Egy sötét folyosón futott végig egy lány. Ahogy rohant, fáradó tüdeje időről időre megtelt a kosszal, piszokkal, vérszaggal és hideggel telített levegővel. Hol volt már a friss, üde levegő? Körülbelül ott, ahol a megannyi halott varázsló és boszorkány. Kócos, barna, hullámos haja az arcába vágott, így eltakarva előle a külvilágot. Hátrafordult, megleste, hogy hol vannak követői. Hallotta a trappoló lábak hangját, de tudta, hogy még messze járnak tőle. Hirtelen megbotlott, és elesett. Vérző feje egyre jobban nyilallt, csak úgy hasogatta a lüktető fájdalom. Megpróbált felállni, de hiába. A bokája kibicsaklott, s felmondta a szolgálatot.
A lábdobbanások egyre szaporábbak, hangosabbak voltak. A közelében jártak. Újra próbálkozott a feltápászkodással, de most is kudarcba fúlt. Tehetetlenül rogyott össze a földön, s kitört belőle a sírás. Egy csuklyás férfi tűnt fel a folyosón, s odaszaladt a lányhoz.
- Hermione, kedvesem, minden rendben? - kérdezte aggódva. Lehajolt hozzá, és magához vonta.
- Nem, nincs! Eressz el, most azonnal! - sírta egyre hangosabban, és ki akarta verekedni magát az erős karok közül. Ez sem sikerült neki, ezért még erőteljesebben felzokogott. - Nem hiszem el. Hagyjál már békén, menj innen...
- Dehogy megyek. Vérzik a fejed, kiment a bokád, ráadásul...
- Mi?! Mit ráadásul?! Mit akartál mondani? Azt, hogy ö... - a mondatát már nem fejezte be.
Teste ívbe feszült, fejét hátravetette. Ezután egészében végigremegett. Karja, lába, mindene rázkódott.
- Démonok! - sikította torkaszakadtából. - Démonok! Segíts! - Erősen megmarkolta a férfi talárját, úgy rántotta magához, hogy a fülébe súghassa. - Itt vannak! Eljöttek értem! Ezek a szolgái... ugyanolyanok mint ő! Jön, ne, jön! Felemészt!

Draco félve nézte, szerelme hogyan szenved. Ölelte, csak ölelte, el nem eresztette volna a világ minden kincséért sem. Ha már segíteni nem tudott neki - pedig tudott volna, csak ezt Hermione nem engedte -, legalább lefogta, hogy ne tegyen magában kárt.
A roham véget ért, és a lány ernyedten terült el a földön. Megcsóválta a fejét, ölbe kapta őt, és elindult vele a folyosón.

Hermione egy sötét szobában ébredt. Sejtette, hogy mi történhetett, hiszen nem először fordult vele ez elő. Rohamot kap, görcsbe rándul mindene, majd elveszti eszméletét, és egy idő után felébred... Általában mindig ebben a szobában ébredt fel.
Halkan nyikordult az ajtó, és Draco lopakodott be.
- Ébren vagyok. - mondta Hermione rezzenéstelen arccal, s feljebb csusszan az ágyban.
- Ennek örülök. Hogy vagy?
- Ne csinálj úgy, mintha érdekelne, hogy hogy vagyok! - ripakodott rá a fiúra, aki közben leült az ágy szélére.
- Nem csinálok. Tényleg érdekel - vonta meg a vállát.
- Frászt érdekel.
- Hermione, hát még mindig nem érted, hogy én csak segíteni akarok neked?! - csattant fel Draco, és felpattant, majd idegesen járkálni kezdett.
- Igen? Akkor miért tartasz még mindig itt? Miért nem engedsz végre el?
- Mert segítségre van szükséged!
- Nem, nincs!
- De igen is van!
- Nem kell a te segítséged!
- Miért? Mert egy mocskos halálfaló vagyok?!
- Pontosan! - kapott a szón.
- Igen? - kérdezett vissza gúnyosan Draco. - Én legalább jó úton haladok! Mit tennének a kis barátaid? Potter meg Weasley? Semmit! Tudnának segíteni? Nem!
- De tudnának! Már az megnyugtató lenne, ha mellettem lennének... - Hermione szomorkásan hajtotta le a fejét.
- Én nem vagyok elég jó neked? - Hangja kemény és szilárd volt, de mikor észrevette, hogy kedvese bánatos, gyengédebb hangnemre váltott, és ismét leült az ágyára. - Szerinted miért hoztalak ide? Hogy kiküszöböljük ezt az egész káoszt.
- Csak azért van ez az egész, mert a rohadt halálfalókat és Voldemortot is érdekli az esetem! Csak ezért engeditek, hogy itt legyek! Mert különleges vagyok! - köpte a szavakat ingerülten.
- Az ő részükről ez igaz. De az enyémről viszont nem. Fontos vagy nekem.
Hermione meghatódott, közelebb hajolt Dracóhoz és egy forró csókot lehelt az ajkára. Sokáig ízlelgették egymás nyelvét, míg Draco meg nem szakította a pillanatot.
- Vedd be a gyógyszert... a kedvemért.
- Érted bármit megtennék, de ezt nem. Nem hagyom, hogy egy ismeretlen, sötét mágus keze alatt megfogalmazódott bájitalt itass meg velem!
- Már te is az vagy...
- Mert ti ezt tettétek velem! Hogy lehet egy önkívületi állapotban lévő szerencsétlen lányt megpecsételni a Sötét Jeggyel?!
- Tudod mennyi ideig könyörögtem a Nagyúrnak, hogy megkaphasd?
- Gratulálok, büszke lehetsz magadra. Igazán nem kellett volna, de tényleg. Megkímélhettél volna!
- Semmit nem kell tenned, nem kell bevetésekre járnod és a Nagyúr védelme alatt állsz. Mi nem tetszik?
- Semmi sem! Még jó, hogy nem kell bevetésekre járnom... - háborodott fel Hermione. - Nem is önszántamból lettem halálfaló!
Draco a bárszekrényhez sétált, és töltött egy italt magának. Elővette szivaros dobozát, s rágyújtott. Hosszan, nagyokat lélegzett a nikotinból, önfeledten adta át magát az élvezetnek. Az ablak felé fordult, így hátat fordítva Hermionénak.
- Engedj el... könyörgöm - jött az esdeklő hang a lány szájából.
- Nem tehetem. Ne is próbálj elmenekülni. Innen úgysem szökhetsz el. Az is kész csoda, hogy az őrökön túljutottál, be elég nagy sérüléssekkel gazdagodva. Add fel! Csak plusz energiákat pocsékolsz el.
- Öljetek meg, vagy bármi!
- Lehetetlen. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Másrészt meg Voldemort élve nyúzna meg ha hagynám, hogy az...
- Az Ördög által megszállt lány elmeneküljön? Ezt akartad mondani?!
- Igen. Hermione, beteg vagy! Egyre erősebbek a rohamaid, és ha a gyanúink beigazolódnak - márpedig nagyon úgy tűnik, hogy be fognak -, akkor... - pillanatra megállt, és mélyen Hermione szemébe nézett.
- Folytasd csak, ennél rosszabb nem történhet már velem.
- ... akkor holnap pontban éjfélkor eluralkodik rajtad, és teljesen átveszi az uralmat feletted.
Hermione hasonló hírre számított, de még is megrázták a hallottak. Ő, mint Ördög?!
- És Voldemort mit szándékozik velem tenni? - kérdezte nagyot nyelve.
- A bájitalt azért adta, hogy felgyorsíthassa a folyamatot. Mondjuk már fölösleges, mert türelmesen várt az elmúlt hetekben, az utolsó napokat minek gyorsítani?
- De miért jó ez neki? Az ő oldalához csatolt, de mit nyert ezzel?
- Az emberek félnek tőled! Gondolj bele, az elmúlt idők legnagyobb - Hermione felköhögött. -, jól van, egyik legnagyobb - Hermione elégedetten elejtett egy apró mosolyt. - mágusa kezében van az Ördög...

Feszült csend. A lánynak igazat kellett adnia Dracónak. Neki már csak ez a sors rendeltetett... a sötét oldalon „harcoljon”, mint kabala, aki mellesleg maga az Ördög. Hermione félt. Bolond is lett volna, ha nem ezt tette volna. Nem tudta, milyen érzés az, ha az ember testét átveszi egy magasabb, sötét erő. Mondták neki, hogy ép elméje megmarad, a tudata, az emlékei, de megváltozik a értékrendje. A jót látja majd a rossznak, a rosszat a jónak. Nem hiába őrzi a főgonosz Ördög a poklot, ahogy a régi hit és a babona tartja. Kétségbeesett.

- Ne aggódj, én itt leszek melletted... - suttogta a fiú halkan, és közelebb húzódott a lányhoz. Hermione elégedetten dörgölődzött az erős, izmos mellkasnak. - Ha bevennéd a gyógyszert...
- Nem fogom! - húzta fel magát újra Hermione. - Egyáltalán nem is biztos, hogy használ!
- Miért ne használna? Ki, ha nem egy sötét mágus ért a legjobban az ördögűzéshez?!
- Hagyom, hogy a sorsom bekövetkezzen... ha beveszem a bájitalt, akkor meg Voldemort öl meg engem, meg téged is. Azt meg nem akarom...
- Nem hiába lettél te griffendéles. - Mosolygott kedvesen Draco. - Haláli bátor vagy! - ironizálta morbid humorrá a helyzetüket.
- Kössz, ezt bóknak veszem. - Vigyorgott a lány is.
- Hermione... - kezdte bátortalanul Draco, s a zsebében kezdett matatni. - Hozzám jössz feleségül?
A lány rámeredt a gyémánt eljegyzési gyűrűre, és könnyek szöktek a szemébe.
- Hát persze! - Hermione hagyta, hogy Draco felhúzza az ujjára a gyűrűt. - De...
- Psszt. Szeretlek, és én vagyok a legszerencsésebb. Én büszkélkedhetek egyedül egy ördögi menyasszonnyal.
- Szeretlek... - rebegte, csókot nyomott vőlegénye szájára, és boldogan sóhajtva hajtotta fejét szerelme vállára.

Egymást ölelve aludtak el, várva a kegyetlen holnapot, mely oly gyorsan futott feléjük. De addig, amíg egymás mellett érezhették a másikat, megnyugodtak, és lecsendesült bennük a világ által létrehozott káosz.

Író: Szitusz

Kritika