Ajánlás 1: A bétámnak, akinek végtelen türelme van, és kihúzott a pácból.
Ajánlás 2: Lunának, aki tartotta bennem a lelket, és nélküle nem olvashatnátok ezt a fejezetet!
Ajánlás 3: Nevotilnak, aki most fog érettségizni, és Természetesen minden kedves olvasónak!

V. fejezet

Néhány, végtelen hosszúságúnak tűnő pillanatig csak állt és dermedten bámult Pitonra. Nem értette, hogy mitől lett hirtelen ilyen dühös a férfi. Úgy gondolta, lehet, túllépte a határt, de mégsem akkora mértékben, hogy az ilyen reakciót váltson ki a tanárból. Ő pedig bocsánatot kért, többet nem tehet
Csak állt ott és nem mozdult, közben Piton már rég hátat fordított neki.
Hermione azonban nem bírt mozdulni, csak nézte a férfi hátát.
Olvasni szeretett volna a gondolataiban, hogy tudja, mivel sikerült neki ennyire a lelkébe tiporni. Okklumenciát mégsem mert alkalmazni. Több okból kifolyólag is: még soha nem használta az átkot, és a R.B.F. Vizsgák tananyagában sem volt benne. Másodszor pedig, tartott a férfi reakciójától. Ő sem örült volna annak, ha bárki is a gondolatai közt turkált volna. Piton tetejében még mérges is volt rá. Nem is kicsit, minimum egy jól irányzott átokkal jutalmazta volna meg a 'mutatványát'. Így inkább elvetette az ötletet, nem szerette volna, ha Piton ennél mérgesebb lenne rá.
Hangosan felsóhajtott. Ezt valószínűleg a férfi is meghallhatta, ugyanis idegesen felcsattant.
- Granger! - a hangja éles tőrként hatolt a lány bőre alá. Egyszerűen rossz volt hallgatni, nem lehetett benne fájdalmat érezni, de ott volt benne valami. Valami, ami nagyon fájt a lánynak, elkeseredettség, csalódottság.
- Tessék, tanár úr? - a lány próbált annyira magabiztos és nyugodt hangnemben beszélni, amennyire csak tudott.
Nem ment vele sokra, mert ahelyett, hogy lenyugodott volna a férfi, csak még idegesebb lett.
- Granger! - mondta még fagyosabban, mint az előbb. – Nem hallottam az ajtónak sem a nyitódását, sem a csukódását! Megmagyarázná? – hallatszott az ideges hang. Hermione le merte volna fogadni, hogy a férfi minden szót vicsorogva ejtett ki a száján. - Mit jelentsen ez? - folytatta.
- Talán azt, hogy nem hagytam el a szobát – válaszolta most már gúnyosan a lány.
- Mondtam valamit Granger – fordult a szembe a lánnyal Piton. – Menjen ki a szobából. Most! Nem akarom többször elmondani.
Szemei furcsán megvillantak, mindkét kezével az asztalra támaszkodott, s közben farkasszemet nézett a lánnyal. Hermionét zavarta a mély beható vizslatása, ezért inkább elfordította a fejét.
- Nézzen a szemembe, ha Önhöz beszélek – sziszegte indulatosan Piton, lány azonban nem tette. A férfi kezével átnyúlt az asztal fölött, s megragadta a lány állát, s maga felé fordította, így kényszerítve a lányt arra, hogy a szemébe nézzen. - Azt mondtam – sziszegte az arcába alig néhány centiméterről -, hogy menjen ki a szobából. Néhány perccel ezelőtt azt mondtam, hogy most. Nem azt, hogy álljon itt, és engem bámuljon, majd okoskodjon!
- Én csak...
- Mi csak? - szakította félbe a férfi.
- Én csak... Csak szerettem volna tudni, mi a baja... - motyogta most már bizonytalanul a lány.
- Világosan megmondtam: nem akarok róla beszélni. A nem talán az ön szótárában mást jelent?! Netalántán Igent? Mert akkor tájékoztatásul közlöm, nem szoktam csak úgy dobálózni a szavakkal, és nálam a nem a nemet jelenti, az igen pedig az igent. Egyébként meg, ha jól emlékszem, pont Ön jött azzal, hogy nem bízik bennem. Nekem akkor milyen alapon kellene bíznom magában? Nincs rá semmi indokom. Ezek után meg végképp nincs! Most pedig legyen szíves, hagyjon magamra! Most!
- De...
- Nem szeretnék semmilyen ellenkezést sem hallani, beszélgetni sem szeretnék. Értse meg!
- De, szeretnék bocs...
- Nincs szükségem a bocsánatára. Sem a sajnálatára, se semmire, ami önnel kapcsolatos! Semmire! Érti?! Nem is értem hogyan tudott rávenni az igazgató arra, hogy foglalkozzam Önnel a nyár folyamán. Legyen szíves, hagyja el a házamat!
- De tanár úr...
- Nincsen semmi de. Mondtam valamit, és továbbra is ahhoz tartom magam... Van egy órája. Nem, nem érdekel semmi, amit mondani szeretne – intette le dühösen a lányt. - Most pedig induljon!
- De hát hova menjek? - kérdezte remegő hangon a lány. Közben ajkait harapdálta, küzdött a sírás ellen.
- Engem aztán nem érdekel. Dumbledore majd elintézi, lesz másik bolond, aki majd befogadja magát a nyár hátralévő részére. Ha szerencséje lesz, akkor a drágalátos griffendéles barátaival töltheti a nyár hátralévő hányadát – sziszegte indulatosan Piton – Úgyis ezt akarta! És most utoljára mondom, menjen, ha nem tudná: Az ajtó kifelé is ingyen van!
A lány nem válaszolt semmit, csak hagyta, hogy a szeméből kiinduló könnycsepp lustán végigfolyjon arcán. Felemelte kezét, hogy lefejtse magáról Piton karját, ami még mindig az állát tartotta.
- A soha-viszont-nem-látásra! - kiáltotta a férfi arcába, majd kiviharzott az ajtón, ami lustán csukódott be utána.
Hermione már nem láthatta, hogy miután kiment, Piton erőtlenül leroskadt az asztal mellett álló székre, s kezeibe temette arcát...
Csak ment, s nem figyelt semmire és senkire, hagyta, hogy a lába vigye. Nemsokára felemelte tekintetét, s látta, visszajutott a szobája ajtajához. A volt szobájáéhoz – javította ki rögtön magát. Vett egy nagy levegőt, majd belépett az ajtón.
Fáradtan ült le az ágy szélére, s elgondolkozott az elmúlt egy óra eseményein.
Nem értette az eseményeket, azok már számára felfoghatatlannak tűnő sebességgel zajlottak. Nem értette sem Pitont, sem önmagát. Egyszerűen nem. Még mindig nem tudta meg, egyszerűen képtelen volt rájönni, hogy mi a baja Pitonnak. Pedig nem egyszer játszotta le magában az elmúlt néhány nap eseményeit... Átkozta magát azért is, hogy miért nem volt képes elfogadni a férfi feléje irányuló kérdését, hogy ne faggassa.
Gondolnia kellett volna arra, hogy ő sem akart beszélni betegségéről. Nem akarta elmondani, hogy neki is ugyanaz a baja, mint Piton lányának. De ha el is mondta volna, mit ért volna el? Semmit. Lehet, kivívta volna a férfi sajnálatát, de neki erre nem volt szüksége. Ha azt akarta volna, hogy sajnálják, akkor elmondta volna Harrynek és Ronnak. De nem. Hermione bármit szeretett volna, de sajnálatot nem. Nem vágyott másra, hogy megértsék, hogy elfogadják. Bárki. Akárki. Mindegy, hogy ki. Csak értse meg Őt. Ő nem szeretett volna mást. Miért olyan nagy baj az, ha valakinek az életben van egy vágya?! Eszébe jutottak azok az idők, amikor még nem járt a Roxfortba. Minden héten volt hittanórájuk, ott pedig az oktatójuk állandóan bizonygatta, hogy igenis létezik Isten, bárki bármit is mond. Ő akkor elhitte. De most már nem tudta.
Ha lenne isten, akkor mindez nem történt volna meg – bizonygatta magának ismét.
Már maga sem tudta hányszor és hányszor mondta ezt az utóbbi időkben. Nem egyszer, nem kétszer, az biztos. Nem, ő már nem tudott hinni semmiben. Nem is azt akarta, hogy hiphop meggyógyuljon. Azt is szerette volna ugyan, de más vágya sokkal erősebb volt. Újra meg akart bízni az emberekben, legyen az bárki. Visszaszerezni azt a bizalmat, és reményt, ami szülei halálával végleg odalett. Ő nem szeretett volna mást, csak megtanulni újra bízni, hinni abban, hogy az emberek alapvetően jók.
Mindenki.
Most azonban az egész olyan volt, mint egy szertefoszlott álom. Ami szép volt, jó volt, de sajnos véget ért.
Hiszen az álom sorsa az ébredés, az is véget ér egyszer, ugyanúgy, ahogy minden, legyen az jó, vagy rossz, kellemes, vagy kellemetlen dolog.
Sóhajtva dőlt végig az ágyon. S feltette magának a kérdést:
- Mit fogok most csinálni?
Tekintetével a lemenő nap sugarainak játékát figyelte a falon. Minden olyan békésnek tűnt a szobában. Nem mutatta, hogy lakójának lelkében milyen viharok dúlnak.
Behunyta szemét, s újra elmerült gondolatainak feneketlen mélységében. Fogalma sem volt arról, hogy most mit tegyen.
Jobb lenne, ha megvárná, míg a férfi lenyugszik? Ezt az elgondolást azonban gyorsan elvetette, a férfi nem rég még nagyon goromba volt vele. Nem fog az ő kedvéért egy óra alatt lenyugodni. Sőt, lehet még idegesebb lenne, mint volt.
Sötét gondolataiból kopogtatás zaja zökkentette ki. Felkönyökölt, s látta, hogy az ablakpárkányán egy hóbagoly ül arra várva, hogy valaki beengedje.
- Hedvig! - kiáltott fel a lány, s felpattant az ágyról, s néhány lépéssel az ablak előtt termett. Gyorsan kinyitotta azt, s beengedte a madarat. Az állat leírt a szobában egy tiszteletkört, majd letelepedett a lány már kinyújtott kezére.
Hermione azonnal látta, hogy a bagoly lábához egy levél van kötözve. Pitonnal mit sem törődve oldotta el a kis madzagot, ami a levelet rögzítette a madár lábához. Majd rögtön kinyitotta, s elkezdte olvasni.

Szia Hermione!
Rögtön felismerte benne Harry kézírását.

Szia Harry! - köszönt vissza a fiúnak gondolatban.

Remélem neked is jól telik a nyarad! Ronnal együtt a Roxfortban töltöm a nyarat, és maga Dumbledore professzor tanít minket - folytatódott a fiú levele.

Jobb nem is lehetne – gondolta magában a lány. Minden roxfortos diák álmainak netovábbja, hogy az iskola leginkább közutálatnak örvendő tanárával töltse a nyarat. Akit soha nem lehet megérteni, mert állandóan változik a hangulata, és mindenért haragszik az emberre.

Kérdezősködtünk az igazgató úrtól, hogy te nem tölthetnéd-e velünk a nyarat.

Hiú reményt tápláltál, ha ezt képes voltál megkérdezni.

A válasza azonban nem volt...

Mégis mit vártál?!

Azt mondta, hogy jó helyen vagy és biztonságban!

Igen, tényleg roppant jó helyen, a társaságom pedig páratlanul jó! - mérgelődött magában a lány.

Azt nem mondta, hogy kinél töltöd a nyarat.

Nem a semmiért nem mondta, tudta, hogy valószínűleg nekiugranál, ha megtudnád, hogy a kedvelt Piton professzorral vagyok összezárva.

Írj! Mi van veled? Merre jársz? Hogy érzed magad?

Írni? Persze, hogy fogok... De azt hiszem, nem csak te fogsz tőlem levelet kapni... Merre járok? Fogalmam sincs, valahol a Piton-kúrián. Remekül érzem magam, de komolyan...

Üdvözöl: Harry és Ron

Odaballagott az íróasztalhoz, majd a fiókjából vett elő pergament, tintát, tollat, és egy borítékot.
- Hedvig – fordult hirtelen a bagolyhoz – várj egy kicsit, írok választ!
A bagoly beleegyezése jeléül bólintott egyet, majd kedveskedve megcsipkedte a lány kezét.
- Akkor lássuk – mondta csak úgy magának, biztatásul a lány.
Szeretett volna írni Dumbledore-nak egy levelet, de egyszerűen nem tudta, hogy hogyan is kezdjen hozzá, a másik problémája az volt, hogy hova is küldje. Néhány pillanat múlva rájött, hogy a fiúk az igazgató úrral vannak együtt, tehát ha Hedvig elviszi nekik a levelet, akkor az időm mágus is megfogja kapni.

Tisztelt Igazgató úr!

Először is szeretnék Öntől elnézést kérni azért, hogy a nyári szünet kellős közepén zavarom, azonban adódott egy kisebb problémám. Nem panaszkodni szeretnék, csupán nem tudom, mit tegyek.
A mai nap folyamán összeszólalkoztam Piton professzor úrral. A professzor végül felszólított arra, hogy hagyjam el a házát, még a mai nap folyamán.
Kérésének eleget kell tennem, mert úgy érzem, valamivel már így is eléggé kihúztam nála a gyufát...

Üdvözlettel: Hermione J. Granger

- Rendben – sóhajtott fel - a nehezén úgymond túl is vagyunk – mondta, majd nyúlt is egy újabb pergamenért.

Szia Harry és Ron!

Nagyon örültem, amikor kézhez kaptam leveleteket. Jól esett így az események kellős közepén. Örömmel olvastam, hogy veletek minden rendben van. Én is jól vagyok...
Úgy érezte nem bírja tovább folytatni a levelet, szeméből útjára indult egy könnycsepp, amit még rengeteg követett. Gyorsan eltolta maga elől a levelet, nehogy az könnyáztatta legyen.
Szüksége volt egy kis időre ahhoz, hogy folytatni tudja a levelet.

Örülök, hogy jól érzitek magatokat. Az én nyaram szintúgy rendkívül izgalmas. Sajnálom, de ezt bővebben nem fejthetem ki. Ha Dumbledore azt mondja, jó helyen vagyok, akkor valószínűleg igaza van. Hallgassatok rá! Írást, mint kérést tehát teljesítettem. Merre járok? Bocsánat mindkettőtöktől, de sajnos nem mondhatom el. Majd ha találkozunk, akkor beszélünk erről is. És köszönöm a kérdést, remekül vagyok.

Üdvözlettel: Hermione

Ps.: a másik borítékot légy szíves juttassátok el az igazgató úrnak! Köszönöm!

Nem tudta, hogy örüljön-e vagy sem annak, hogy végzett a levelekkel. Ránézett az órájára, hogy alig egy fél órája van arra, hogy elhagyja a házat. Jobban mondva lenne. De ő maga sem tudta, hogy elmenjen-e, vagy sem. Nem akart. Nem. Szeretett volna végre egy biztos pontot, és először úgy érezte, itt megtalálhatja... Ennyire rossz lett volna a megérzése?! Nem, az nem lehet... Vagy mégis?
Félt. Nem tudta pontosan meghatározni mitől. Talán az élettől, a Pitontól, vagy a magánytól. Újra elkezdtek hullani a könnyei, de most sokkal sűrűbben, mint az előbb, vagy bármikor az elmúlt néhány napban.
Odalépett az ablakhoz, félrehúzta a függönyt, s kinézett az udvarra. Az teljesen üres volt, de mégis gyönyörű. Szinte már-már fájdalmasan szép. Mindenhol virágok nyíltak, a hatalmas fák roskadoztak a rengeteg gyümölcsöt. Terebélyes árnyékuk pedig rendkívül csalogató volt.
Már nem is tudta miért sír. Talán a múltját siratta? Vagy elvesztett szüleit? Az elszalasztott lehetőségeket?
Vagy talán azt, hogy jövője céltalannak látszik, és annyira távolinak. Nincsenek céljai, sem álmai. Pedig régen tervei voltak, élni akart, élni boldogan, halála napjáig. Most azonban mindez távolinak, megfoghatatlannak tűnt. Úgy érezte, hogy már felesleges minden, már nem lesz jobb. Ő már belefáradt ebbe az egészbe. Most már végképp. Mindig is úgy gondolta, hogy az élet egy hatalmas szakadék. Az ember lent van a legmélyén, de mégis látja a fényt, a reménysugarat, hogy van kiút ebből az egészből. Az őt körülvevő sziklafalakon mindig voltak apró fogózkodók, amik segítettek neki újra és újra felkapaszkodni. Azonban ezek a fogózkodók mindig letörtek. S ő visszazuhant. Bár összetörte magát mégis ismét megpróbálta, mert látta értelmét. Megrázta magát, majd újra elkezdett mászni...
Most azonban nem érzett ehhez erőt. Egyszerűen nem látta maga előtt a célt, ami erőt adott volna, és most a kapaszkodók is távolibbnak, kisebbnek tűntek.
Nagyot sóhajtott. Most már neki mindegy. Ő elmehet, és el is megy, nincs értelme tovább maradnia, kínozva ezzel mindkettőjüket.
Kinyújtotta karját, s megvárta, míg a bagoly rátelepedett.
- Hedvig, légy szíves vidd el ezeket a leveleket Harryéknek. És vigyázz magadra te is! - mondta könnyes szemmel, majd megsimogatta a madár tollait, s végül rákötötte apró lábára a borítékokat.
Néhány pillanat erejéig nézte, ahogy a madárszárnyra kapott. Nem sokkal később azonban elnyelte a messziség.

***

Alig néhány perc múlva már kint állt a bejárati ajtó küszöbén. Nem messze tőle ott magaslott a hatalmas kovácsoltvas kerítés.
Még 20 méter... 15... 10... 5... 4... 3... 2... 1 méter.
Nem mert visszanézni a házra. Egyszerűen nem. Tudta, megszakadt volna a szíve, ha búcsút venne a háztól. Így inkább nem tette. A szívét azonban így is mardosta a fájdalom, de tudta nincs mit tenni.
Az utcán hirtelen megállt, s zavarodottan nézett körbe. Nem tudta hol is van, azon kívül, hogy valahol Londonban. Próbált ismerős támpontot keresni, de semmi sem rémlett neki korábbról. Még soha sem járt erre.
Jobbra, majd balra fordult, de nem tudta hirtelen eldönteni, hogy merre is induljon el. Még egyszer körülnézett, s megpillantott egy táblát, ami a következő név volt olvasható: Hope Garden.
- Remény – suttogta maga elé.
Kissé ironikusnak találta, hogy most, amikor teljesen reménytelennek érzi helyzetét, a Remény parkjába menekül, a Viharok útjáról.
Alig tudta megállni, hogy ne nevessen fel gúnyosan.
Minden esetre furcsa humora van a sorsnak – könyvelte el magában. S rövid hezitálás után a park felé vette az útját. A lenyugvó nap sugarai már aranysárgára festették az eget.
Séta közben egyre inkább szidta önmaga meggondolatlanságát, rájött, hogy nem ártott volna összezsugorítani elindulás előtt a ládáját. Hacsak a macskája ketrecével a hóna alatt mászkálna, akkor is megbámulnák az emberek, bár viszonylag kihalt volt már az utca. Most, hogy a Roxfort címerével díszített iskolai ládáját vonszolja maga után, így még inkább. Másrészt a láda nem volt pehelykönnyű. Óráknak érezte azt az időt, amíg elért a kapuhoz. Nem nagyon akart mászkálni, mert nagyon fáradtnak érezte magát, így rögtön leült az első padra, majd szemügyre vette a parkot.
Az hatalmas volt, amerre a szem ellátott fák magasodtak. A hatalmas park közepén pedig tiszta vizű tó terült el, melyben hófehér hattyúk úszkáltak. Felállt, hogy kinyújtóztassa kicsit a végtagjait. Majd feltette a ládáját a padra, utána majd hátranézett, nem messze megpillantott egy szobrot, de ilyen távolságban, és félhomályban egyszerűen képtelen volt kivenni, hogy mit is ábrázolhat.
A szobor egy hatalmas horgonyt ábrázolt, amelyen egy madár ült, de nem tudta pontosan kivenni, hogy mi is az. Közelebb ment, s látta, hogy a talpazaton egy kisebb táblára apró betűkkel szöveg van vésve. De már nem tudta pontosan kivenni, hogy mi is lehet az a szöveg. Csak szavakat tudott kiolvasni, de azt is csak hunyorogva.
Emlék, mindenkit, remény.
Nem tudta összerakni, mit is jelenthetnek a szavak, de mégis érdekelte. Elhatározta, hogy ha majd felkel a nap, első dolga lesz elolvasni a feliratot.
A levegő különböző virágok illatától volt terhes. Hermione máskor mindig megnyugtatónak találta a természet szépségét, harmóniáját. Most még sem hatott rá nyugtatóan. Pedig régen, ha szomorúnak és magányosnak érezte magát, mindig elment sétálni. Ha pedig feszült volt és ideges, futott egyet addig, amíg szinte teljesen ki nem merült. Ezt azonban a barátai soha nem nézték volna ki belőle. Persze, ki is tenné... Mindenki egy egyszerű lánynak ismerte meg, aki rajong a könyvekért, és állandóan tanul. Senki nem tudta, és nem is gondolta, hogy azért menekül bele ebbe, mert egyszerűen magányos, és nincs mit csinálnia. A Roxfortban pedig nem volt lehetősége testedzésre, és már-már hiányzott neki a mugli iskolában közutálatnak örvendő tornaóra. A házuktól nem messze volt egy kisebb, dombos, erdőkkel tarkított vidék. Az emberek nem nagyon jártak arra, így ha magányra vágyott szinte mindig egyedül maradhatott.
Most azonban hiába volt egyedül nem segített. Most nem. Félt attól, többet nem is fog, sőt neki most már semmi sem lesz a segítségére a nehéz percekben. Visszahuppant a padra, majd szórakozottan elkezdte kapargatni ládáján az egyik ezüstös csíkot. A körme kis idő múlva apró bemélyedésekbe ütközött. Nem tudta elképzelni, mi lehet az. Azonban bármennyire is érdekelte nem tudta elolvasni a sötétségben.
Mintha csak kívánsága teljesült volna felgyulladtak a parkban a lámpák. Így kissé erőlködve bár, de sikerült elolvasnia a faragást.