|
6.fejezet
szarnyaszegett 2007.09.04. 20:14
Szerző megjegyzése: Ne higgy a meséknek! Vidám befejezés nem létezik. Sőt. Befejezés sincs. Az élet megy tovább, két kanyarral arrébb már mindig történik valami új. Legyőzhetsz hatalmas akadályokat, dacolhatsz ezer veszéllyel, farkasszemet nézhetsz a gonosszal, a végén dicsekedhetsz is vele, de az még nem befejezés. Amíg van benned szufla, a történet pereg tovább...
Mindenkitől elnézést kérek a késői frissítésért, de nem várt dolgok történtek.
Ezer köszönet Andinak (Tündibogyónak), aki elvállalta a bétázást!
(Az idézet Darren Shantól való)
Kísért a múlt...Piton fel-alá sétált idegességében, és képtelen volt megnyugodni. Kísértetiesen emlékeztette az egész a néhány évvel ezelőtti esetekre. Akkor hosszú, óráknak tűnő percekig volt képtelen várakozni, csak akkor Lauráért aggódott...
Kénytelen volt bevallani magának, hogy aggódik Grangerért, bár az okát maga sem tudta. Lehet, hogy csupán azért, mert tudja, hogy a lány is abban a betegségben szenved, mint az ő, már hallott lánya?
Nem örült ennek az egésznek. Szidott mindent és mindenkit, önmagát és Hermionét is.
Nem értette miért van úgy, hogy egyik pillanatban legszívesebben magához ölelné a lányt, máskor meg felé sem nézne. A lányt hibáztatta, bár igazán ő sem tudta miért. Szíve mélyén tudta nem ő tehet arról, hogy állandóan Henriettát látja benne. Nem tehet a köztük lévő hasonlóságról sem, hogy ugyanolyan a szemük, a hajuk. És mégis...
Nem tudta hova tenni ezt az ismeretlen, mégis ismerős érzést. Kizártnak tartotta, hogy szerelmes lenne a lányba.
- A fenébe is! - korholta önmagát az elmúlt napokban többször is – Perselus kontrolláld már önmagadat! Elvégre ő egy diák, te pedig az iskola egyik professzora vagy! Iszonyat nagy botrány lenne, ha összejönnétek!
- De ez nem szerelem! - súgta a másik énje. - A szerelem az nem ilyen... Ha szerelmes az ember akkor úgy érzi, hogy minden tökéletes körülötte, és megtalálta azt a harmóniát, amit egész életébe keresett...
- De hát most is azt érzed akárhányszor csak a közelében vagy! - ellenkezett egy belső hang.
- A francba is! - tiltakozott magában – Ez nem szerelem, a szerelem az más, olyan mintha szárnyaink lennének és bármit elérhetnénk. Én nem vagyok ilyen, nekem Henrietta halálával örökre elvesztek a szárnyaim.
- Szárnyak nélkül zuhanunk mint egy szikla, s közben azon gondolkodunk: Miért kellett leugranunk? - az utolsó mondatot alig hallhatóan suttogta.
Körbenézett a folyosón, majd tekintetét a kórterem ajtajára szegezte, s várt, de nem történt semmi. Idegesen felnézett a falon függő órára fél kettő volt.
- Ilyen nincs! - morgolódott magában – Már egy órája bent vannak! Jöjjön már ki valaki! - motyogta kétségbeesetten, öklével pedig belebokszolt a falba. Halk reccsenést hallott, de most nem érdekelte. A fájdalommal sem törődött, sokkal rosszabb volt a bizonytalanság, ami belülről mardosta.
- Történjen már valami! – suttogta maga elé. Odasétált az ablakhoz, kinézett az üvegen és olyan szépnek tűnt minden. Meleg, nyári nap volt, a kórház melletti parkban emberek sétáltak, a játszótéren pedig nem kevés gyerek játszott kihasználva a nyár utolsó napjait. Perselus irigyelte őket, hogy tudnak ilyen gondtalanul, boldogan nevetni, amikor az ő lelkében érzelmek vihara dúl.
Újra és újra felidéződött benne a párbeszéd ami nem rég folyt le közte és a lány közt...
- Miért? - kérdezte meglepetten a lány. - Valami gond van? - hangjában egy kis félelem hallatszott.
- Granger, emlékszik, amikor beleesett a kés a lábába?
Hermione csak bólintott. Felesleges volt a kérdés, még mindig élénken élt benne az a délután. Azután indult el az egész lavina, ami magával sodorta őket. De valahogy mégsem értette, hogy mire gondolhat a férfi.
- De miért olyan fontos? - kérdezte vontatottan a lány.
- Gondolkodjon egy kicsit Granger – hallotta a férfi hideg hangját.
Hirtelen felkapta a fejét, s a férfi szemébe fúrta tekintetét.
- Csak nem rájött Granger?
- Fertőzés? Igaz? - kérdezte homlok ráncolva a lány. Látta, hogy a lány teste egyre lejjebb csúszik a fotelben, s úgy kapaszkodik annak a karfájába, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.
- Ha a kés által ejtett seb elfertőződött...
- Akkor most nagy bajban vagyunk – fejezte be a lány.
- Mivel, ha a szervezetben fertőzés vagy gyulladás lép fel, a testünk fokozottabban kezd el fehér vértestet termelni, hogy legyőzze a beteg testek további terjedését.
- A leukémiásoknál – látta, hogy a lány képtelen befejezni a mondatot.
- A leukémiásoknál pedig ez halálos kimenetelű is lehet – mondta minden érzelmet nélkülöző hangon. - A vérrák...
- Ne folytassa! - üvöltött rá a lány – Tisztában vagyok vele, hogy mit jelent, és hogy mi az! A fenébe is! - ajkai már remegtek az idegességtől – Ne okoskodjon itt nekem! - csattant fel a lány. - Nem vagyok két éves!
- Maga meg ne beszéljen így velem Granger! - mondta vicsorogva a lánynak. - Bármilyen hihetetlen is a tanára vagyok! Nem tűrőm, hogy ilyen hangnemet üssön meg velem szemben!
- Rendben! - zihálta a lány – Maga meg ne beszéljen úgy, mintha az apám lenne!
Egy érintést érzett a vállán.
- Mi az?- fordult meg morogva, de amikor meglátta, hogy az egyik orvos az rögtön rendezte arcvonásait.
- Történt valami doktor úr? - próbálta minden érzelmet nélkülöző hangon mondani, de nem sikerült. Néhány pillanatig elgondolkodva vizsgálta az orvos arcát, ismerős volt neki, de nem tudta hirtelen, hogy honnan.
- Megkapta az infúziót, és a szükséges gyógyszereket is...
- És?
- Sajnálom de nem tudunk semmi biztosat... - kezdte az orvos.
- A fenébe is! - csattant fel Piton s ökölbe szorította a kezét. - Megmondtam, hogy valószínűleg a kés által ejtett seb fertőzési folyamatot indított el a testében, és emiatt egyre kritikusabb az állapota! - a férfi majdhogynem üvöltötte a szavakat, arca kipiroslott a dühtől.
Maga sem értette, miért zaklatta fel ennyire ez az egész. Tudta, ez nem normális reakció, neki nincs semmi köze a lányhoz. Leszámítva, hogy Dumbledore azt várta tőle, hogy a nyár folyamán végig pátyolgassa a őt. Most már biztos volt benne, hogy ha találkozik az igazgatóval első dolga az lesz, hogy megmondja neki, hogy ő nem képes ezt tovább csinálni. Keressen valaki mást, vagy foglalkozzon vele ő maga!
- Mit vágtak azzal a késsel? - kérdezte az orvos szemöldökét ráncolva.
- Mondtam, hogy különböző gyógynövényeket aprítottunk egy főzethez...
- És milyen növények voltak azok? - kérdezte élces hangon a másik.
- Nem tudom, nem emlékszem már – válaszolt dühösen Piton.
- Hm – gondolkodott el a férfi – Csak nem egy kuruzslóhoz – szinte köpte a szót – van szerencsém? Meglepetten hőkölt hátra. Most már tudta ki is a férfi.
- Steve – mondta, s lemondóan megrázta fejét. - ezt mindig el kell játszanod ha találkozunk?
A férfi néhány percig csodálkozva nézett végig rajta, majd tekintete megállapodott a fekete szempáron.
- Perselus? - kérdezte végül.
Piton bólintott.
- Inkább ne itt beszéljünk... - tanácsolta Steve.
- Rendben – bólintott a tanár, majd követte a férfit, mikor látta, hogy elindul a folyosón.
Nem gyalogoltak sokáig, mikor az orvos megtorpant az egyik iroda ajtaja előtt, majd belépett, s intett társának, hogy kövesse. Miután helyet foglaltak Piton száján rögtön kiszaladt a kérdés:
- Mi van Hermionével?
- Perselus – csóválta a fejét a férfi – csak ismételni tudom önmagamat...
- Tehát semmit nem tudnak tenni? - kérdezte, majd vett egy nagy levegőt.
- Jelenleg nem tehetünk mást, minthogy várunk, hátha hatnak a gyógyszerek...
- Értem – mondta Piton, majd felállt és odasétált az ablakhoz.
- Válaszolnál nekem egy kérdésemre? - hallotta kis idő múlva az orvos hangját. Megfordult.
- Igen – válaszolta vontatottan. - Mi lenne az?
- Ki ez a lány? - kérdezte szemöldökét ráncolva.
- A Roxfort egyik tanulója. Miért kérded?
- Semmi, csak...
- Mi csak? - A férfi hangján érződött, hogy kezd ideges lenni.
- Csak szembetűnően hasonlít rá...
Piton fáradtan túrt bele a hajába.
- Ezt én is észrevettem... És zavar, mert olyan érzéseket kelt bennem, amiket nem tudok hova tenni.
- Csak nem vagy belé szerelmes?
- Nem, pedig én is gondoltam erre. De lehet, hogy csak azért van így, mert állandóan Henit látom viszont benne. Hanyagoljuk ezt a témát, kérlek, nem szeretném tovább bogozgatni...
- Rendben, ha ezt akarod.
- Köszönöm – suttogta alig hallhatóan.
Néhány percig csend telepedett a szobára, de egyikük sem bánta.
- Perselus, én visszamegyek a kórterembe... Ha gondolod, nyugodtan maradj itt... Vagy ha gondolod haza is mehetsz, pihenj, bármi változás is áll be a lány állapotában szólni fogok – mondta a férfi s közben kissé megszorította Piton vállát, majd kisietett az irodából.
*** Lassan kinyitotta a szemét, és körbenézett. Nem tudta hirtelen hol van, és azt sem, hogy hogyan került ide. Újra becsukta szemét, és próbált visszaemlékezni. Nem nagyon sikerült neki.
- Perselus – hallott egy hangot valahonnan, talán a szobából. Igen, a szobából, ebben biztos volt, hogy egy szobában van. Különben mit keresne egy ágyban?!
Nyögve fordult a másik oldalára nem érdekelte ki keresi őt, és az sem, hogy miért. Hagyják békén... De a fenébe is, csak két ember ismeri a házának a címét.
Na de egyáltalán otthon van?!
Néhány másodpercig nem szólt semmit, próbálta magát legalább kicsit összekaparni. Végül sikerült ülőhelyzetbe tornáznia magát.
Körülnézett a helyiségben, kis idő után megakadt a tekintete az igazgatón.
- Albus? - kérdezte szemöldök ráncolva.
- Igen, én vagyok az, amint látod – mondta, hangja különösen hideg volt.
A férfi intett neki, hogy üljön le az asztalnál álló székre.
- Tehát miért jöttél? - kérdezte, és igyekezett nyugodt lenni.
Tekintete azonban megállapodott az asztalsarkán sorakozó üres üvegeken.
Minden világos lett. Tekintélyes mennyiségű alkoholt elfogyaszthatott az éjszaka folyamán, ha nem emlékszik semmire...
Gondolataiból Dumbledore hangja zökkentette ki.
- Perselus – kezdte –, meg kell beszélnünk egy fontos dolgot...
- Mi lenne az? - érdeklődött udvariasan az érintett, s közben hátradőlt a széken.
- Hermionéról lenne szó...
- Mi van Grangerrel? - csattant fel dühösen Piton.
- Miért tagadtad meg tőle azt, hogy nálad töltse a nyári szünet fennmaradó részét?
- Már megint ez?! Nem vetted még észre, hogy akárhányszor is beszélünk állandóan ő a témánk?! - a férfi szinte üvöltötte a szavakat. - Granger így, Granger úgy! - csattant fel – Elegem van! De nagyon! Mégis mi közöm van hozzá?!
- Nem mondtam, hogy bármi közöd lenne hozzá – mondta jeges nyugalommal az öreg varázsló – Csak annyit kérek, hogy hadd legyen nálad...
- A válaszom nem...
- Rendben. Nem próbállak győzködni tovább. Látom, nincs értelme, de ezennel a munkaviszonyodat a Roxfortban tekintsd felfüggesztettnek.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! - vicsorogta Piton.
- De komolyan gondolom – felelte a másik – Ha nem tévedek akkor a hatalmam is meg van hozzá...
- Rendben – sziszegte Piton. - Abban azonban teljes mértékig biztos vagyok, hogy nem ok nélkül szervezkedsz... Oka van. Neked mindig mindenre okod van, semmit nem csinálsz hátsószándék nélkül...
- Rendben – mondta szokatlanul csendes hangon az igazgató. - Itt egy levél, majd olvasd el.
Piton elvette tőle a levelet, de amikor meglátta rajta a kézírást, azt hitte, menten széttépi.
- Mégis miért küldene nekem levelet Granger? - kérdezte. Hangjába kivételesen nem vegyült düh, csupán kíváncsiság.
- Nem ő írta...
- Nem? - vonta fel a szemöldökét a férfi. - Nem, az lehetetlen – suttogta egy kis idő múlva... Nem lehet – mondta, s kiejtette kezéből a levelet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
