30. FEJEZET – A HALOTT VIRÁG



Augusztus közepe táján meleg, nyári időnek kellett volna lennie. De nem az volt. Mert már jó ideje nem sütött a nap. A természet mintha haldoklott volna. Olyan volt akár egy fagyott virág, megmaradt, de nem tündöklött, nem ragyogott, csak tengődött.

A sötétnagyúr kúriájára csend és árnyék borult. Még a régen oly tündöklő ebédlőre is valami néma árnyék borult.

- Nem eszel, Elisabeth?

De Elisabeth nem evett, s nem is felelt. Némán ült, sápadtan meredt maga elé, mozdulatlanul, akár egy szobor. Vagy egy halott.

- Ha nem eszel, kénytelen leszek megint varázslathoz folyamodni – folytatta Voldemort, és felnézett feleségére.

De mintha meg sem hallotta volna… Egy darabig még ült ott, aztán felállt, és kisétált a teremből.

Voldemort pedig dühében a falhoz csapta az asztalt, ami darabokra tőrt.

Két hónap telt el Sam Green halála óta. Azóta Elisabeth nem evett, s nem szólt. Egyszerűen csak ott volt. Mindennap felkelt, hagyta, hogy Tina felöltöztesse, aztán csak ült magába roskadva, némán. Az idők folyamán lesoványodott, hiszen semmilyen formában nem vett magához ételt, s mostanra már varázslattal táplálták.

Egyesek azt beszélik, a fájdalom, és szerelme halála némította meg, s a gyász elvette az eszét. Csak hogy Elisabeth nem sírt. Egyetlen egy könnycseppet sem ejtett. Még akkor sem, amikor visszahozták:


Voldemort szorosan fogva kapálódzó feleségét a kúriába hoppanált. Azonnal odarohant hozzájuk mindkét manó.

- Hogy tehetted ezt velem, Elisabeth? – sziszegte a lány arcába, és pofon vágta. Olyan dühös volt, mint még soha. – Komolyan azt hitted, hogy megszökhetsz előlem? Hogy hagylak elmenni? Egyszerűen kisétálsz az életemből? Nem, ennyire még te sem lehetsz ostoba, Elisabeth…

De a lány ezekből mit sem hallott. Csak egy gondolat járt a fejében: Sam meghalt. Megölték miattam. Meghalt. Hogy tehettem ilyet? Miért kellett elhinnem, hogy büntetlenül szerethetek is valakit?...

A sötétnagyúr látva, hogy szavai nem hatnak feleségére, a manókhoz fordult – Elisabeth nem megy vissza a lakosztályába. Mostantól az enyémben fog lakni…

A lány – még egyszer utoljára – rémülten felemelte tekintetét. Az a szoba… A lehető legnagyobb büntetés. Ott minden arra az éjszakára emlékeztette. És ezt a sötétnagyúr pontosan tudta. Egy elégedett vigyorral nyugtázta szavainak hatását, majd dühösen elsietett.


Mások azt suttogják, a lány már nem is él, s uruk sötét mágiával tartja életben a testet.

Mégis, azok járnak a legközelebb az igazsághoz, akik azt mondják, Elisabeth lelke elhagyta a testét, s most üresen és halottan jár a világban.

Mert Elisabeth meghalt. Végleg és örökre. Abban a pillanatban, hogy Samet megölték, a lány összeomlott. Ő megpróbált új életet kezdeni, egy olyat, ahol nincsenek halálfalók, nincs Voldemort, és nem ő a kiválasztott. De nem engedték. Mert ő csak a bábú az élet kezében, bár ő sohasem akarta ezt az életet. Soha. Csak szeretett volna egy átlagos lány lenni. Azt hitte, ha sikerül saját magával elhitetni ezt, sikerülhet. Soha nem tévedett még ekkorát. És ez a tévedése egy életbe került. Sam életébe. Az egyetlen személyébe, aki valóban szerette őt. Gyűlölte magát, és mindent, ami ide kötötte. Talán ezért is hagyta el lelke a testét…



***



A hetedikes Harry Pottert elnyomta az álom, miközben a könyvtárban kutatott az Átváltoztatástan házi feladatához.

Álmában egy kert felett szállt el. Bár nyár volt, a növények halottak voltak, s ahogyan a közeli kúria felé haladt, valami sötét árnyék telepedett a szívére. Ahogyan behatolt a házba, idegen emlékek lepték el az elméjét.

Egy fiatal, gyönyörű lány ül a közeli sziklán, haját lágyan mozgatta a szél, s körülötte virágzott a világ.

Aztán a következő:

Egy kislány –szemmel láthatóan ugyanaz a lány volt – az utcán térdelt, és a fejét fogta, miközben teli torokból sikoltott.

Ebben a pillanatban legszívesebben Harry is sikoltott volna. Olyan fájdalom öntötte el a testét, amit csak a Cruciatos átok alatt érzett.

Aztán hirtelen megszűnt a fájdalom, és elmúlt, olyan hamar, ahogyan jött, s egy folyosón találta magát. Bár a kúria kívülről elhagyatottnak, és üresnek tűnt, nem volt egyedül. Ugyanaz a lány lépkedett előtte, akit az emlékeiben is látott. De mintha még sem ő lett volna. Mert az előző képeken a lány egész lényéből sugárzott az élet, körül lengte valami átható erő, de az, aki előtte volt, üresnek, sőt egyenesen halottnak tűnt.

Elmélázva nézte a szépséget, mert szép volt, bár lesoványodott. Ám laza, hófehér ruháján is keresztül átütött gömbölyödő hasa…

Ebben a pillanatban a lány megtorpant. És egyenesen Harryre nézett. A fiúnak az a furcsa gondolat ötlött fel a fejében, hogy a lány látja őt. Pedig az nem lehetséges. Mégis, sötétbarna szemeivel szinte égette a fiú testét. Még egy pillanatig ott időzhetett, aztán valami láthatatlan erő kilökte őt, s újra a könyvtárban találta magát. Összekapkodta cuccát, és rohanva elindult az igazgató irodájába.



***



Elisabeth pedig némán folytatta útját Voldemort lakosztálya felé. Legalábbis folytatta volna. De fél úton összeesett, s már nem látta a feléje futó Tinát.

- Úrnőm! Úrnőm! – de hiába volt minden igyekezett a manó részéről, a lány nem reagált, ráadásul remegés roham futott át a testén. – Jaj, Úrnőm!

A kis lény ott hagyta Elisabethet, és elrohant megkeresni urát.



***



Elisabeth a szabadban találta magát. A levegőt a tenger sós illata töltötte be, testén táncot jártak a napsugarak, s haját lágyan lengette a szél. Kipihentnek és egészségesnek érezte magát, s hosszú idő óta a lelke is könnyű volt, gondtalanul és nyugodtan szárnyalt.

Lassan kinyitotta a szemét: egy napsütötte tengerpart fehér homokján ült, mögötte ott zöldellt egy mező, és előtte a tenger mosta hullámaival partját.

- Vajon hol vagyok?

- Talán szeretnél itt élni?

A leggyönyörűbb nő sétált felé, akit valaha is látott. Szőke haja szabályos csigákban omlott vállára, s szép arcához ragyogó kék szem társult. Léptei kecsesek és könnyedek volt, lába szinte nem is érte a talajt. Valami megbabonázó erő lengte körül, ami elbűvölte Elisabethet.

- Ki vagy? – bukott ki a kérdés a lányból.

- Helena a nevem – felelte a nő, és leült Elisabeth mellé. – De ti úgy hívtok, a trójai Helena.

- A Trójai Szép Helena?

A nő csak mosolyogva bólintott, és a tengerre pillantott, mielőtt folytatta volna.

- A fájdalom teljesen felemészti a lelkedet, s lassan már a testedet is. Nem szabadna így elhagynod magad…

- De fájt – suttogta a lány, és egy kövér könnycsepp csorgott le az arcán. – És én nem akarok több fájdalmat!

- A fájdalom hozzá tartozik népünk életéhez, Elisabeth.

- Népünk életéhez? Ezt nem értem…

- Hadd kezdjem a magyarázatot az én történetemmel. Biztos vagyok benne, hogy sok hasonlóságot találsz majd ez és a sajátod között. Fiatal korom óta arra neveltek, hogy méltó felesége legyek valamelyik görög királynak, hogy némán tündököljek mellette, na és persze teljesítsem asszonyi kötelezettségeimet. A férfiak harcoltak kezeimért, nem ritkán öltek, s bár sok asszony mindent megadott volna ezért, én mégis gyűlöltem magam. Két embert szerettem egész életemben, de mindkettőt megölték. Miattam. Menelaosz, a férjem megölte Kadmoszt, majd később Parissal együtt legyilkoltatta egész Tróját. Csak azért, hogy ne legyek másé.

- Akkor hát, mi értelme szeretnünk? – kérdezte Elisabeth elhaló hangon. – Miért szeressünk, ha csak fájdalmat kapunk érte? Ha csak fájdalmat adunk?

- A fájdalomért ajándékot kapunk. Olyan ajándékot, amiért emberek milliói versengenének, Elisabeth. S a döntés hatalma a mi kezünkben van.



***



Eközben Tina megtalálta Voldemortot.

- Uram! – jajgatott a manó, és leborult a sötétnagyúr lába elé. – Elisabeth úrnő…

- Igen? Mi van vele? – kérdezte élesen Voldemort és felpattant trónszékéről.

- Valami rohama van, uram…

Pár pillanat múlva már mindketten a lánynál termettek. Elisabeth arca, sőt még ajkai és fehérek voltak, s időről-időre egyre erősebb remegés futott át a testén.

A nagyúr felkapta, és sietve elindult a lány saját lakosztálya felé vele. A szobát hónapom óta nem használták, mégis, minden tiszta, hála a manók szorgalmának.

Letette az ágyra Elisabethet, majd Tinához fordult.

- Hívd azonnal ide Nestrallt!

A házimanó már fordult is meg, de egy hang megállította. Mégpedig egy éles, női sikoly.

Mindketten a lány felé pillantottak.

Elisabeth sikított, miközben a teste groteszk ívben megfeszült. Aztán elkezdődött. De még, a magát dobálló lány sem tudta elvonni a figyelmet az egyre erősödő, szekrény felől jövő zajtól.

Dam. Dam. Dam. Dam...





Oké, tudom, hogy élve nyúztok meg a késői frissítés miatt, meg hogy hol vannak a kedvenc konfliktus helyzetetek, stb :-) Viszont szeretném felhívni a figyelmet: Elő a szemekkel, mert ebben, és a következő fejezetben fény derül Elisabeth valódi lényére, ergo, ami mozgatta az egész regényt. Ja és lenne egy kívánságom: ha valaki valamit még nem ért a következő fejezet után (Elisabeth) azonnal szóljon nekem. Sokat segítenétek vele, hiszen kereken szeretném kiadni a kezem közül a regényt. Pár rész múlva befejeződik a Mindig…, és lezárom a történetet, mert úgy döntöttem, nem kerül fel a Merengőre a folyatása. Esetleg lehet, hogy lesz majd egy-két novella hozzácsatolva, ami elmeséli a regény utáni dolgokat, de ez még nem biztos.