A végzetes út

1912. április 10-én déli 12 órakor indult el Southampton kikötőjéből New York felé az úszó palota 2207 utassal.

Négy nappal az indulás után, április 14-én 23:40-kor Frederick Fleet az őrszem úszó jéghegyet vett észre, és meghúzta a vészharangot. A szolgálatos tiszt (William M. Murdoch első tiszt) utasítást adott a hajó jobbra fordítására, és a hátramenetbe kapcsolásra. A hatalmas Titanicnak hosszú időbe telt, míg megkezdte a lassú fordulást, így a jéghegy végigsúrolta a hajó jobb oldalát. A külső acéllemezeken végzetes károk keletkeztek: a jéghegy öt kamrát felszakított. A tisztek előtt nyílvánvalóvá vált, hogy a hajó el fog süllyedni. A fedélzeten lévők enyhe rázkódást éreztek. Az 5-ös és a 6-os kazánház átszakadt a betóduló víz miatt és innentől fogva lehetetlen volt menteni a helyzetet.

A rádiószobából a kapitány utasítására S.O.S. jeleket küldtek, valamint megkezdték a nők és a gyerekek mentőcsónakokba helyezését, és elkezdték kiosztani a mentőmellényeket. A parancs értelmében először csak a nők és a gyermekek szállhattak be a csónakokba, később már a férfiak is, ha maradt még hely. A mentőcsónakokban nagyjából az utasok felének jutott volna hely (1178 férőhely), ez akkoriban kivételesen jó aránynak számított. Ennek ellenére a csónakok nagy részét félig üresen engedték le. 00:45 perckor leeresztették az első csónakot, a 7-es számút, 28 emberrel. Ugyanebben az időpontban vészjelző rakétákat is fellőttek, amit a közeli Californian gőzösnek észlelnie kellett volna. De állítólag, mint később kiderült, a rádiósa elaludt, az őrszemek pedig nem értették, hogy mi történik. Az utolsó rakétát 1:40-kor lőtték fel. Az utolsó használható csónakot, a D-t 2:05-kor engedték le, 23 emberrel. Ekkor a víz már a parancsnoki hídon és az A fedélzeten szivárgott be. Az utolsó segélykérő rádió üzenet 2:10-kor hangzott el.

2:18-kor a Titanic teste már negyvenöt fokos szögben meredt az ég felé. A kritikus állapot miatt az elektromos áram kialudt az egész hajón. Ugyan még maradt két mentőcsónak, az összecsukható A és B, azonban aligha lehetett mit kezdeni velük. A tiszti kabinsor tetejére szerelték fel őket. A matrózok és a személyzet megpróbálták lecsatolni onnan, de addigra a víz már elérte a csónakfedélzetet és átsöpört alattuk. A két csónakot a hullám pedig lesodorta a hajóról. Az A félholt emberekkel volt megtöltve, a B pedig felborult. A két összecsukható csónak segítségére a 12-es mentőcsónak érkezett, a hajótörötteket átemelték a kettő másikból.

A Carpathia nevű gőzös fogta az S.O.S. jeleket, és teljes sebességgel a süllyedő Titanic felé indult, ám túl messze volt az azonnali segítségnyújtáshoz. A mentést Arthur Rostron kapitány vezényelte le. Az első túlélő, aki a Carpathia fedélzetére lépett, Margaret "Molly" Brown, (az "elsüllyeszthetetlen Molly Brown") első osztályú utas, az utolsó pedig Charles Lightoller másodtiszt (a legmagasabb rangú túlélő) volt.

Április 15-én 2:20-kor a Titanic elsüllyedt. Harold Lowe ötödik tiszt, aki a 14-es csónakot irányította, még visszafordult 5 túlélőért, akiket kiemeltek a jéghideg vízből, kettő közölük a csónakban meghalt. A mentőcsónakokban lévő embereket kb. 75 perc múlva felvette a Carpathia. Az első csónakot, a 2-est, hajnali negyed ötkor vették fel, az utolsót, a 12-est, négy órával később, reggel nyolc óra körül. Ekkor már pletykák terjengtek a hajóval történt dolgokról, azonban a White Star Line tagadta, hogy bármi katasztrófa érte volna a hajót. Néhány óra múltán a hajótársaság elnöke elismerte, hogy valóban elsüllyedt a Titanic, és rengeteg áldozatot követelt. A hajóvállalat végül 800 000 dollár (kb. 148 millió forint) kártérítést fizetett a túlélőknek.

Forrás:Wikipedia