29. FEJEZET – MINDENNEK VÉGE





A reggeli napfény valahogy besurrant s sötétítő függöny mögé, ezzel bevilágítva egy vekkert, ami örült táncot lejtett az éjjeliszekrényen, amivel kiérdemelt egy morcos felmordulást, és egy hatalmas ?fejbe verést?.

- Ébresztő, kicsim! – suttogta Sam, és puszit nyomott a mellette alvást színlelő lány fejére.

- Csak egy kicsit… csak még egy kicsit…

- Ma megyek utoljára dolgozni, és nem szeretnék elkésni. Holnap majd annyit alszol Amerikában, amennyit csak akarsz… - mondta a fiú, és elkezdett felöltözködni.

Elisabeth kidugta a karját a takaró alól, és lehúzta a pólójánál a fiút.

- Maradj még egy picit – suttogta, és megcsókolta – Csak egy-két percet!

Sam felnevetett, majd ölbe kapta a lányt, és meg sem ált vele a fürdőszobáig, ahol beállította a zuhany alá, és kinyitotta a csapot. Elisabeth felsikoltott.

- Na várj csak! – kiáltotta, miközben berántotta a fiút.

Majdnem egy hónap telt el a nagy szökés óta, s a fiatal pár tökéletes harmóniában és szerelemben élvezte egymás társaságát. Holnap elutaznak Amerikába, s elhagyják Angliát örökre, elfeledve múltjukat és fájdalmaikat, mindent és mindenkit, mi valaha bántotta őket.



***



- Ma összecsomagolok mindent – mondta Elisabeth, és megkente a pirítóst.

- Az jó lesz. Holnap már úgy se lenne időnk rá… Kensz nekem is egyet?

- Tojásrántottához lekváros pirítós?

- Azt hittem, már megszoktad az érdekes étel-ízlésemet!

- Én nem érdekesnek nevezném. Inkább hányingerkeltőnek.

- Igen?

- Na jó talán annyira nem is az.

- Annyira? – húzta fel szemöldökét Sam, miközben egész közel hajolt kedvese arcához.

- Hát az az igazság, hogy…

- Igen?

Elisabeth belesúgott valamit a fiú fülébe, majd lecsapott mosolygó ajkaira.


***


Két mugliruhába öltözött férfi járta Leeds utcáit. Az arcukat senki nem látta, s az embereknek úgy tűnhetett, olyan közömbösek, mintha mindennap itt járkálnának. Pedig nem így volt. Szemüket összehúzva koncentráltak, figyeltek mindent. Mert kerestek valakit. S nem is sejtették, mennyire közel voltak…



***



- Akkor nem lustálkodni!

- Nem fogok – felelte mosolyogva Elisabeth, miközben kikísérte a munkába igyekvő fiút a hotel elé. – De te is légy ügyes! Nehogy összecsapd az utolsó napon a munkádat.

- Nem fogom… Istenem, Elisabeth, remélem holnap minden simán fog menni! Már csak az kellene, hogy…

- Nem lesz semmi probléma – nyugtatta a lány – Te magad mondtad: a papírok tökéletesek. Hiszen a megfelelő helyen készültek, csak éppen illegálisan.

- Igazad van. Jobb, ha megyek. Szia!

- Szia!

Egy gyors búcsúcsókot váltottak, majd Sam elindult. Elisabeth még sokáig kísérte a szemével. Aztán valami furcsa érzés futott át rajta. Egy olyan, amit már régen nem érzett…

Egy pillanat alatt elözönlötték a képek és gondolatok az agyát:

- Öld meg! Végezz vele!... A lányom, Clara… Idd meg, és nem lesz semmi baj… Megölted őt, megölted a saját véredet… Megölted… Megölted, Elisabeth… Te tetted… Megölted…

Arra eszmélt fel, hogy a járdán térdel, és sír. Nagy nehezen feltápászkodott. A szeme sarkából egy árnyékot látott elsuhanni. Odanézett, de nem volt ott senki. Egy váll rándítással elintézte, és visszament csomagolni.



***



Fél hatkor a lány elindult a bárba, mert Sammel úgy döntöttek, az utolsó este meglátogatják kedvenc helyeiket. Mikor odaért, a fiú már kész volt a művel, így először beültek vacsorázni egy étterembe. Aztán hosszas bolyongás után (ami közben beugrottak még a haverokhoz elbúcsúzni) a sétáló utcán kötöttek ki.

Éppen egy butik kirakatát nézegették, amikor Elisabeth mozgásra lett figyelmes. Két férfi fordult be a sarkon. Feléjük közeledtek, és sötétruhát viseltek. Sötét talárt.

A lányban megfagyott a vér.

- Sam… - suttogta, s berángatta a butikba, majd ugyanazzal a lendülettel a másik utcára nyíló ajtón távoztak. Húzva maga után barátját, futásnak eredt egy sötét sikátor felé, ahol lihegve megálltak.

- Mi volt ez?

Elisabeth a falhoz lapult, és ijedt hangon megszólat:

- Itt vannak… Eljöttek értem… Azonnal el kell tűnnünk innen!

Újra rohanni kezdtek, reménykedve, hogy találnak valami menedékhelyet, s közben sikerül lerázniuk követőiket. De azok nem tűntek el. Újabb és újabb bukkant fel, s már nem titkolták jelenlétüket. Egyenesen őket üldözték.

Egy öreg templom előtt azonban zsákutcába jutottak.

- Befelé! – intett Sam, és könnyedén berúgta a romos ajtót. Miután mindketten besurrantak, gondosan visszarakta az ajtót, és meghúzódtak az egyik hátsó padban.

- Sam! – kapta el a lány a fiú pólóját. – Menj el! Menekülj!

- Nem hagylak egyedül!

- Kérlek! – suttogta Elisabeth. Hangján hallani lehetett, hogy majdnem elsírja magát, de szemmel láthatóan erőt vett magán. – Ha megtalálnak, megölnek!

- Nem, én…

- Sam! Menj, mielőtt túl késő lesz! Mindjárt ide érnek!

- Nem hagylak itt!

- Kérlek! Tedd meg értem! Menekülj el a hátsó kijáraton! A papi részlegen megtalálod!

- Gyere te is!

- Nem lehet! Soha nem hagynának békén. De ha ezt elintéztem…

- Nem. Vagy együtt, vagy sehogy!

- Könyörgöm, menj már! Siess!

Sam Green végignézett a mellette lévő lányon. Szerette őt, s életében először igazán boldog volt. Nem akarta ott hagyni. De meg kell tennie. Érte. Egy utolsó csókot lehelt Elisabeth ajkára, amiben benne volt minden érzés, s szenvedély, amit a lány iránt táplált. Majd elindult előre, de szemét még utoljára Elisabethre emelte. Aztán nem nézett többet hátra.

A lány szeme elől hamarosan eltűnt, miközben halk, pukkanás szerű hangok töltötték be a templomot.

- Elisabeth…

A hang halk volt, mégis tisztán érthető. Olyan hidegség és düh sütött belőle, hogy a lány egész testében remegni kezdett.

- Elisabeth…

Olyan volt akár egy jeges szellő, sziszegő és baljós, és semmi jót nem jelenthetett.

- Elisabeth… Ne játszadozz velem! Gyere elő!

A lány gyorsan szedte a levegőt, arcán könnycseppek csorogtak. Félt. Még soha éltében nem félt ennyire. Egész testében remegett, és lehunyta a szemét. Rettegett attól, hogy mit fog látni. Pedig a szíve mélyén érezte, hogy már nincs menekvés. De ő nem akart vissza menni. Ha kell, megöleti magát, de nem lesz a sors bábuja. Soha többé. Csak abban reménykedett, hogy Samnek sikerült elszöknie. A szíve zakatolt, és minden porcikája azt súgta, meneküljön. De nem mozdult.

- Crucio!

A következő pillanatban Sam üvöltés töltötte be a termet.

Hát hiába minden fohász? Miért pont őt? Miért? Nem eshet baja neki…

- Szeretnéd, ha folytatnám, Elisabeth? Vajon mennyi szenvedést bír ki ez a mugli korcs? Cru…

- Ne! Hagyd abba!

Elisabeth Malazár Voldemort remegve, és falfehéren közeledett ura felé.

- Hagy őt, kérlek! – suttogta a lány, és lepillantott Voldemort előtt megkötözve ülő fiúra. A halálfalók némán álltak uruk körül. – Nem tett ő semmit…

A sötétnagyúr egy pofonnal elhallgatatta feleségét.

- Engedetlen voltál, Elisabeth – sziszegte Voldemort fagyosan. – És az engedetlenségedért büntetés jár.

Mindketten Samre pillantottak.

- Cruc…

- Nee! Könyörgöm, hagyd békén! – borult le a lány férje lába elé. – Kíméld meg az életét!

- Mondj egyetlen egy okot, amiért ne végezzek vele!

- Tedd meg a gyerekedért! A lányodért!

A templomra síri csönd telepedett. A halálfalók még a lélegzetüket is visszafojtották, s mind uruk reakcióját figyelték.

- A lányomért? Te… ?

- Terhes vagyok. Ha meghagyod az életét, elmegyek veled, és megszülöm a gyerekünket.

Voldemort összehúzta a szemét. Aztán lassan bólintott. Megfogta felesége kezét, azonban mielőtt hoppanált volna, odaszólt Bellatrixnak:

- Öld meg!

Elisabeth megpróbált kiszabadulni, ütött, rúgott. De már késő volt. Tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy a boszorkány kimondta a szavakat:

- Avada Kedavra!

- Neeeeee!




Megjegyzés: Hahó, olvassa még valaki? Ha igen, kérlek mellékelj hozzá valamit, nem kérek két oldalas kritikát, elég ha azt leírod, hogy tetszik vagy nem.