IV. fejezet

- Nem akarok beszélni róla! - kiabálta önmagából kikelve a lány. - Értse meg! - kiáltotta, s szeme sarkából kibuggyan egy könnycsepp, hogy azután lustán végigfolyjon már-már hófehér arcán.
A folyosóra kínos csend telepedett. Hermione egész testében remegett a dühtől, alig tudta fékezni magát, hogy meg ne üsse a férfit.
Mégis hogy képzeli...
Piton azonban dermedten állt egy helyben. Nem, nem ideges volt, csupán meglepte a lány viselkedése. Hisz mindig olyan nyugodt volt, most meg egy ilyen egyszerű, szinte semmiségnek tűnő dolog ezt idézte elő nála.
A férfi néhány pillanatig fürkészte a lány arcát. Arról azonban idegességen, és dühön kívül semmit nem tudott leolvasni.
Egy halk sóhaj szaladt ki a száján.
- Hermione – itt kissé megborzongott. Eltűnődött: most olyan könnyen szájára jött ez a szó.
- Mondom – szakította félbe tanárát Hermione -, nem akarok róla beszélni. Mert, mert... Erről még sokszor azoknak az embereknek sem tudok mesélni, akikben bízom – szemében furcsa fény villant.
Fejét elfordította, s kinézett az egyik ablakon.
- Harryék sem tudják! Pedig bennük – mondhatni – bízok! - csattant fel idegesen a lány. - És mégsem háborognak! Pedig nekik tényleg lenne rá okuk - sziszegte. - Mégsem teszik.
A férfit váratlanul érték a szavak. Mindenre számított, de erre nem. Nem csak megijesztette, hanem egyben el is borzasztotta a lány viselkedése. Lenézett ökölbe szorított kezére, arcát eltakarta fekete hajának függönye. Kis idő múlva újra a lányra fordította figyelmét.
- Tehát – állapította meg –, Ön semmilyen mértékben nem bízik bennem – fejezte be végül semleges hangon.
- Eltalálta – mondta gúnyosan a lány. – Ezért nem vagyunk képesek semmilyen kapcsolatot kialakítani egymás közt, barátit sem. Sőt, egymás ellenségei sem vagyunk. Élünk egymás mellett, de semmi közünk nincs egymáshoz, a kötelességet leszámítva. Egy kapcsolatnak legtöbb esetben az alapköve a bizalom. Ha ez nincs meg, akkor általában nem lehet mit tenni. Minden hiába – suttogta végül már csak úgy magának.
- De jobb is ez így – fűzte tovább a szót Hermione. - Ha nem ismerik igazán az embert, akkor nem is tudják megbántani. Nincsenek tisztában a gyenge pontjaival. Nem sejthetik, kinek a kínzásával, netalán halálával tudnának legkönnyebben gyötörni, megtörni, vagy csak egyszerűen fájdalmat okozni neked.
- Azt hiszed, hogy így tudnak neked fájdalmat okozni?! Akkor tévedsz! - mondta vicsorogva a férfi. – Te nem láttál semmit! Nem tudsz semmit! Néha sokkal rosszabb tétlenül végignézni egy ismeretlen ember halálát. Nem tudsz róla semmit. Gondolataidba azonban minduntalan újra és újra beleötlik a 'ha'. Lehet, hogy otthon a családja várja. Sőt lehet, hogy élnek a szülei. És nincs annál rosszabb, ha a gyereked előbb meghal, mint te magad. Te nemzetted, a te véredből és testedből született. Te nevelted fel, voltál érte felelős. Te gondoztad, ha beteg volt. Ott voltál első, kimondott szavánál, első megtett lépésénél.
- Maga... - próbált közbevágni a lány.
- Granger, maga csak ne okoskodjon! Mint mondtam: nem tud semmit! - ordítja Piton a lány arcába. A férfi zihált a dühtől.
- Elnézést kérek – mondta megszeppenten a lány, s szemeiben könny csillant. - Sajnálom – suttogta, s közben lehajtotta a fejét.
- Felesleges sajnálnia, már megtörtént. A sajnálat nem segít semmin sem. Egy egyszerű szó nem fogja visszaforgatni az idő kerekét. A másik dolog, nem érti az egészet, mert nem tapasztalta meg. És jobb is így, ha nem tudja...
- Milyen halálfalónak lenni – fejezte be Hermione.
- Pontosan – bólintott a férfi. - Jobb is így – suttogta magának. - Ne akarja megtapasztalni, milyen... Ott áll előtted egy idegen nő vagy férfi... Izzadsz, a hideg futkos a hátadon, félelem, és rettegés fog el. De nem is igazán magadat félted... Kínoznod kell őt, vagy meghalsz. S közben újra és újra arra gondolsz, hogy az előtted álló, vagy már a földön hasaló embernek családja van. Otthon várják. Várják gyermekei is, de többet nem megy vissza. Már nem. Soha. Aki egyszer Voldemort, vagy a halálfalók kezébe kerül, többet nem menekülhet...
- Harrynek és önnek is sikerült már kiszabadulnia a karmaik közül... - mondta remegő hangon a lány.
- Igen, nekünk sikerült. Potternek nagy ereje van – bár nem mindig használja. Ehhez az esetek túlnyomó többségében nagy szerencse is társul. És nekem is szerencsém volt, már ha ezt annak lehet nevezni – mondta hideg, élces hangon a férfi. - Mi megmenekültünk. De gondoljon bele! Hány és hány embert kínoznak ebben a percben?! Hány gyerek várja haza a szüleit még most is, ha tudja, valószínűleg soha többé nem látja viszont. Vajon hány ember – nem egy, nem kettő – gyászolja most is hallott gyermekét?! Még mindig azt mondja, jobban fájna egy olyan ember halála, akit szeret? Lehet, most így gondolja, de majd, amikor ott lesz, és végig kell néznie valakinek a kivégzését, nem fogja így gondolni...
- Sajnálom, tanár úr...
- Ugyan mit sajnál? - kérdezte semleges hangon a férfi. - Tudatlanságát, meggondolatlanságát, önfejűségét ne sajnálja. Inkább szégyellje – sziszegte a lánynak.
- Nem azt sajnálom – mondta a lány dölyfösen a lány, s karjait keresztbe fonta mellkasa előtt. Majd úgy folytatta. - Azt, hogy mindezt át kellett élnie...
- Mégis mire gondol?! Mire?! Halljam!
- Erre az egészre, életének sötét szakaszára...
- Sötét? - horkant fel idegesen a férfi. - Én választottam ezt az életet. Saját döntésem volt.
- Meghalt a csalá...
- Takarodjon ki! - rivallt rá a férfi. - Most! - üvöltötte Piton a még mindig dermedten álló lánynak.