27. FEJEZET – BARÁTSÁG?




A hoteltől nem messze, egy bevásárlóközpont állt. Fényes, nagy ablakaival, és fémkeretes szerkezetével csak úgy hirdette:

?Csövesek kíméljenek! Én a modernkor csodája vagyok.?

Vásárolt ruhákat, élelmiszert, táskát, sampont, tusfürdőt, fogkefét, és még pár apróságot, amivel a lakást díszíthette. Majd hogy nem mindent kellett vennie, s mire az óra 1-et ütött, Elisabeth táskák tömkelegével kisétált az ajtón. Fogott egy taxit, amivel pár perc alatt visszaért a hotelba. Kifáradva nyitotta ki a szobája ajtaját és nekiállt a berendezésnek. Mindent szépen elpakolt, majd lezuhanyozott és felöltözött. Éppen a haját fésülte, amikor valaki kopogott. A hangtól ijedten összerezzen, és még az is átfutott a fején, hogy Voldemort az.

- Az nem lehet – gondolta – nem találhatott meg ilyen gyorsan. Ő amúgy sem kopogna… Ahogy ismerem, legyilkolná dühében az egész hotelt – Így gyorsan elhessegette a gondolatot, és gyorsan kinyitotta az ajtót.

Sam Green volt az.

- Öhh bocsi, hogy zavarlak – mondta a fiú – de tudsz adni egy pohár vizet? Csak, mert tönkre ment a csapom, és még Mr. Flutie nem javította meg.

- Mr. Flutie?- értetlenkedett Elisabeth.

- A tulajdonos – segítette ki a lányt.

- Ja…! Amúgy, persze, gyere be – félre állt az ajtóból – ülj le, csak nyugodtan! Mindjárt hozom.

A fiú elhelyezkedett az egyik székben, míg Elisabeth kihozta a vizét.

- Nagyon szépen berendezted a lakást – szólt –, láttam előtte, és elég kopár volt.

- Aha. Vettem pár dolgot.

A szoba tényleg nagyon sivár volt, főleg a luxuskényelemhez szokott lánynak. De ez a lakás számára a szabadságot jelképezte, s amióta kicsinosította, egészen megtetszett neki.

- És, ha szabad megkérdeznem, te miért laksz itt? – kérdezte Elisabeth.

- Elegem volt a mostohaapámból és az anyámból – válaszolta Sam. Furcsamód a hangja nem volt szomorú, inkább csak úgy mondta, mint valami tényt. – Aztán egy éve leléptem otthonról. Azóta próbálok megélni a nagybetűs ÉLETBEN. De nem akarlak ezzel untatni, szóval nyugodtan szólj, ha zavarok.

- Egyáltalán nem zavarsz – rázta a fejét mosolyogva Elisabeth – folytasd nyugodtan.

- Nincs nagyon mit mondanom. Többnyire alkalmi munkákból élek meg. Most is egy klub előterében festek. A tulajdonos valami modernt akart, szóval dolgozom rajta. És persze reménykedek, hogy valaki felfigyel az alkotásaimra, és sikerül egy kiállítást rendeznem.

- Szóval egy igazi művész ül velem szemben – mosolyodott el újra a lány – Hát szurkolok neked. De tényleg.

- Kösz. És te? Mit csinálsz ebben a koszfészekben? – kérdezte Sam – Te is hasonló cipőben jársz, mint én?

- Hát… mondhatjuk – felelte szűkszavúan Elisabeth.

És a fiú nem kérdezte őt, ő pedig nem mondott mást. Még jó sokáig beszélgettek, mindenféle általános dologról, miközben megismerte a fiút. Sam nagyon kedves, megértő volt és vicces, ugyanakkor őszinte is. Az embernek nem kellett régóta ismernie ahhoz, hogy kiismerje és megkedvelje. Sam teljesen megnyílt a lány előtt, és igen hamar baráti kötelék alakult ki köztük. Mi tagadás, a fiúnak első látásra megtetszett Elisabeth. Szépségével, kedvességével és mosolyával pillanatok alatt elbűvölte. Ugyanakkor azt is látta, hogy a mosolygós, vidám külső alatt, egy meggyötört, sokat szenvedett lélek lakik.

A nap is elindult a horizonton lefelé, amikor a két fiatal elhallgatott.

- Nem tudod mikor lesz itt a vacsora? – kérdezte a lány.

- De, hatkor. Azaz fél óra múlva – válaszolta a fiú – Akkor, én megyek is. Itt eszek én is, és szeretnék még előtte lezuhanyozni. Remélem, már megjavították…

- Rendben – állt fel Elisabeth is – Akkor majd vacsoránál találkozunk.

Kiengedte Samet az ajtón, majd bezárta a fiú után. Körülnézve a szobában, meglepetten vette észre, hogy máris volt szennyes pohár és tányér, így gyorsa elöblítette őket, és elpakolt.

- Azt hiszem – gondolta – jobb lesz, ha hozzá szokok ehhez. Hiszen nincs itt Tina, aki mindent megcsinálna helyettem.

Hat órakor kilépett a szobából, és bezárta az ajtaját. Elindult a lépcső felé, amikor valaki utána szólt:

- Hé, várj meg! Én is megyek.

Sam kiáltott neki. A fiú gyorsan bezárt, és a lány után sietett. Mikor mellé ért, együtt folytatták útjukat az ebédlő felé.
Az étkezdét az alaksorban helyezték el, zsúfolt, kis helyiség volt, amit kicsi, négyszemélyes asztalokkal rendeztek be. Odamentek a konyhás pulthoz, ahol egy kedves, idős asszony állt.

- Szia, Sam! – mondta a néni – Ki ez a csinos lány?

- Ő most költözött a 21-esbe – válaszolta a fiú.

- Én Alicia Burgness vagyok – mutatkozott be a nő – én főzök itt.

- Elisabeth – rázott kezet a hölggyel.

- Hát akkor a mai menü – folytatta Alicia – krumplis tészta savanyúsággal, vagy pizza gyümölcssalátával.

- Én akkor asszem… - töprenget el Sam – krumplis tésztát kérek.

- Én pedig pizzát.

Egy perccel később, tálcáikkal megrakodva a két fiatal keresett magának egy szabad asztalt, és neki álltak az evésnek.

- Azt hittem rosszabb kaját adnak itt – mondta a lány, miután belekóstolt a pizzába – Sokkal rosszabbra számítottam.

- Amilyen lepukkant hely ez – helyeselt a fiú -, én sem gondolnám ezt. De szerencsére Alicia néni jól főz.

- Igen – bólintott Elisabeth, majd sokáig nem lehetett hallania a hangjukat. Aztán a lány törte meg a csendet. – Tényleg, mit szoktál csinálni? Úgy értem, ha nem dolgozol.

- Pár haverommal elmegyünk általában esténként valahová, vagy a bevásárló központban szoktam lógni. Néha csak úgy leülök oda, és nézem az embereket, estenként le is rajzolom őket. Szeretem őket megfigyelni, és ha papírra vetem őket, úgy érzem megismerem egy részüket.

- Megismered?

- Pontosan. És minél több embert lerajzolok, annál inkább kiismerem őket.

- Szívesen megnézném a rajzaidat – mondta Elisabth.

- Ha akarod, most is megmutathatom őket…

- Rendben, menjünk!


***

Sam szobája kicsi volt, hasonlóan volt berendezve, mint a lányé. Otthonos és barátságos hangulatot árasztott, a falak ki voltak tapétázva különböző rock együttesek posztereivel, és enyhe füstölő szag terjengett a szobában. Elisabeth leült egy székre, miközben a fiú egy mappát halászott elő az ágy alól.

- Tessék – nyújtotta felé – nem valami nagy alkotások, de nekem sokat jelentenek.

- Ismerem ezt az érzést – bólintott Elisabeth és kinyitotta a mappát. Hosszasan nézte az első képet.

- Sam…

- Tudom, hogy nem nagy szám, de…

- Ez csodálatos – suttogta a lány.

A fiú lélegzetelállítóan jól rajzolt. Finom, mégis határozott vonalakat használt. Minden egyes képről sugárzott asz az érzés, amelyet, a fiú modellje érzett.

- Tényleg?

A lány felnézett a fiúra. Hosszú, hullámos haja előre hullott, még jobban kihangsúlyozva szép arcát. Rámosolygott a fiúra, majd így szólt:

- Tényleg.

- Annyira gyönyörű vagy – motyogta Sam, ügyelve, hogy csak ő hallja. Soha nem látott Elisabethnél szebb lányt. Elisabeth maga volt a tiszta szépség, a kedvesség és az őszinteség erényének jelképe, amit nem lehet bemocskolni vagy elfojtani, mert körül lengte a lány egész személyét. Ezt éreztette csillogó szeme és haja, makulátlan bőre, karcsú, arisztokratikus termete és arca, ezt sugallta az egész teste is.

- Azt hiszem, ez tetszik a legjobban – mutatott Elisabeth egy képre, ami egy anyát ábrázolt lányával. – Szinte érzem a boldogságukat. Hihetetlen, hogyan tudsz így bánni a ceruzával…

Sam csak megvonta a vállát, miközben a polcon lévő vekker nyolc órát ütött. A lány felállt, visszaadta a rajzokat és megszólalt:

- Hát én megyek is. Köszönöm a vendéglátást, és azt hogy megnézhettem a műveidet…

- Ugyan már! – legyintett a fiú – Én köszönöm neked, hogy vendégül láthattam becses személyedet…

A két fiatal hangosan felnevetett, majd Elisabeth elbúcsúzott és visszament saját szobájába.