok mindent mondott, s egyre csak ezen töprengett.

Tehát ez lenne mindennek a kulcsa? Ezért kell neki ennyit szenvednie, ezért hal meg mindenki, akit valaha is szeretett?... Mert ő a legújabb kiválasztott… S mindezért halhatatlanságot kap. De kinek kell az élet, ha csak szenvedést kap és ad? Mire jó ez az egész? „Az életben kevés boldogság adatik meg nekünk. Hát használd ki azt a keveset.” Helena jól fogalmazott. Ki kell használnia azt a keveset! Ideje foglalkozni azzal a csöppséggel is, aki a hasában növekszik. Anya lesz! És nem is akármilyen! Legalábbis megpróbál. Helena szerint a gyereknek kevert vére lesz, részben halandó, részben halhatatlan. De vajon mit akar Voldemort kezdeni a kicsivel? Hogy akar tőle halhatatlan lenni? És, ha az ő vére halhatatlan, miért nem ő kell neki?... De ez most nem számít. Ideje, hogy előre nézzen, s ne hátra. De bármi is történjék, ő emelt fővel járja majd a számára kijelölt utat…

Olyan hirtelen történt minden. Félelem kúszott a szívébe, úrrá lett rajta a rettegés, s valamilyen hang azt ordította a fülébe: MENEKÜLJ!

Valami mozdult fölötte, de már csak egy kósza árnyékot látott elsuhanni. Aztán észre vette: Egy sárkány lebegett nagyon magasan, és egyenesen őt nézte. Aztán elindult. És ezzel egyidejűleg Elisabeth is futni kezdett.

Szaladva próbált magának utat törni a sűrű bozóton keresztül, szakadt a ruhája, tépődött a haja, de nem érdekelte. Egy lángcsóva húzott el mellette, s lángba borított egy fa koronáját. Felsikoltott. Pár méterre tőle, már kivehető volt a házhoz vezető ösvény, s már látta is az udvaron gyakorlatozó halálfalókat. Nem vettek észre semmit…

- Befelé! – ordította a lány – Be a házba!

- Mi a… - kezdte az egyik szőke, de nem tudta folytatni, egy kőtömb ráesett. Azonnal meghalt.

Az égből szikladarabok kezdtek záporozni, és átkok tucatjai töltötték be a levegőt, miközben a sárkányok tűzcsóvákkal égettek fel mindent. Erre már feleszméltek a halálfalók is, egyesek megpróbáltak bűbájokat alkalmazni: törtek a kövek, aludtak a tüzek, de mindhiába, az a pár ember kevés volt.

- Befelé! – sikította Elisabeth, miközben a háta mögött egy fa hatalmas csattanással kidőlt – Vissza a házba!

Az emberek félkört alkotva araszoltak visszafelé, s a lány ennek takarásában behúzott a házba egy eszméletlen férfit.

Odabent, az előszobába már özönlöttek a halálfalók lentről, s megjelent Voldemort is.

- Elisabeth! – ordította túl a zajt. – Menj a pincébe! Azonnal menj le!

A lány bólintott, és utat tőrt magának a tömegen. Szinte azonnal mellé szegődtek a manók, s szemükön látszott: még az életük árán is megvédik úrnőjüket.

Elisabeth a pincébe leérve egy darabig hallgatta a kiáltásokat, a küzdelem zaját, aztán Tinához fordult:

- Hozd ide az összes kötszert és gyógyszert, amit csak találsz a házban! És szükségünk lesz ágyakra is… Alfréd, te szólj Nestrallnak, majd irányítsd ide az összes sebesültet!...

S a munka elkezdődött. Egyre és egyre több jajgató hang töltötte be a termet, s nem kevés halálhörgés is társult hozzá. Nestrall, Elisabeth és Tina nem győztek ez egyik betegtől a másikhoz rohangálni, kapkodva orvosolni mindenkit, vagy legalább csillapítani fájdalmukat. Aztán órák múlva, a hangok elhalkultak, a kövek nem záporoztak többé, és csend telepedett a házra. Füst terjengett a levegőben, s nem maradt más, csak a romos ház és 22 halott. De a falakat ki lehet javítani, a fákat újra lehet építeni, s az embereket pótolni lehet. Mert az életnek mennie kell tovább. Talpra állnak.