III. fejezet

Erős fejfájással ébredt. Két könyökére támaszkodva próbálta magát ülő helyzetbe tornázni, de még így sem ment neki túlságosan könnyen. Az első dolog, ami tudatáig is eljutott, az nem volt más, mint a nyitott ablakon keresztül beszűrődő vidám madárcsicsergés. Néhány perc múlva hunyorogva nyitotta ki a szemét, de rögtön be is csukta. Jó néhányszor pislognia kellett, hogy a szeme hozzászokjon a kissé erős fényhez.
Szemügyre vette a szobát, s kissé csalódottan vette tudomásul, hogy egyedül van. Ránézett az éjjeli asztalán álló ébresztőórára, az három órát mutatott. Nyögve fordult át a másik oldalára, s nyakáig felhúzta a takarót.
Azonban hiába is próbálkozott, már nem tudott visszaaludni.
Néhány percig élvezte a madárcsicsergés és a meleg nyári nap okozta harmóniát, majd odébb csusszant az a takaró szélére, s belebújt az ágy mellett heverő papucsába, s majd átöltözött a hálóingjéből.
Kisétált a szobából, útját pedig a bájitallabor felé vette – Piton határozott kérése ellenére. Biztos volt benne, hogy ott fogja találni a bájitalok mesterét.
Nem tévedett. Mihelyst benyitott a helyiségbe az üst felé görnyedő alak rögtön ráfordította figyelmét.
Szemében aggodalom csillant, s két nagy lépéssel Hermione mellett termett, gyorsan átkarolta, támaszt nyújtva gyönge testének, s egy kényelmes bőr karosszékhez kísérte.
Segített neki leülni, majd a kezébe nyomott egy bájitalos fiolát, s intett a lánynak, hogy igya meg.
- Hogy érzi magát Granger? – kérdezte, miután a lány egy hajtásra kihúzta a bájitalt.
- Köszönöm, kicsit jobban – felelte. Tekintete kissé elidőzött a férfi arcán. – Miféle főzetet kaptam? – érdeklődött.
- Egyfajta erősítőfőzetet; a különleges Szövethelyreállító-ír, amint látja – intett karjával a fortyogó üst felé –, éppen most készül.
- Aha – mondta a lány kissé bizonytalanul.
- Hm, fáj a lába? – kérdezte Piton.
- Az igazat megvallva nem - A lány olyan hangon mondta mindezt, mint aki még maga is furcsállja mindezt.
- Értem – bólintott kissé Piton. – Ne csodálkozzon, nem a seb gyógyult be, hanem elvégeztem a lábán néhány fájdalomcsillapító bűbájt.
S elindult vissza az üsthöz, Hermione pedig némán nézett utána, majd kis idő elteltével megszólalt.
- Értem, tanár úr… – mondta zavartan, s még hozzá tette – és köszönöm.
Piton hirtelen felkapta a fejét, s fekete szempárjával értetlenül nézett Hermionéra.
- Mit köszön? – kérdezte Piton kissé érdeklődő hangnemben.
- Azt, hogy ennyit segít nekem, és – vett egy mély levegőt, majd folytatta. – tiszteletben tartja a kérésem.
- Úgy gondolom – mondta semleges hangon a férfi -, hogy ez kötelességem.
Hermione bizonytalanul bólintott, egyszerűen nem tudott kiigazodni a férfin.
Nagyot sóhajtott, majd halkan feltápászkodott a fotelből, s a lehető legcsendesebben kiosont az ajtón.
***
Úgy tervezte, hogy feloson a szobájába, de rájött, hogy szomjas és éhes is, így hát a konyha felé vette az útját.
- Invito narancslé és pirítós! – mondta, s közben intett a pálcájával.
Néhány másodperc múlva az asztalon landoltak a kért dolgok, keresett egy tálcát, majd felvonult vele együtt a szobájába.
Jó egy órával később azonban unatkozott, ezért úgy döntött, hogy lemegy a könyvtárhelyiségbe, s keres valami olvasmányt.
***
Bő tíz perc alatt sikerült letalálni a könyvtárba, mikor benyitott az ajtón, tátva maradt a szája. A helyiség hatalmas volt méretét tekintve, bár a roxforti könyvtárhelység méreteivel közel sem vetekedhetett volna. A falakat barna festék borította, néhol ezüstszállal átszőve, itt-ott pedig a különböző faliszőnyegek tarkították. Mindez rendkívül előkelőséget sugárzott. A terem első felében, ovális alakban egyfajta olvasóhely volt kialakítva. Középen egy hatalmas mahagóni asztal állt, amit pedig elegáns bőrfotelek vettek körül.
A könyvespolcok szabályosan álltak egymás mellett.
Hermione útját a történelmi részleg felé vette, szinte másodpereceken belül megakadt a szeme egy köteten. Melynek gerincén a következő cím állt ezüstös betűkkel:
A Négy Nagy – avagy találgatások, és feltételezések az alapítókról.
A könyvet magához szorítva odasétált a terem túlsó végében, egy óriási ablak előtt álló tölgyfa íróasztalhoz, s helyet foglalt az előtte elhelyezkedő széken.
Kinyitotta, jobban mondva kinyitotta volna a könyvet, de tekintete megakadt az íróasztalon sorakozó négy fényképen, ebből kettő sarkában ott lógott egy kis vékony fekete szalag. Az egyik egy gyönyörű kék szemű barna hajú nőt ábrázolt, a másik pedig egy mosolygós, körülbelül hatéves, göndör vállig érő fekete hajú fekete szemű kislányt.
A harmadik képen három, vidám ember volt látható a büszkén mosolygó Piton, a nő és a kisgyerek. Piton egyik karjával átkarolta a nő vállát, míg a másikkal a lányt ölelte magához.
Hermione kezével már nyúlt volna a harmadik fotóért, mikor egy élces, hideg hangot hallott a háta mögül.
- Miss Granger! - A hang úgy csattan, mint egy ostor. - Megtudhatnám, hogy mit keres itt, az engedélyem nélkül a könyvtárban, és legfőképp: Mit keres a dolgozóasztalomon?
- Ezek a képek az Ön családjáról készültek? – kérdezte szemrebbenés nélkül Hermione, mint aki nem is hallotta a kérdést.
Piton csak most vette észre, hogy mi is van a lány kezében, rögtön cselekedett, kitépte a lány kezéből a fotót. Ajkai remegtek, a szemei pedig szinte villámot szórtak a dühtől.
- Meghaltak, igaz? – Kérdezősködött tovább a lány – ügyet sem vetve a tajtékozó Pitonra.
- Igen, ha annyira tudni akarja! – sziszegte indulatosan Piton. A halántékán pedig rángatózni kezdett egy ideg.
- Mi történt? – érdeklődött tovább csendesen Hermione.
Piton végül megadóan sóhajtott, s odahúzott egy széket az asztalhoz, s leroskadt rá, karjait pedig keresztbe fonta mellkasa előtt.
- Henriettát, a feleségemet – kezdte – a halálfalók fogták el és ölték meg. Laurával pedig a leukémia végzett, három évvel ezelőtt, csupán kilencéves volt. - Fejét elfordította, így a lány nem láthatta a férfi arcát. Azonban a férfi hangjából kihallatszó keserűség hatással volt rá. Szép lassan felszívódott tudatában, s belülről kezdte mardosni. Nagyon rosszul érezte magát.
Érezte, hogy kezd elsápadni, ezért gyorsan lehajtotta a fejét, s két kezével megmarkolta a térdét. Olyan rémülten bámult mereven maga elé, mint egy csapdába szorult állat, ami már tudja nincs menekvés.
- Leukémiában? - kérdezett vissza egy kis idő múlva.
- Igen.
- De az, hogy lehetett, hiszen…
- Nem Granger. Igaz, Henrietta boszorkány volt, ám mugliszületésű, akár csak ön, így nem volt immunis arra a betegségre, így Laura sem – magyarázta Piton, távolba révedő tekintettel. – Június huszonharmadikán halt meg néhány évvel ezelőtt. Két évig szenvedett. Másnap pedig telefonáltak, hogy találtak megfelelő donort így befeküdhet transzplantációra.
- Értem tanár úr – mondta remegő hangon Hermione, s vetett egy futó pillantást a képre, amit időközben Piton visszahelyezett a helyére.
A képen csupán Piton és a lánya állt, Laura fején egy kendő volt, amely alól már nem omlottak hajtincsei a vállára, arca sápad volt és beesett, szemei tompán fénylettek, alattuk pedig sötét karikák húzódtak. Piton sem mosolygott, szemeiből elkeseredettség, düh, és reménytelenség áradt.
Hermione szíve összeszorult a látványtól, s könnyeivel küszködve rohant ki a könyvtárból, magára hagyva a viselkedésén csodálkozó Perselus Pitont.
Nem jutott sokáig, ugyanis egyszer csak szorítást érzett a karján, gyors szembefordult Pitonnal.
Sem a szeme, sem az arckifejezése nem árult el semmiféle érzelmet.
- Granger – kezdte, de a lány rögtön félbeszakította.
- Nem akarok, és nem is fogok róla beszélni – sziszegte. S közben elmorzsolt egy könnycseppet szeme sarkában.