1. fejezet

- Nem Albus! Egyszerűen nem vagyok hajlandó vállalni! Nem! - hallatszik egy ingerült hang az igazgatói irodából. - Hogyan kérhetsz meg arra, hogy vegyem magamhoz Grangert a nyári szünet hátralévő részére? 'Ilyen képtelen ötlet még tőled is sok! - dühöng Piton, majd rögtön folytatta, ám már keserű hangon.
- Mégis mivel érdemeltem ezt, ki? Elég nekem tanév közben elviselni az állandó okoskodását! Ha már egyszer el akarsz távolítani, akkor mondd meg! Aztán küldj rám egy Avada Kedavrát, vagy akár végzek magammal! Nem akarok lassú, és gyötrelmes halált halni! Bármit, csak ezt ne! - mondta keserűen. - Mire vége lesz a szünetnek… Elnézést… Mire letelik két hét, idegroncs leszek!
Arca vörös színt öltött a benne egyre inkább felhalmozódó indulat miatt. Ujjai szinte karmokká görbülnek, ahogy a szék karfáját markolja, szemei pedig szinte parázslanak a benne egyre jobban felgyülemlő dühtől.
- Rendben – mondja nyugodt hangon az igazgató, majd hátradől a székében. Szemeiből mérhetetlen nyugalom és önbizalom sugárzik. -, döntésedet természetesen tiszteletben tartom, ha megindokolod!
A bájitalok mestere nagyot sóhajt, jól tudja, hogy Dumbledore megint készül valamire, és biztosan mindent be fog vetni, hogy elérje célját. Lelki szemei előtt előre lejátszódik a sorsa. Egész nyarat azzal a tudálékos, “én mindent jobban tudok” nőszeméllyel töltheti. Még mindig biztos benne - na jó, már csak reménykedik -, hogy az igazgató csupán tréfál. Ezt még ő sem gondolhatja komolyan.
Piton mély, átható tekintettel vizslatja az öreg varázsló arcát.
Ám attól, amit annak szemeiben lát, teljesen ledöbben. A máskor mindig vidám, magabiztosságot tükröző szempár most szokatlanul fénytelen, és mély bánatról tesz tanúbizonyságot.
Biztos benne, hogy valami rendkívül lényeges, ugyanakkor rossz dolog történhetett. De erre most nem gondolhat, jelenleg fontosabb teendőik is vannak.
- Akkor lássuk csak, miért nem vagyok hajlandó magamhoz venni a lányt – mondja hideg, s egyben magabiztos hangon. - Az első, és egyben legfontosabb indokom: ott vannak a szülei, miért nem maradhatna velük? A családot is lehetne őriztetni a rendtagokkal, és akkor nem kellene ez az egész felhajtás – sziszegi fogai közt a szavakat.
- Perselus – kezdi az idős mágus. Hangjába egy cseppnyi sajnálat és szomorúság is vegyül. - A szülei meghaltak.
- Meghaltak? - ismételi a szót semleges hangon Piton. – Halálfalók?
- Nem. Repülőgép-baleset történt.
- Micsoda? Repülőgép-baleset? Lezuhant a gép? - kérdi végül a férfi, s arca egyre sápadtabb színt vesz fel.
- Felrobbantották - mondja nemes egyszerűséggel az igazgató.
- Értem – suttogja a férfi megsemmisülten. - A lány, hogyhogy túlélte? Gondolom, a szüleivel utazott.
- Nem, csak Mr. és Mrs. Granger utazott a repülőgépen, mégpedig Németországba. Hermione pedig bizonyos okok miatt otthon maradt.
Bizonyos okok miatt? - horkan fel magában Piton. Teljesen biztos volt benne, hogy az a bizonyos ok nem más, mint a tanulás.
- Csak nem a vizsgákra készül már most? - kérdi nem kevés gúnnyal a hangjában.
- Nem, más indoka volt.
- Hm, érdekes – mondja elgondolkodva Piton, s kissé felvonja a szemöldökét. - Mi más oka lehetett volna pont Grangernek arra, hogy nem utazik el?
- Hermione kórházban tartózkodott, orvosi kezelés alatt áll.
- Kórházban? - hápogta meglepetten Piton. - Miért, mi a baja? - Hangjából kihallatszott egy kevés sajnálat. - Miféle betegsége van? - mondta, miután nyelt egy nagyot.
- Sajnálom Perselus – mondja az igazgató. - Hermione külön megkért, hogy senkinek ne mondjam el. És én úgy gondolom, illő tiszteletben tartanom ezt a kérését.
- Értem – mondja néhány másodperc hezitálás után semleges hangon a férfi. Azonban magában eltökélte, hogy mihelyst alkalma nyílik rá, meg fogja kérdezni a lányt.
- Perselus, elég neki most a gyász, kérlek, ne faggatózz majd! Ha ő úgy gondolja, el fogja neked mondani. Nyomatékosan megkérlek, hogy ne zargasd ezzel.
A férfi lemondva megcsóválja a fejét.
Hát igen, vannak olyan dolgok, amik soha nem változnak, s ezek közé tartozik az igazgató állandó mesterkedése.
- Komolyan mondom, néha rosszabb, mint egy mardekáros – gondolja magában.
Minden lépése mögött ott lapul valamiféle terv, és ami még bosszantóbb, az az átkozott meggyőző képessége, és az élethez való folytonos pozitív hozzáállása.
Ám az idős varázsló legidegesítőbb tulajdonsága mégsem ez volt a férfi számára, hanem az, hogy az igazgató mindig úgy használta az okklumenciát az 'áldozaton', hogy az illető nem érezte meg.
- Lehetetlen egy alak vagy Albus, te mégis mit szólnál ahhoz, hogyha én is állandóan belenéznék a fejedbe? – morogja hideg hangon, és szemei szikrát szórnak.
- Hidd el, egyszer még jól fog jönni – mondja az igazgató szinte sértően nyugodt hangon. - De halljuk az indokaidat – int a férfinek, s majd nyugodtan hátradől a székben.
- Úgy gondolom – kezdi vészjósló hangon, s karjait keresztbe fonja mellkasa előtt -, nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy egy gyászoló tinédzsert vigasztaljak. Különben is, ott van Potter meg Weasley, ahhoz talán még értenek, hogy átsegítsék kis barátnőjüket ezen a súlyos tragédián.
Az idős mágus furcsa tekintettel néz a bájitaltan professzorra.
- Jól tudod, hogy jelenleg én magam tanítom őket.
- Hm – kap a lehetőségen Piton -, és Granger kisasszony miért nem tarthat velük?
- Ennek is megvannak az okai, köztük a legfontosabb talán az, hogy a lány gyógyító szeretne lenni, neked pedig kiváló tehetséged van a gyógyfőzetek készítésének terén, illetve az ehhez kapcsolódó bűbájokban, így melletted tanulhatna a legtöbbet.
- Értem – mondja vicsorogva a férfi, s fekete írisze vészjóslóan megvillan. – Tehát, akiket meg az átváltoztatástan érdekel, azok Minervánál, akiket a bűbájtan érdekel, azok meg Flitwicknél töltik a nyarat.
- Nem, erről szó sincs, de nyomatékosan megkérlek, engedd meg, hogy nálad lakhasson nyáron!
Piton néhány percig mély hallgatásba borult, de végül nem tudott kitalálni egyetlen ellenérvet sem. Mivel már nem is kémkedett, így ezt sem tudja kifogásként felhozni.
Szidta magát, mert ha nem bukik le két évvel ezelőtt, most akkor nem kellene ezen keresztül mennie. De most már kár sajnálkoznia, a múltat senki sem változtathatja meg.
Erre az emlékre visszagondolva, fájdalmas hangon felnyögött. Akkor alig tudott megmenekülni, majdnem meghalt. A Sötét Nagyúr rájött, hogy Ő Dumbledore beépített kémje.
Az egész a minisztériumi incidens után kezdődött, egy egyszerű halálfaló gyűlésre indult –legalábbis neki úgy tűnt -, de nem az volt. Szinte mindenki jelen volt. Ahogy elfoglalta a helyét a körben, eltalálta az első Cruciatus átok, s utána szépen egymás után jött a többi is. Potter - nem tudta pontosan - úgy fél óra múlva tűnt fel, de akkor ő már alig volt eszméleténél. Nem tudta felidézni, hogy mi történt utána, elvesztette az eszméletét az őt ért sokktól, és a legközelebbi emléke az volt, hogy a Szent Mungóban fekszik.
Ezt az indokot tehát nem használhatom fel – gondolja magában. - De valaminek még lennie kell, az nem lehet, hogy ilyen egyszerűen bele kell törődnöm. Néhány percig lázasan kutakodott az emlékeiben, de nem talált semmi használhatót sem. Nagyot sóhajtott, majd végül szólásra nyitotta száját.
- Rendben Albus – mondja alig hallhatóan -, elvállalom.
- Köszönöm Perselus – feleli mosolyogva az igazgató. - Néhány percre kénytelen leszek egyedül hagyni téged, de mindjárt visszajövök – mondja, majd elhagyta az igazgatói irodát.
Piton pedig csendben ült, s kirévedt az ablakon. Kora délelőtt volt, nap első sugarai arany színbe vonták az egész tájat, az égen pedig csupán itt-ott volt egy-két felhő.
A férfi mélyen elmerült az elmúlt néhány év eseményeiben, kezdve Voldemort visszatérésétől.
Mély letargiájából a nyitódó ajtó hangja rántja vissza a valóságba. Lassan felemeli tekintetét az ajtóban éppen megjelenő igazgatóra. Ám nem volt egyedül, mögötte ott állt Granger is.
Nagyot sóhajtott, és igyekezett leküzdeni késztetését, hogy megátkozza az éppen helyet foglaló igazgatót. Miért nem tudott neki szólni, hogy rögtön magával hozza Grangert? Legalább azt elmondhatta volna, hogy már mától vele fog lakni. De valóban, mi oka is lett volna rá...
Végignézett a lányon, aki nem sokat változott. A haja, eléggé rövid lett, a csuklóját egy vékony fekete szalag öleli körül. Arca kissé puffadt, szemei vörösek a sírástól, s a mogyoróbarna, egykor eleven szempár most mély fájdalmat és gyászt tükröz.
Erőtlenül hanyatlott le a férfi keze teste mellé, néhány percig csak ült, s nem csinált mást, csak megbabonázva nézte a lányt. Furcsa ismerős érzése támadt.
- Heni – suttogja alig hallhatóan maga elé, s arca egyre fehérebb színt ölt.
- Jól vagy Perselus? - hallja végtelennek tűnő idő után.
Nem tudott megszólalni, így csak bólintott, s majd elszakította tekintetét a lány arcáról.
- Jó napot! - köszön félszegen a lány.
Piton egy kisebb bólintással viszonozza a köszönést, majd az igazgatóhoz fordul.
- Albus, ezek szerint ma el kell hoppanálnunk az otthonomba?
- Igen, ha nem gond.
A fekete hajú férfi kissé megrázta a fejét, jelezve, hogy nem.
- Miss Granger – fordult a lányhoz -, indulhatunk?