Szerző megjegyzése:
Minden jog csak és kizárólag J. K. Rowlingot illeti!
Mindig érhetnek meglepetések
Hermionét nagyon idegesítette Lavender és Parvati állandó viháncolása a fiúkról, szerelemről, de a leginkább az „idősebb pasik, mint jó szeretők” témát utálta. Ezzel feküdt, ezzel kelt minden nyomorult napon.
Az a két liba minden percét ennek a… a… devianciának szentelte, ahelyett, hogy értelmesebb dolgokkal foglalkozott volna. Neki pedig végig kellett hallgatnia őket, amint a hálóteremben, a mosdóban, órán, a nagyteremben, a folyosón és… mindenhol erről sutyorogtak.
Lehetetlen volt kizárni őket az életéből. Nehezére esett elképzelnie Parvatit, vagy valamelyik másik idióta tyúkot, amint megkörnyékez egy felnőttet. Mármint a megkörnyékezéssel nem is lenne gond, de épeszű férfiember csupáncsak egy rövid pásztoróra erejéig használná az illető szellemi fogyatékos fruskát. Más hátrányait is látta a korosabb krapekoknak, vagy úgy általában a férfiaknak: idióták, csak ARRA és a kviddicsre tudnak gondolni, folyton borostásak, böfögnek, illetlenek, égetik az embert… Fúj! Viktorral is csupáncsak annyi volt a gond, hogy az agyat felejtették ki a fejéből. Tíz perc sem kellett, hogy elunja a fiút, de legalább táncolni tudott, nem úgy, mint drágalátos barátai.
Egy sötét árny eközben remekül szórakozott a lány gondolatain, amit oly könnyű volt kicsenni abból az okoska buksiból, hogy lehetetlen volt ellenállni a kísértésnek. Perselus Piton gyakran csinált ilyen a diákokkal, óvatos, észrevehetetlen (bár pálcás) legilimenciát használt rajtuk, így szedve ki belőlük tudtukon kívül a legfontosabb titkaikat. Lelkiismeret furdalással nem fárasztotta magát, sőt! A legtöbb idióta fejében tisztán látta a róla alkotott véleményt, ami még jobban feltüzelte kíváncsiságát.
Kikapcsolódásként szokta vizsgálgatni környezete bugyutábbnál bugyutább gondolatait. Hermione gondolat-dühöngéséről eszébe jutott egy ötlet. Egy terv, amivel két legyet ütne egy csapásra: röhöghetne egy jót (persze csak úgy magában, nem szokott ő hangosan vihogni), és letesztelhetné legújabb bájitalát is. Sátáni vigyorral az arcán vonult végig az alagsorban, miközben a terv kivitelezését tervezte. Közben elcsípett pár gondolatfoszlányt egy elsőéves agyából: a fiúcska kis híján gutaütést kapott eszelős vigyorától. Jó, ezt még használni fogja a kicsiken.
A bozontos hajú griffendéles lány elkeseredetten ült a nagyteremben, elméjén lustán csorgott keresztül a környező hangzivatar. A libák a srácokról, a kanok a seprűkről csevegtek, és ő mérhetetlenül egyedül érezte magát. Ha csak egyetlen értelmes ember is lenne a társaságban rajta kívül, máris felderülne a kedve. Lustán kortyolgatta narancslevét, amibe talán egy kis grapefruit is vegyült, elemezgette szorgalmasan, hiszen egy kissé kesernyésebb az átlagosnál.
S láss csodát, a citruslének, úgy tűnik, jó hatása van az ember endorfin szabályozására, mert Hermione mintha felderült volna. Arca eléggé bárgyú lett, de legalább már nem életunt. S akkor belépett a terembe Ő. Ruganyos léptei, tündöklő termete vonzotta a tekintetét. Haja lágyan hullámzotta körül homlokát, őszes szálain megcsillant a napfény. Markáns arca intelligenciáról és nyugalomról árulkodott. Délceg termete oly jól illett szelíd vonásaihoz. S akkor már tudta, el van veszve. Megpillantotta a nagy Ő-t. Érezte, meg kell szereznie. Bármi áron. Nem tudta viszont, hogy egy gonosz elme folyamatosan pásztázza gondolatait, így már más is remekül derül rajongásának tárgyán. A Terv ezennel elnyerte végső formáját.
Remus Lupin a tanári asztalhoz sietett, sürgős beszélnivalója lévén Dumbledore-ral. Az öreg mágus persze nem mulasztotta el megkínálni egy pohárka frissítővel, amit az elcsigázott ex-tanár szívesen el is fogadott. Egyikük sem látta a pohárba korábban csepegtetett bájitalt.
S mit ad Isten, Hermione Granger pont ebben a bűvös pillanatban emelkedett fel a Griffendél asztalánál, hogy jobban lássa imádottja minden rezdülését. Tekintetük összefonódott. Most már mindketten érezték. Nem kellett hozzá fizikai Nobel-díj, hogy kisakkozzák, egymásnak lettek teremtve.
Remus megfeledkezett mondanivalójáról, átszellemült arccal motyogott valami ostobaságot az igazgatónak, majd a lány felé vette az utat. Hermione pedig felbátorodva nyújtotta csókra kezét, mire udvarlója térdre ereszkedett előtte, és a leggyengédebb csókot lehelte kézfejére, amit valaha teleregényszerző megálmodott. Majd e szavakkal szólott választott kedveséhez:
- Édesem, egyetlen drága Hermioném, ha te is érzed, amit én… ha benned is ég valami, valami gyönyörűséges vágy, hogy veled legyek, jajj… mint villám hasított belém az érzés – hangjában annyi érzelem remegett, hogy a legkőszívűbb dámát is szelíd nimfává változtatta volna, hát még a mi odaadó diáklányunkat. A lány nem felelt, csupán szemérmesen lesütötte pillantását, és apró mosoly tűnt fel az arcán. Nem kellett több bátorítás a lovagnak. Karon fogta hölgyét és égi boldogsággal az arcán kivezette a teremből.
Sokan bámultak utánuk értetlenül, s csak ketten eredtek a nyomukba: Dumbledore professzornak nem tetszett ez a hirtelen változás (főleg, hogy az évfolyam legokosabb boszorkáját az unokájához akarta hozzáadni), Perselus Piton pedig ment kiélvezni tervének sikerét, dagonyázhatott a kárörömben.
A szerelmespár már a lépcsőn szaladt felfelé kéz a kézben. Láthatólag Hermione szobájába készülődtek. A portrélyuk előtt érték utol őket a józanabb elemek, ám az elvarázsoltakat nem zavarta a társaság. Sütött róluk: éteri szerelem fűti őket, nincs szükségük négyszemközti testiségre, beérik egymás szavával, mosolyával. A klubhelyiségbe lépve megpillantotta Remus volt szerelmét, az ősrégi zenegépet. Évekig társa volt ez a gép, s a lány megőrizte. Az ő egyetlen, gyönyörűséges Hermionéja megtartotta ezt az emléket. Oh, nagyon meghatódott ezen.
Pár perc múlva még mindig önfeledten kapcsolódott össze szemük sugara. Nem látszottak elunni a helyzetet, bár végül, mintha Granger arcán megjelent volna valami a régi értelem árnyékából. Ám minden remény hiába, a lány csak arra használta fel ezt a kreatív és rövid pillanatot, hogy kieszeljen egy remek játékot, megcsiklandozta a férfi oldalát, mire az összerezzent, édes kacagást hallatott, majd egy díszpárnával jutalmazta a támadást. Ígéretes párnacsata látszott kibontakozni, s se az igazgatónak, se a Mardekár ház fejének nem jutott eszébe közbeavatkozni. Az igazgató szíve túlcsordult a látványtól, hiszen mégis csak olyan szép pár, nem éri meg szétválasztani őket, míg Perselust a röhögés rázta belülről. Ki akarta élvezni még ezt a pár percet. Pöpec időérzéke szerint hamarosan le fog telni a bájital hatóideje, s akkor jön majd még a java, ha ezek ketten rájönnek...
A játszótérré változtatott klubhelyiségben csak úgy repkedtek a tollak, ártatlan kacajuktól csak úgy zengett a terem. Megtörhetetlennek tűnt az idill. S akkor vége lett. Egy szempillantás alatt. Elmúlt a varázs, s a boszorkány értetlenül meredt a csupa toll mágusra itt a karjai között. Az is hasonló értelmes fejjel szemlélődött. Ám nem hiába ők voltak közel s távol a legmagasabb intelligencia hányadosúak (természetesen a nagybecsű és pimaszul pofátlan Piton professzor után), hamar leesett számukra a húszfilléres. Perselus Piton megrökönyödésére azonban nem háborodtak föl, nem is kezdtek el röhögni magukon (mindkettő normális reakció lett volna), ehelyett inkább kiélvezték az összegabalyodott pozitúra minden előnyét, s ajkaik forró csókban egyesültek.
Szerző: Minerva
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
