- Ma evett valamit?
- Sajnos még nem. Állandóan a képet nézi, hamarosan bemegyek hozzá, és megint megpróbálom elcsenni előle.
- Hát, azzal nem fogsz sokra menni. Ha valaki hozzányúl, akkor, mint az őrült, támadni akar. Oké, majd nézz be hozzá a 79-es szobába, hogy evett-e.
Ezzel a két gyógyító elvált egymástól.

Az egyik jobbra nyíló folyosó sötét zugában egy ajtó felett a 79-es szám díszelgett. A nehéz vasajtón szemmagasságban egy picike ablak volt, amiben nagyon vastag üvegen került, és ezen keresztül lehetett benézni a betegre. Az ajtó túloldalán egy férfi ült a szoba közepén törökülésben, és a fal egy pontjára bámult, miközben sírt. Középen elválasztott zsíros haja az arcába omlott. Arca most még sápadtabb volt, mint valaha, és horgas orrát még jobban kiemelte soványsága. Ruha helyett fehér kényszerzubbonyt viselt, és talán életében először volt rajta világos ruha. Perselus Pitont azonban ez sem érdekelte, csak a képet nézte, amit előtte állították fel, nekitámasztva a falnak. Perselus sírás közben emlékezett a szeretetett nőre, akit nemrég veszített el. Egyik emlék a másik után bukkant fel, sajgott a szíve, gyomra összeszorult az éhségtől és az idegességtől. Azokra az időkre emlékezett, mikor megismerkedett a lánnyal.

Egy szép nyári napon Perselus a fejét leszegve sétálgatott a parkban, és elmélyülten gondolkodott egy új bájitalon. Néhány perces bandukolás után azonban hirtelen lökést érzett. Meglepődve látta, hogy véletlenül nekiment valakinek, és ezzel földre sodorta az illető könyveit. Perselus nem látta a lány arcát, mivel inkább gyorsan lehajolt, hogy felvegye a könyveit.
- Ó, elnézést, uram – mentegetőzött a lány, majd elvette előle a könyveket, és zavart mosollyal ránézett a férfire.
Perselus felismerte a lányt, aki hajdanán egyik diákja volt. Hosszú göndör haja végigomlott a vállán, karcsú alakját eltakarta egy világoskék nyári nadrág, amihez hozzáillő, szintén világoskék blúzt viselt, lábán kék szandál díszelgett. Professzor álmélkodva nézte, hogy mi lett a hajdani diákjából, amikor felismerte benne Hermione Grangert.
- Inkább én kérek elnézést, hölgyem! Ne haragudjon, csak elgondolkodtam! – mentegetőzött most a férfi.
- Én is – mondta zavartan a lány. Akkor ismerte fel a hajdani tanárát. – Oh, ön az? – zavarodott meg még jobban.
- Perselus Piton, szolgálatára – udvariaskodott a férfi. – Ön Granger kisasszony, ugye?
- Igen, öhm… professzor.
- Nyugodtan szólíthat másképp, hiszen majdnem tíz éve nem a diákom – felelte.
Mit csinálok én? – gondolta magában, mert teljesen megbabonázta őt a lány szépsége. Talán udvarolok neki?
- Jól van, Mr Piton – legyintett a lány, de még mindig zavarban volt. Átkozta magát az ügyetlenségért, de tetszett neki Perselus udvariassága.
- Öhm… meghívhatom önt egy kávéra? Ezzel talán elnyerhetem a bocsánatát – mondta kissé idegesen Perselus. Nem tudta miért, de folyamatosan táncolt a gyomra, szíve meg olyan hevesen vert, attól félt, hogy a lány meghallja.
- Ha nincs más dolga, Mr Piton – lepődött meg a lány, és elfogadta a meghívást.
Lassan sétálni kezdtek az egyik kávézó felé, de egyikük sem mert megszólalni. Olyan zavarban voltak, mint két kiskamasz az első randevújukon. Egy világos, zsúfolt kávéházba ültek le, rendeltek kávét és csak nézték egymást. Hermione gyakran elpirult, és igyekezett szólásra bírni valahogy a professzort.
- Öhm… hogy van? – kérdezte, de rájött, hogy ez hülye kérdés volt a részéről.
- Ó, most nagyon remekül – válaszolt Piton. – És ön? Mivel foglalkozik most?
- Én is remekül. Hát, jelenleg könyvtáros vagyok a Roxfortban. És ön?
- Otthon vagyok, és bájitalokat főzök. Állandóan van beteg a Szent Mungóban, szükségük van a bájitalokra.
- Az biztosan jó munka lehet – mondta Hermione. – Sokan nagyon nehéznek tartják a bájitaltant.
- Ha valaki ért hozzá, annak nem nehéz – bólintott. – Önnek biztosan nagyon unalmas a munkája.
- Nem, dehogy! Nagyon is imádom! Már vagy kétszer kiolvastam a könyvtár, ezért most a zárolt részletben kutatok – mosolyodott el, és lassan elmúlt a kezdeti zavar.
- Az nagyon jó – mosolygott vissza Perselus. – Én is imádok olvasni, de valakinek főznie is kell.
- Én is szeretem a bájitalfőzést, de könyvtárba nem lehet, még szétfröccsenne. Hogy néznének ki a könyvek, ha minden ragadna? – Ezen mind a ketten elnevették magukat. Elképzelték, hogy minden könyv más-más színű ragacsos valami állnak, és a diákok undorodva elmenekülnének a könyvtárból.
- Akkor kevesebb dolga lenne, és többet olvashatna – vigyorgott a férfi.
- Ó, jaj! – nézett Hermione az órájára, késésben vagyok. Mr Piton, ha nem bánja, mennem kell.
- Találkozhatnánk még? – reménykedett a férfi.
- Ha önt nem zavarja, de most megyek. Majd küldjön baglyot! – Gyors puszit nyomott Perselus arcára, és egy bokor mögé elrejtőzve dehoppanált.

Perselus elmosolyodott az emlék hatására. Milyen boldog volt akkor, szíve majd’ kiugrott örömében.
Majd találkoztak újra és újra. Egyre jobban megismerték egymást, egyre gyorsabban telt az idő, amit együtt töltöttek.
Visszaemlékezett az első csókjukra.

A Szárnyas Vadkannak nevezett fogadóban találkoztak. Kint már esteledett és zuhogott az eső is, így mind a ketten köpenybe burkolózva érkeztek a randevúra. Nem ez volt az első találkájuk, de az eddigieknek, sajnos, mindig hamar véget kellett vetniük, mert valamelyiküknek hamarabb el kellett mennie. Most viszont egyiküknek sem kellett sietni, és egy vajsör társaságában órákig csevegtek. Lassan éjfél volt már, indultak kifelé a fogadóból. Megálltak a bejáratnál és nézték az esőt.
- Hát, akkor majd találkozunk – búcsúzott a lány.
- Hermione… – Először szólított a keresztnevén. Mélyen szemébe nézett, és a lány kíváncsian várta, hogy Perselus kibökje, amit akar. – Tudod, már sokszor találkoztunk. Már az első találkozásunk előtt, amikor összeütköztünk, valami megváltozott bennem a jelenlétedben. Valami, amit sose ismertem, ami miatt mindig alig vártam, hogy találkozhassunk. Nagyon jól éreztem magam a társaságodban, azóta… – itt elhallgatott, majd kibökte – megkedveltelek, de annyira, hogy ez az érzés megerősödött bennem. Hermione…szeretlek.
Hermione könnyes szemmel hallgatta Perselus mondatát, közben mosolygott. – Kedvesem… – Megsimogatta az arcát. - Ne haragudj, nem tudom mi lett velem.
- Sss… – Csendre intette a professzort. – Én is szeretlek.
Perselus tudta, hogy mi következik. Hermione elfordította az arcát és nézte a zuhogó esőt. A lány, mint egy ijedt őzike, felkapta a csuklyát és el akart sietni, de Perselus megfogta a kezét. Nem akarta most elengedni, elveszíteni meg pláne nem. Megfogta Hermione állát, maga felé fordította és megcsókolta. Hermione szabadjára engedte az érzelmeit, és visszacsókolt. Csak csókolóztak a zuhogó esőben, és nem érdekelte őket, hogy bőrig áznak. Perselus szíve őrülten dobogott, a gyomra összerándult, ahogy Hermione viszonozta a csókját. Most már tudta, hogy mit érzett a parkban: beleszeretett a lányba.

A férfi újra sírni kezdett. Összekuporodott, kezébe temette az arcát, és megállíthatatlanul sírt. Nem vette észre, hogy az egyik gyógyító figyeli őt az ablakon keresztül. Lassan ajtónyitást hallott, majd felnézett az érkezőre. Éppen jókor, mert a gyógyító indult a kép felé, hogy elvegye. Azonnal rávetette magát, de gyógyító szerencséjére ott volt a társa, és elkábította Perselust. A férfi öntudatlanul feküdt a földön, a gyógyítók magára hagyták, de nem nyúltak hozzá a képhez. A professzor álmában megjelent egy újabb emlék.

Egy szép szeptemberi napon Perselus elvezette a lányt egy ház elé. Hermione bekötött szemmel ment, amerre a férfi vezette, nem látott semmit, de kedvese lassan leoldotta szeméről a kendőt.
- Ez a tied – suttogott a fülébe.
- Jaj, Perselus! – álmélkodott a lány házat szemlélve.
Szép, világos egyemeletes házhoz vezette, amely előtt egy virágágyás állt. Hermione kedvese nyakába borult és megcsókolta. Perselus vigyorogva nézett rá. – Boldog szülinapot! Gyere, nézzünk körül!
Megfogta a lány kezét és húzta a ház felé. Körbejárták a házat, Hermione folyton sopánkodott „Jaj, Perselus, ez nagyon drága!”. A ház elnyerte a lány tetszését, és még aznap be is pakolta minden holmiját. Este Hermione látta kedvese szemében az elsuhanó fényt, és rájött, hogy a férfi mit akar.
- Perselus… – ült le a férfi ölébe, aki konyhában ült az egyik széken, nem akarok ebben a házban egyedül élni. Reméltem, hogy te is ideköltözöl! – mondta mosolyogva.
A férfi elvigyorodott. Milyen okos ez a lány, gondolta magában. Nem is húzták az időt, másnap teljesen berendezkedtek, és aznap este együtt töltötték az első közös éjszakájukat.

Immár négy hónapja éltek együtt. Január 9-én eljött Perselus születésnapja, és Hermione nagy meglepetést szánt neki. Este vacsorát főzött, szépen megterítette az asztalt, gyertyát gyújtott, és várta kedvesét haza. A férfi hamarosan megjelent.
- Hű, milyen finom illatot érzek! – nevetett.
Hermione titokzatosan mosolygott, hellyel kínálta a férfit és vacsorázni kezdtek. A vacsora végeztével a lány így szólt:
- Kedvesem, hoztam neked egy meglepetést! – Perselus kíváncsian körbenézte szobát, hátha ott a meglepetés, de Hermione csak nevetett. – Még nem megfogható, drágám.
- Hogyhogy? – nézett rá értetlenül.
- Itt van a pocimban – pirult el. Perselusnak elkerekedet a szeme.
- Ez komoly? – kérdezte, és látta a lány bólintását válaszként. – Ó… – Ennyit tudott mondani meglepetésében, és csókolgatni kezdte kedvesét.
Hosszú csók után Perselus kibontakozott az ölelésből.
- Mikorra várható a kicsi? – vigyorgott boldogan.
- Augusztusra – hangzott a válasz.
Közben kint esni kezdett a hó. Álltak az ablak előtt és nézték a hóesést.

Hamarosan felébredt, és érezte, hogy nagyon fáj a feje. Rájött, hogy elkábították. A szíve összeszorult az álom után, tudta, hogy ezek után rémesebb következik. Megnyugodott, amikor látta, hogy a képét nem vették el tőle. Eszébe jutott a szülés és az emlék ismét könnyeket csalt a szemébe.

Augusztus volt, és nagyon meleg. Mindenki igyekezett hűsíteni magát, és Hermione még kényelmetlenebbnek érezte az időjárást, mint mások. Hatalmas pocakja miatt még inkább melege volt. Kedvese varázslattal léghűsítőt bűvölt a házba, hogy kellemes levegő legyen. Ez hatott, de mikor a lány kiment a napra, mindig ájulás környékezte. Eljött a szülés napja.
- Perselus – ébresztette fel a kedvesét –, mennünk kell, nézz ide!
- Hm? – Álmosan arrafelé nézett, ahová a lány mutatott, és látta, hogy elfolyt a magzatvize.
Abban a pillanatban, mintha puskából lőtték volna ki, felpattan az ágyból, óvatosan átöltöztette Hermionét és lassan indultak a Mungóba. A konyhában azonban elkezdődtek a fájások, így hordágyra fektette és óvatosan hoppanált.
A következő percben már az ispotályban voltak, és Hermione felkiáltott fájdalmában, ahogy a következő fájás érkezett. Gyógyítók érkeztek, és gyorsan elvitték a lányt, Perselus pedig idegesen toporgott a műtő előtt. Hamarosan az egyik gyógyító kijött hozzá.
- Uram, jöjjön! A feleségének szüksége van magára. Ezt vegye fel! – Kezébe nyomta a kórházi köpenyt és bement.
Perselus gyorsan átöltözött és bement a gyógyító után, és mindjárt meghallotta kedvese kiáltását. Ott feküdt a szülőágyon, látta Hermione meggyötört arcát, miközben igyekezett nyomni. A gyógyítók bíztatták, Perselus odament a kedvese mellé és megfogta a kezét. Négy óráig vajúdott, de semmi eredmény. A gyógyító megtapogatta a hasát, meghallgatta a szívhangot. Rá kellett jönne, hogy a baba meghalt. Hermione sírva fakadt, és lassan Perselus is könnyezni kezdett. Elveszítették a babájukat, de a lánynak meg kellett szülnie.
Két óra múlva megszülte, de nagyon legyengült. Sok vér veszített, és a gyógyítók nem sok reményt láttak, de nem mondtak semmit.
- Perselus… – sóhajtotta –, szeretlek. Érzem, hogy hamarosan meghalok. Ne feledd, hogy szeretlek és mindig is szeretni foglak! Légy erős és vigyázz magadra! – suttogta erőtlenül. A következő percben a szeméből kialudt a fény és nem lélegzett többé.
Perselus ordítozott és sírt. A gyógyítók csak annyit tehettek, hogy adtak neki nyugtatót, de nem használt, és odáig fajult a dolog, hogy felkerült a zárt osztályra, a 79-es szobába.
Hol sírt, hol ordítozott, szinte őrjöngött egész nap.

Egy év telt el azóta, hogy a szoba állandó lakója lett, és a helyzet mit sem változott.
Visszatérve az emlékezésből halvány mosoly jelent meg könnyáztatta, megtört arcán, mivel eszébe jutott, hogyan lehetne újra együtt a családjával.
Este várta a vacsoráját, és hamarosan meg is érkezett a gyógyító egy tálcával a kezében. Meglepetten látta, hogy Perselus milyen nyugodt.
- Vacsora! – szólt be neki.
- Köszönöm – újabb meglepetést adva a gyógyítónak. – Szeretnék kérni öntől valamit! – Perselus nem nézett rá, csak szoba közepén ült, háttal gyógyítónak.
- Tessék.
- Kérem, vigye el innét a képet! – A gyógyító belépett a szobába, és el akarta vinni a képet, de Perselus a nyakába ugrott, megtámadva a gyógyítót, és a földre rántotta. A férfi az esés miatt beütötte a fejét a padlóba, és eszméletét vesztette. Perselus nem is húzta az időt, kiszaladt a szobából és végigment a folyósón. A folyosó végén volt egy ablak. Kinyitotta a szárnyakat, és fellépett a párkányra… . Nem élte túl az ötemeletnyi zuhanást.

Az eset után egy órával egy másik gyógyító akarta kipakolni a 79-es szobát. Megállt a kép előtt, és döbbenten értette meg, hogy Piton professzor miért szerette a képet. A fiatal gyógyító felismerte benne a régi osztálytársát.
Neville fogta a képet, és elvitte Hermione házába a Mona Hermionét.*

Fent a Mennyországban Perselus megtalálta kedvesét. Boldogan borultak egymás nyakába. A férfi lenézett a Hermione karjában alvó kisfiúra. Hazatért…

*Mona Lisa képe, de Hermionét festették le, így változtattam át Mona Hermionévé. :-)

Szerző: Nanny Kate