Az álmok útján...
                 (1.rész)

Elena!-hangzott egy furcsa,rémült kis kiáltás lentről.
Az álmosság még nyúzta a szemem azonban nagy nehezen felkeltem.Másodjára

hangzott el a kiáltás.Az ablakomhoz léptem és láttam,hogy lent Dylan már lent van.
Mosolyogva kinyitottam az ablakot.
-Mond!
-Gyere már...Megígérted,hogy elmegyünk a tóhoz mi ketten.-hangzott a szemrehányás.
-Dylan...16 évesek vagyunk és meggondolatlanok!Az egyik pillanatban mondok

valamit amit a másikban már nem igy gondolok....
-Ugye Lena most nem leakarod mondani a sétát?
-Nem.Mivel nincs más lehetőségem.-morogtam és gyorsan felöltöztem.Anya már

tudta előző nap,hogy sétálni fogunk ezért néhány szendvicset készitett nekem a

hátitáskámba.
-Tessék Elena.Jó utat és vigyázzatok magatokra.Legkésőbb háromra itthon

lenni,rendben ?
-Jó anya.
Gyors puszi váltás és már kint is voltam Dylannel.A szemembe nézett.
-Most haragszol rám?
-Nem Dylan.Nem.-mosolyogtam rá.
Megfogta a kezem.Ez volt az első olyan megnyilvánulása,mikor tudtam,hogy legjobb

barátjává fogadott.
Igy mentünk a nagy tóig.Közben vigan beszélgettünk az iskoláról,a jővőről arról,hogy

egyszer mi is kitörünk Minesota szürkeségéből.
Ahogy a tóhoz értünk Dylan felkiáltott.
-Ott most szépen megállsz,és lefényképezlek.Olyan szép,hogy hátad mögött a tó és a

hegy.Ezt meg kell örökiteni...
Odaálltam hát a tóhoz.A szalmaszinű hajamat fújta a szél és a sötétzöld pulcsim is

hullámzott.Dylan mosolyt kért tőlem és lekattintott.
-Meg is van.Csodálatos voltál.
-Köszönöm.-pirultam el.
A tóhoz közel pár fa állt.Az árnyékába leültünk és falatozni kezdtük a szendvicseket.
-Hmmm anyukád nagyon finom szendvicseket csinált.-mosolygott Dylan.
-Tudom,ezért jó mindennap ilyen szendvicsekkel iskolába indulni...
Dylan bologatott és ledőlt a fűre.
-Milyen jó lenne ha egyszer lenne egy bandánk.Közös.Én gitároznék és énekelnék te

meg szintén énekelnél.Milyen fantasztikus lenne!Híresek lennénk,sok pénzünk és a

családunkkal együtt elköltöznénk innen...  
-Dehát mi lesz a barátainkkal?-kérdeztem.
-Ugyan Elena.Nekem csak te vagy igaz barátom.Nekem nem kell más barát,veled

éppen beérem!A családom és te.Ez a fontos.
-Ohh Dylan... -öleltem meg gyorsan.-Ugyanigy vagy nekem is...olyan fontos vagy

nekem...
Dylan elengedett és a szemembe nézett.Zöldeskék szeme huncutul csillogott.
-Tudod drága Elena mi pótolhatatlanok vagyunk!-nevetett fel.
Vele nevettem.Aztán lassan felült és átölelt.Együtt néztünk a nagy tavat és a háta

mögött húzodó hegyormokat.Néha meg-meg rezdült a szél,és meglobogtatta a hajam.
Oldalra pillantottam Dylanra.
-Héh.. a hajad...mitörtént vele?
-Hát tudod hogy hosszú...és elcsórtam Anya fekete hajpántját.Remélem nem veszi

észre!-nevetett fel.
-De jól áll nagyon.Olyan-olyan...nem is tudom.Olyan New Yorkias.Menő nagyon.
-Ohh Lena...elpirulok.
-Ez nem rossz.Legalább megnézem,hogy áll neked a rózsaszín...-nevettem fel.
-Kösz az együttérzést Lena.
-Ugyan Dylan...szívesen!-vigyorogtam rá.Aztán tovább néztem a sötét barna hajat.
Tetszett,ahogy most volt.Valahogy ha nem a legjobb barátja lennék,tuti érte

epekednék.
-Tudod Dylan...ha nem a legjobb barátod lennék,biztosan szerelmes levelet küldtem

volna már neked!-mondtam ki amit hirtelen gondoltam.
Dylan felkapta a fejét erre.Hirtelen elnevette magát.
-Lena...istenem!Szerinted hány lány vett eddig engem észre?
-Sose lehet tudni!
-Lena szép tőled hogy ezt mondod,de tudjuk hogy egy sem...és még ha volt is Nelli,az

sem volt komoly.Még csók sem volt...és valljuk be ez igenis fontos!
-Dylan.Ha annyira kiakarod próbálni azt a csókot mert látom,hogy bosszant akkor

tessék.A legjobb barátod felajánlja azt,hogy segít neked...nem kell tudnia

másnak.Ketten tudjuk,a hegyek és a tó,dehát ők ugysem mondják el másoknak...
Dylan rámnézett.
-A fákat kihagytad....-nevette el magát.
-Igen igazad van.De remélem azért,tartani fogják a szájukat!Különben fűrésszel jövök

értük!-kacagtam tovább.
-Amúgy rendben van.Igazat megvallva tényleg izgat a dolog.
-Ez semmi olyan nagy szám.
-Jó persze Lena...akinek már hatvan barátja volt annak tényleg semmiség...
-Ha Tomra gondolsz, az tudtommal egy srác.Bár lehet,hogy azóta

klónozták...-töprengtem nevetve.
-Nah Lena...akkor te benne vagy?
-Persze.Ez nekem semmit sem fog jelenteni.
-Nekem sem.-vágta rá izgatottan Dylan.
-Akkorhát...
Megcsókoltam.Nem tudtam én sem milyen érzés,de ezt a világért sem vallottam volna

be Dylannek.Hiszen Tom egyszer ugyan megakart csókolni,de nem engedtem neki,
mert úgyéreztem ez még túl korai.Tom persze ezen besokkalt és aznap még

dobott.Dehát Dylannel csak másabb volt...
Most egyszerre tapasztaltuk meg.Mikor vége lett nagy szemeket meresztett.
-Ez jó volt.Nagyon jó.-állapitotta meg.
-Öhöm....szerintem is...és mondtam hogy nem nagy szám...
-Hát tényleg nem..
Úgy tettünk,mint aki nem veszi észre a másik zavarát.Közben pedig én is és ő is

zavarban volt.Kicsit talán azért mert vége lett,azért is mert csak barátok vagyunk,azért

is mert első...
Dylan törte meg a csendet.
-Van még szendvics?
-Ohh persze...máris adom.-kapkodtam.
Mikor befejeztük az evést,megszólalt ismét.
-Hányra kell visszaérned?
-Háromra.De ha gondolod még utána..esetleg...öhh...beszélgethetünk.
-Hüm..sajnálom.Nem hiszem hogy lesz több időm.Mennem kell tesómékkal.
-Dehát hova?
-Zenélünk.
-Héh Dylan ezt még nem is emlitetted.
-Persze,hogy nem.Gondoltam ez egy családi válallkozás...
Szíven ütöttek ezek a szavak.Ő igy fogta fel.Persze és még fontos vagyok neki?!
-Azt hittem fontos vagyok neked!Nem azt vártam,hogy avass fel tagnak...csak mondtad

volna el...persze Dylan fontos neked a barátság..Egy nagy túrót fontos!
Felkaptam a cuccom és rohanni kezdtem.Meglepetésemre Dylan ott maradt,nem jött

utánam.
A poros úton baktatva csak a cipőm orrát néztem.Mellettem a tó volt,kísért egy

darabig a fákkal és a hegyormokkal,majd felváltotta a mező.Már láttam a házunk

tetejét,tudtam nemsoká otthon leszek.Ebben a porfészekben!
Hazaérve letettem a táskát a bejárati ajtóhoz és felmentem a szobámba.Fogtam egy

cédulát és ráirtam.
16 évesek vagyunk és meggondolatlanok.Amit az egyik pillanatban mondunk a másikban már meggondolunk....
Fogtam és pár házzal arrébb, a Dylan Specter házhoz vittem.Az ajtójukra

ragasztottam,mert tudtam,hogy következőnek Dylan fog hazaérni.Fogtam magam és

hazamentem.Ahogy a bejárati ajtót átléptem,hallottam,hogy valaki jön az úton.Dylan

volt és rugdosott egy követ maga előtt.Tudtam,hogy elfogja olvasni a kis cetlit.
Gyorsan felrohantam a lépcsőn be a szobámba.Elhúztam a függönyt,és mint kis rémült

madár vártam.A reakciót,hogy mit fogok én ezért kapni.Valahol vártam,hogy átjöjjön

és megbeszéljük,vágytam a hangjára.A csók valamit megváltoztatott bennem.
De itt ért a második meglepetés.Este hatig vártam,de nem jött át.Nem jött akkor

utánam mint szokott és nem jött át megbeszélni a dolgokat mint szokta.
Kétségbe estem.Mi van ha most a csók miatt elveszitem?
Ijedtemben kisurrantam éjszaka a házból és elosontam Dylannék házához.
-Dylan!Dylan!Kérlek!Elena vagyok!
Dylan válaszul fogta és lehúzta a redőnyt.Fogtam dühömben és egy kis kavicsot

dobtam neki az ablaknak.
Erre Dylan feljajdult.Vagyis ott állt az ablaknál.Remegős kis kacajt hallattam és

visszahúztam aludni a lakásba.

Másnap reggel a suliban Dylan kikerült.Én is őt.A testvéreivel volt egész nap.Ott

sustorogtak Ville-lel és Pete-tel.Tudtam,hogy a zenekarról lehet csak szó.
Éppen Matematikáról jöttem ki mikor belémrohant valaki teljes erőből.Elvesztettem

egyensúlyomat és elzuhantam a jéghideg kőpadlón.
Fájt mindenem és hangokat hallottam magam körül.
-Szerintettek tetteti?
-Nem hiszem.Elájult.Olyan hülye ez a Dylan...állandóan rohangál...
-Szerintem most ez fontos volt...Igen tanárnő ittfekszik Elena...
Éreztem hogy felemelnek és visz valaki.Aztán hideg cseppeket éreztem az arcomban.
Pár perccel később kinyitottam a szemem és az orvosi szobában voltam.
-Eleina kérem...
-Elena a nevem!-mordultam fel.
-Úgy látom a kislánnyal minden rendben.-nevetett fel az orvos.
Segített felültetni.A háttérben homályosan megpillantottam a három

testvért.Megszeppenve néztek engem meg az orvost.Dylan hullafehér volt,szinte

láthatóan remegett.
Segítettek leszállni az asztalról,de mivel közöltem velük,hogy nagyon

szédülök,visszaültettek.
-A hölgy szerintem agyrázkodást kapott.Nem ártana,ha ma hazamenne azonnal és

pihenne az ágyában.A szüleid érted tudnak jönni?
-Nem.Édesanyám a következő városban dolgozik.De egyedül is hazatalálok csak

adjanak valami tolókocsit vagy egyebet...
A tanárnő remegősen felnevetett erre.
-Hála az istennek,hogy Dylan ahogy felboritotta magát,merő véletlenségből utána

rohant is ide ,hogy maga nem kelt fel...
-Milyen nemes lelkű volt.-mondtam gúnyosan.A tanárnő azonban félreértette mindezt.
-Igen,minden bizonnyal dicséretben fog részesülni,azonban azt hiszem rá hárul a

feladat,hogy magát hazakísérje.
Már felháborodni sem volt kedvem.Nyujtotta a kezét és én elfogadtam.Átkarolta a

vállam és segitett nekem.Egész uton nem beszéltünk,csak mentünk.Ő kötelességének

érezte amit tett,én pedig nyűgnek.Mikor hazaértünk az ajtóban megköszöntem

neki,azonban ő ragaszkodott hozzá,hogy felkísérjen a lépcsőn.
-Dylan köszönöm.
-Ugyan...Lena kérlek!-remegett meg a hangja.
Hirtelen felpillantottam és láttam,hogy mennyire aggodott eddig is értem.
-Mi van veled?-kérdeztem.
-Az,hogy holnap négyen anyámmal lelécelünk innen,az van!Megyünk New

Yorkba.Anyám talált ott munkát és sikeresen fel is vették.Ott fogunk tanulni,és

minden egyéb.És talán a zenekar is...
Nem néztem a szemébe.
-Átvertél.Itthagyod a legjobb barátod.
Felemelte az állam.
-Ohh Lena én ezt hidd el nem akarom.Nem tudok választani közted és New York

között.Az egyikben ott a múltam a másikban a jővőm és...
-Egyik nélkül tudsz élni a másik nélkül viszont már nem.-fejeztem be.
Bólintott.
-Bár a múltad is kell ahhoz,hogy ne felejtsd el honnan is jöttél,hogy a jővőben elérd az

álmod.-vágtam a szeme közé.-7 év és 50 nap múlva a címlapokon akarlak titeket láttni

vagy még előbb!Értve vagyok?-mondtam könnyek között.
Rámosolygott és hagyta hogy sírva a karjaiba boruljak.
-Azért mentem el veled tegnap kettesben,hogy ezt elmondjam.De nem voltam hozzá

elég bátor.Nem tudtam a szemedbe mondani,hogy el kell hogy hagyjalak.És azért

mondtam durván a zenekart,hogy összevesszünk,hogy titokban le tudjunk

lécelni..hogy neked és nekem se fájjon.A csókot azért kértem,hogy maradjon belőled

valami szép emlék.És és...Lena én örökké emlékezni fogok rád!Örökké érted?Soha

nem foglak elfelejteni téged...A legjobb barátomat és azt a lányt aki szeretek!
-Szeretsz?
-Szeretlek.
-Akkor ne hagyj itt.
-Lena ez nem igy müködik....
Bólintottam.
-Hát akkor isten veled Dylan Specter.-szoritottam meg a kezét.-Az ég vigyázzon rád...
-Isten veled Elena Harper.
Megfordult.Azonban visszajött hozzám és megcsókolt.
-Ezt azért kapod,hogy tudd,még a távolban is veled vagyok.Mégha nem is látsz talán

többet...
Néztem ahogy elmegy.Igaz,visszament az iskolába,de tudtam,hogy már holnap hiába

keresem az iskolában vagy a házukban.Nem fogom találni sem őt,sem a testvéreit és

nem tudom már megkérdezni az anyukájától,hogy hol vannak.Mert mindenki elmegy

aki fontos nekem.Már csak Anya maradt nekem.
Ahogy az ablakon néztem ki,még láttam,hogy Dylan elfordul az uton,az iskola felé.El

nem tudtam képzelni,milyen lesz enélkül a mosoly,szem,arc,stilus nélkül nap mint

nap el lenni.Túlságosan hozzászoktam.Viszont mostmár el kell viselnem,hogy csak

egy képen fogom láttni és kitudja mikor fogom újra élőben láttni....