Ahogy teltek a napok, úgy lett Hermióne egyre idegesebb. Akárhova ment, akármerre fordult, valahogy mindenhol Draco Malfoyba botlott. Már a könyvtárban sem lehetett nyugton, hisz kedvenc helyét immáron a szőkeség is használta. Egyre gyakrabban. Eddig mindig próbálták úgy beosztani az idejüket, hogy elkerüljék egymást. Ám most a fiú, mintha kereste volna a göndör hajú hölgy társaságát. Egy este mikor Hermióne belépett a könyvtárba, és ismét meglátta a fiút az asztalánál, úgy érezte betelt a pohár. -Nocsak Malfoy! Te itt? Ismét?- szólította meg a lány Dracot megnyomva az utolsó szót. -Neked is szép napot Granger!- nézett fel a megszólított.- Mintha kicsit ideges lennél. Vagy tévedek? -Nem Draco, nem tévedsz. De mégis szerinted milyen legyek, ha mindenhol belédbotlom?! Mond csak...követsz? Vagy ez az új csesztessük Grangert program része? -Ha nem vetted volna észre, már jó ideje nem cseszegetlek. Igazán nem tudom, mi bajod van velem. kaptam egy feladatot Dumledortól és azt próbálom teljesíteni.- a fiú nyugott hangja és őszintesége teljesen megdöbbentette a lányt. -Te csak ne sajnálj engem!- vágott vissza, de nem teljes szívvel. Majd lerakta táskáját az asztalra, aztán elindult az ajtó felé. -Most meg hova mész?- kapta fel a fejét aggódva a srác. -Mi közöd hozzá? Ne kövess!- szólt vissza a félvállról a lány és kilépett a könyvtárból. -Reménytelen.- állt fel morogva a fiú. Ő is az ajtó felé vette az irányt... -Mit is mondtam arról, hogy ne kövess?- kérdezte a lány, mikor a tiltott rengetek szélén sétálva meglátta a felé siető srácot. -Beszélnünk kell.- állt meg előtte határozottan- Most szépen leülsz- nyomta le a lányt egy kidőlt fára- és végighallgatsz. Nem szólsz közbe, és nem ellenkezel. Érthető?- a lánynak nagyon nem tetszett ez a parancsolgatás, s már épp vissza akart szólni, de kíváncsisága győzött, úgyhogy csak bólintott. -Remek. Na akkor figyelj! Azt kérdezed követlek-e? A válasz igen. Követlek. -Mi? De... -Kértem, hogy ne szólj közbe.- emelte fel a hangját Draco.- Azon az estén. A vacsora után. én elmentem dumbledorhoz és beszéltem vele az álmaidról. Ne szólj közbe.- szúrta közbe csak úgy mellékesen, mikor látta, hogy a lány nagy levegőt vesz.- Azért szóltam neki, mert úgy láttam, hogy segítségre van szükséged. Dumbledor újra megkért, hogy vigyázzak rád. Most mindketten komolyan gondoltuk. Ezért követlek egy ideje...hogy megvédjelek. -Mégis miből gondoltad, hogy nem tudom egyedül megoldani a problémáimat? -Talán abból, hogy ismerem az apámat. -De engem úgy látszik nem ismersz! Ha nem tudnád elég nagy lány vagyok már és meg tudom oldani a gondjaimat. -Azt látom, hogy elég nagy lány vagy már.- mérte végig pimaszul a fiú. -Ne nézz így rám!- pattant fel Hermióne. -Már miért ne? -Mert! Mellesleg miért akarsz annyira megvédeni?- a fiú gondolatai elkalandoztak, így egyszerű természetességgel mondta ki. -Mert szeretlek.- a lány felkapta a fejét és mélyen belenézett a fiú szemébe, majd elmosolyodott. Csodák csodájára a fiú is visszamosolygott. -Hallhatnám ezt mégegyszer?- kérdezte Hermióne óvatosan. A fiú sokáig habozott, majd úgy érezte innen nincs visszaút, így egy sóhaj kíséretében megismételte:- Szeretlek Hermióne! Legnagyobb meglepetésére a lány boldogan a nyakába ugrott, átölelte és a fülébe súgta: -Én is szeretlek! Erre a mondatra a fiú hirtelen eltolta magától a lányt. De csak annyira, hogy a szemébe nézhessen. Meg akarta kérdezni, hogy komolyan mondja-e. Ugyanis ezt a mondatot eddig nem túl gyakran hallotta. De a lány csillogó, barna szemébe nézve úgy érezte megkapta a választ. Óvatosan közelebb húzta a lányt és megcsókolta... -Most már értem.- gondolkodott hangosan Hermióne pár perc múlva Draco karjaiban, ahogy egy fa tövéből nézték a tavat. -Mit értesz?- kérdezte álmosan a srác és közben laposakat pislogott. -Hogy miért akartál megvédeni. Már csak azt nem tudom, hogy fogjuk ezt megoldani. -Nos mit szólnál a szükség szobájához? -Egy időre jó. De örökké bújkáljunk meg titkolózzunk? Félek, hogy én erre nem leszek képes. -Nem örökké. Csak egy ideig. Mindkettőnknek így lesz a legjobb. -Tudom, de nem tudom, hogy ki fogom-e bírni.- nézett fel aggódva szerelme arcára a lány. -Én viszont tudom, hogy fogom kibírni, hogy ne legyek melletted.- szólt a határozott válasz, amit a lány egy boldog mosollyal jutalmazott. -Igazad van. A lényeg, hogy együtt legyünk.- Hermióne egy nagyot ásított mire Draco felkacagott.- Kinevetsz?- incselkedett a lány. -Én téged? Soha! -Na persze! Ne nézz rám ilyen boci szemekkel. Jó? -Már miért ne? -Csak. -A Roxford legjobb tanulójától ennél értelmesebb választ várna el az ember. -Este 11 órakkor?- háborodott fel a lány- Örülök ha a szemem nyitva tudom tartani. -Akkor gyere menjünk lefeküdni.- húzta fel a fűről Draco. Majd együtt indultak vissza a kastélyba de az ajtóban megtorpantak. -Innen jobb lenne, ha... -Külön mennénk be.- fejezte be a mondatot Hermióne. Majd megcsókolta a fiút és belépett az ajtón.- Álmodj szépeket Draco!- szólt még vissza a válla fölül. -Nem lesz nehéz.- mosolyodott el a srác, majd ő is a hálókörlete felé vette az útját. Azon az éjjelen a Mardekáros egy barna hajú Griffendélessel álmodott és csendesen mosolygott álmában. Mialatt egy barna hajú Griffendéles vacogva és és remegve álmodta meg ismét egy szőke hajú fiú és saját halálát. Ám álmaiktól függetlenül a reggel mindkettejüket mosolyogva érte, mielőtt felvették volna álarcaikat, mellyel szerelmüket sejtették el.