Angliában mára már megszokott, kissé hűvös nyári időjárás lett úrrá. Mindent elborított a tejfehér köd. Ezen már senki sem lepődött meg, hiszen így volt már két éve, amióta Voldemort – vagy ahogyan többen is emlegetik: Tudjukki – nyíltan hadat üzent a varázslótársadalom ellen.
A minisztériumi incidens után nem sokkal a varázslótársadalom új miniszterelnököt választott. A bársonyszéket Carameltől Harrald Nagger vette át. Ő rögtön elismerte, hogy Voldemort életben van, és folytatja azt a tevékenységet, amit bukása előtt is végzett. Nagger azonban teljes erejével azon volt, hogy megakadályozza a Sötét Nagyúr hatalomra törekvését. Mégis hiábavaló a jó szándék ott, hol nincs se akarat, se elég erő.
A varázslótársadalom egyre nagyobb rettegésben élt, napról napra tucatjával veszett nyoma azoknak az embereknek, akik nyíltan ellen mertek szegülni Voldemortnak, és nem voltak hajlandóak őt szolgálni.

***

London egyik külső kerületében, a Brigh Street 5 szám alatt álló családi ház teljesen beleolvadt a többi téglaház sűrűjébe. Azonban korántsem volt átlagos, legalábbis egyik lakója biztosan nem. Ugyanis nem más lakott itt, mint a Granger család. Első ránézésre senki nem mondaná meg róluk, hogy nem átlagemberek. Élték mindennapjaikat, mint bárki más, s küzdöttek saját gondjaik ellen.
Azonban szülők egyetlen lánya korántsem volt átlagosnak mondható, ugyanis boszorkány, s ez év szeptemberében kezdi el a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában a hetedik, tehát egyben utolsó tanévét.
Hermione magas, karcsú lány volt. Az utóbbi években jól megismert hosszú göndör haját most röviden, szinte fiúsan hordta. Arca szokatlanul sápadt és beesett, máskor mindig vidámságot, huncutságot tükröző szeme most tompán fénylett, már nem látszott benne az élni akarás. Alatta pedig sötétét karikák húzódtak. Ha valaki nem tudná, hogy ő valójában Hermione Granger, biztosan nem ismerne rá.
A lány a takaros ház nem éppen tágas konyhájában ül a szüleivel szemben. Már annyiszor megismétlődött ez a jelenet. Már tudja, mi lesz a vége. Megint megpróbálják majd jobb belátásra bírni. Ő majd szépen elmondja indokait, a szülei meghallgatják. Majd próbálják még vagy fél órán keresztül győzködni. Végül az anyja elsírja magát, s amíg apja vigasztalja őt, ő majd feloson a szobába. Olyan volt ez az egész már-már, mint egy rossz rémálom, ami soha nem ér véget...
Nagyot sóhajtott, s fél kezével beletúrt rövidre nyírt hajába. Tisztában volt vele, mi következik.
Dacos tekintettel nézett a szüleire majd megszólalt.
− Mondhattok akármit, én nem fogok itthon maradni – jelentetta ki fáradtan, mégis makacsan.
Hátát a széktámlájának támasztotta. Vékony, most szinte hófehér karjait keresztbe fonta mellkasa előtt, tekintetét pedig továbbra is az előtte ülő két emberre függeszti.
− De hát Hermione... - szólalt meg elcsukló hangon az édesanyja.
Arca puffadt volt a sok átsírt éjszakától. Mióta megtudták a szörnyű hírt, egy éjszakát sem tudott nyugodtan átaludni. Csupán némán küszködött könnyeivel. Nem tudta megérteni, miért teszi pont velük és legfőképpen pont a lányával ezt a sors! Arca most is duzzadt, szemei pedig dagadtak és vörösek voltak a rengeteg sírástól.
− Lányom – kezdte el újból az asszony –, miért akarsz visszamenni a Roxfortba? - kérdezte remegő hangon.
− Anyu, sajnálom, de ott vannak a barátaim, akik visszavárnak és szeretnek engem, ahogy én is őket. És különben is, ez az utolsó év, és most vannak a RAVASZ vizsgák, ezeknek a sikere kihatással lesz az egész életemre. Le kell tennem őket – mondta határozottan. Kezét ökölbe szorítottaa, hogy csökkentse annak remegését.
− Az lehet – vette át a szót az apja –, de a végén, ha így állsz hozzá, akkor nem fogod tudni letenni a záróvizsgáidat, sőt mi több, karácsonyozni sem lesz lehetőséged!
− Elhiszed apa, hogy tisztában vagyok ezekkel a dolgokkal? - A lány már-már kiáltotta a szavakat. - Tudom az esélyeimet. És nincs sok. Ha már egyszer így hozta a sors, szeretném élvezni még az egészet addig, amíg alkalmam adódik rá! Boldog akarok lenni, bármi történjék is. És nekem ott van a boldogságom a barátaim, iskolatársaim körében – motyogta. S két kezével szorosan megmarkola a térdét, és lehatotta fejét.
A helyiségre már-már kínos csend telepedett, egyikük sem tudott hirtelen semmit hozzá fűzni az imént elhangzottakhoz. Néhány perces, mégis örökké valóságnak tűnő hallgatás után végül Mrs. Granger szólalt meg először.
− Kislányom – suttogta remegő hangon az anyja –, tudod, hogy van esélyed a gyógyulásra, de...
− Igen tudom anya, kezelésekre kell járnom – fejezte be anyukája helyett Hermione. - De ha jól emlékszem – mondta töprengve -, háromhetente kell visszajárnom.
− Igen, és pont ezért...
− Hát nem érted anyu? Visszajöhetek majd arra a pár napra, Dumbledore professzor meg fogja engedni. Tudom – közölte.
− De... – próbált ellenkezni Mrs. Granger.
− Hagyd Mary – szólt a férje, s vigasztalóan megszorította az asszony kezét. - Itt már nem sokat ér a mi akaratunk. A varázsló világban már nagykorúnak számít. Szabadon dönthet a sorsa felől. Ha ő el akar menni, akkor el kell engednünk, bármennyire is fáj – mondta halkan.

***

Hermione – kihasználva azt az időt, amíg édesapja a feleségét vigasztalta -, útját a szobája felé vette.
Becsukta az ajtót, majd neki vetette a hátát. De nem telt bele sok időbe és erőtlenül lecsúszott a padlóra. Térdeit felhúzta mellkasához, s karjával átkulcsolta a lábait.
A szobájában, ahol már teljesen egyedül van, mindig lehullott róla a magabiztosság álcája, s arcán most is megállíthatatlanul folytak végig a lusta könnycseppek.
Egy halk sóhaj szaladt ki a száján. Most sem érezte magát magabiztosabbnak. Ugyanolyan tanácstalan volt, mint az elmúlt hetekben bármikor. A szülei előtt igyekezett erősnek látszani, de mikor egyedül volt, mindig elbizonytalanodott. Amikor a szüleivel beszélt, akkor biztos volt benne, hogy vissza kell mennie a Roxfortba. De itt egyedül a szobában már másként gondoltaa, állandóan fejébe furakodott egy ’de‘ szócska.
Mi van akkor, ha több időt már nem tölthet együtt a szüleivel? Mi lesz, ha csak ilyen kevés adatik meg nekik közösen?
Idáig jutott a gondolataiban, majd lassan felállt a földről. Pulóvere ujjával megtörölte könnyáztatta arcát, majd odasétált az ablakhoz, s kinézett rajta. Már nem is tudta pontosan, hogyan is történt ez az egész. Még ötödik évvége után elvitték orvoshoz állandó fáradsága, rosszullétei miatt, azonban nem találtak nála semmilyen, betegségre utaló jelet.
Állapota egyre jobban romlott, rettenetesen lefogyott s egyre többször volt sápadt az arcszíne. De akkor még sikerült eltakarnia egy egyszerű kendőző bűbájjal, de most már az sem ér sokat.

A karácsonyi szünetben ismét kivizsgálások hosszú sora következett. S akkor végre megmondták.
Nem tudta elhinni, és nem is értette... Mivel érdemelte ezt ki? Erre a kérdésre azonban nem tudott választ adni, hiába próbálkozott.

Villámcsapásszerűen érte a hír, először teljesen összeomlott, és napokig nem beszélt senkivel. De aztán rájött, hogy ez nem a legjobb taktika.
Hinnie kell magában. Hinni abban, hogy letudja győzni. S lelke mélyén valami azt súgta neki, hogy ha nagyon akarja, akkor le is tudja.