Szerző megjegyzése:
Minden jog J. K. Rowlingot illeti.
Köszönöm a javítást Annának!
Valami véget ért
Akkor.
Most.
Egykor szerettelek.
Ma már gyűlöllek.
Tönkretetted az életemet,
mégis a legszebb ajándékot
kaptam tőled.
És még csak nem is tudsz Róla.
Remény.
Boldogság.
Öröm.
Félelem.
Kétely.
Most újra itt állsz előttem.
Három év.
Ennyi idő telt el a
legutóbbi találkozásunk óta.
Nem szólsz semmit,
csak nézel.
Majd elindulsz felém.
Félek,
de nem magam miatt.
- Könyörgöm, Perselus, menj el! -
kérlellek kétségbeesetten.
Te csak felvonod a szemöldököd,
és gúnyosan elmosolyodsz.
- Ejnye, Granger. Csak nem félsz,
hogy rajtakap a férjed? - kérdezed
cinikusan.
- Én... nem.. kérlek, ne csináld! -
mondom szinte suttogva.
Nem nézek a szemedbe,
nem nézhetek.
Odalépsz elém.
Egyik kezeddel az állam alá nyúlsz,
majd felemeled a fejem.
Szorosan behunyom a szemem.
Érzem, ahogyan közelebb hajolsz.
- Mit titkolsz, Granger? - suttogod
rekedten a fülembe.
- Én tényleg semmit, esküszöm, Perselus! -
válaszolom remegve.
- Ne hazudj! - sziszeged dühösen.
Ebben a pillanatban felhangzik
a számomra oly ismert hang.
Látom, ahogyan megdermedsz,
majd gyors léptekkel elindulsz
a szomszéd szobába.
- Ne! - kiáltom, és utánad szaladok.
De már késő.
Szemed találkozott
a szintén fekete szemekkel.
- Perselus... - szólítom meg halkan.
Hangomra lassan megfordulsz,
majd kirángatsz a szobából.
Szemeid szinte szikráznak
az elfojtott dühtől.
- Mond, hogy nem jól láttam.
A francba is, Granger, mond már! -
kiabálsz dühödten.
De nem szólok egy szót sem.
A szemedbe nézek.
És már tudod.
- Miért? - kérdezed, miközben
a vállamnál fogva rázol.
- Miért tartottad meg? - kérdezed
dühösen.
- Hogy miért? - kérdezek vissza dühösen.
Azért mert Ő nem tehet semmiről. - Mert egyedül voltam,
és... és mert szeretem attól a pillanattól fogva,
mióta tudom, hogy létezik! - fejezem be zokogva.
Rád nézek, könnyes szemekkel.
Tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódik.
Elfog a félelem.
Félek attól,
amit talán tenni fogsz.
Tévedek.
Oda lépsz hozzám,
államat ismét felemeled.
- Nézz a szemembe, kérlek... -
suttogod halkan.
Annyira meglepődök,
hogy azonnal teljesítem a kérésedet.
Zavartan nézek a szemeidbe.
Lassan hozzám hajolsz,
majd finoman megcsókolsz.
- Isten veled... Hermione! - ahogy kimondod
e szavakat dehoppanálsz a lakásból.
Remegve lépek be a szobába,
majd odalépek az ágyhoz, hozzád.
Rám emeled csillogó tekinteted,
majd átölelsz.
Miért sírsz, mami? - kérdezed.
- Ezek már a boldogság könnyei, kicsim.
Mert vége. Végre, vége van.
Szerző: Yasmine |
AJÁNLOM AZ OLDALT
