Újabb hetek teltek el Hermióne és Draco találkozása után. Ez idő alatt mindegyik kerülte a másikat és egy szót sem szóltak egymáshoz. Ám mindkettejük viselkedésében- tudatukon kívül- gyökeres változás ment végbe. Hermióne fáradtam rótta a folyosókat. Napok óta nem aludt jól. Egy visszatérő álom üldözte. De valahányszor felébredt, nem emlékezett az álom részleteire. Csak annyit tudott, hogy szörnyű volt. -Talán jobb is, hogy nem emlékszem.- gondolkozott hangosan a könyvtárban eltöltött hosszú órák egyikén. Épp barátai házidolgozatát nézte át, de gondolatai elkalandoztak. -Mire nem emlékszel?- kérdezte félvállról Ron a mágiatörténetkönyv mögül. -Á semmi! Semmi!- válaszolta kapkodva a lány, s örült mikor barátja visszatért a tanuláshoz. Valamiért nem mondta el az álmát se neki, se Harrynek. Nem mintha nem bízott volna bennük. Csak épp tudta, hogy túl nagy feneket kerítenének a dolognak. Már így is folyton piszkálták, amiért mindig fáradt. De ők ezt a túl sok tanulásnak tudták be. Pedig ha tudnák...- Hagyjuk- gondolta a lány és újabb hibát javított ki barátja dolgozatában. Míg Hermióne a tanulásba próbált beletemetkezni, gondolatainak okozója épp az ellenkezőjét tette. Draco Malfoy épp a Mardekár klubhelységében ült rajongóival (többnyire lányokkal) körülvéve és épp azt részletezte, hogy fogja a Mardekár a következő quidicsmérkőzésen legyőzni a Griffandélt. -Olyan gyorsan kapom el majd a cikeszt, hogy Potter fülében még a kezdő sípszó fog csengeni, mikor mi már a győzelmet ünnepeljük.- hencegett a szőkeség ölében Pansy Parkinsonnal, aki minden mondatára hevesen bólogtott. -Úgy van,Draco cica!- vihogta a lány.-Potter meg az a hülye sárvérű barátnője. Azt sem tudják majd mi történt. Egyikük sem vette észre, hogy a fiú arcán árnyék suhant át és teste picit megrázkódik. Hamarosan újra felvette gúnyos ábrázatát. Ám lelkében( mint mindig, ha meglátta a lányt vagy csak szóba került) megmozdult valami. -Most az egyszer igazad van Pansy.- szólt gyúnyosan morogva, már szinte csak magának hozzáfűzte- Történelmi pillanat. Jegyezzétek fel valahová. A klubhelységben nevetéshullám csapott fel, A lány pedig megsértődve továbbállt. -Na azt hiszem én is megyek aludni.- mondta a fiú és felment a hálószobájába. Mikor már pizsamában feküdt az ágyon valamilyen rossz érzés fogta el, de próbált nem törődni vele és viszonylag hamar el is aludt. Ez idő alatt Hermióne is megunta Ron és Harry dolgozatainak javítását- pontosabban azt, hogy ő írja meg mindhármuk dolgozatát, míg a két fiú nagy ásítások közepette bámul ki az ablakon- így elköszönt a két fiútól és felment a hálószobájába lefeküdni. Remélve, hogy ma este végre kipihenheti magát. Ám csalódnia kellett. Viszonylag hamar elaludt. Álmában egy sötét erdőben futott az éjszaka közepén. Futás közben jött rá, hogy ez a tiltott rengeteg és ő a Roxford felé igyekszik. Mellette is fut valaki, ám az arcát nem láthatta. Azt azonban jól látta, hogy egy sötét alak üldözi őket, és zöldvillámokat lövelő pálcáját éppen rá szegezi. Az ijedségtől megdermedt és nem tudott megmozdulni. A legfurcsább az egészben az, hogy tudta ki a támadó, agya mégsem tudta feldolgozni a látottakat. A sötét alak megemelte pálcáját, így az épp a lány szívére mutatott, s ezt suttogta- tönkretetted a terveimet, te mocskos kis sárvérű. Öröm lesz megölni téged. Trució!- a lány testét ekkor ezernyi karddöfés járta át. A kép elviselhetetlen volt. Érezte, hogy már nem bírja sokáig. Ám ekkor egy eltökélt és dühös kiáltást hallott oldalról.-NEM! -Á fiam!- suttogta a sötét alak- miközben egy ismeretlen közeledett feléjük.- Te áruló fattyú. Most majd láthatod, hogy végzek az imádott sárvérűddel- Az alak ismét felemelte pálcáját- Adova kadelvra- kiáltotta, s zöld fénycsóva lövelt ki a pálca végéből, s egy elsuttogott szót hallott- szeretlek- majd egy élettelen test hanytlott rá. Az alak dühödten felkiáltott, majd ismét a lányra szegezte pálcáját.- Te mocsok! Mit tettél vele?! Megölted.- Hermióne mozdulatlanul állt, s nem értett semmit. Csupán annyit tudott, hogy ha megmentője nem él már, ő sem akar. Lehunyta szemét, s így jobban hallhatta a kiáltást- Adova kadelvra!- Ám mielőtt a halálos átok elérte volna, felébredt. Draco Malfoy pár perce ébredt fel, s dühösen járta a folyosókat a házirendre fittyet hányva. Éjfél van- gondolta. -Éjfél! És én már megint nem tudok aludni! A rohadt életbe.- dühösen csörtetett a folyosón, s nem is figyelte merre megy. Nem is csoda hát, hogy beleütközött az egyetlen ébren lévő diákba az iskolában. De akkora erővel, hogy az hanyatt esett. Hermióne Granger ugyancsak pár perce ébredt fel egy már ismert rémálomból. A különbség csak az volt, hogy most emlékezett az álomra. Bár azt még mindig nem tudja, hogy ki volt a támadója vagy épp a megmentője. De már ez is több volt, mint a semmi. Most éppen fáradtan, könnyes szemekkel rótta a folyosókat. Még mindig az álom hatása alatt volt, s nem figyelte, hogy merre megy. Egyszer csak annyit érzett, hogy valaki fellökte, s a hideg padlón köt ki. Dühösen és értetlenül nézett fel. Ekkor szembetalálta magát azzal az emberrel, akivel most semi kedve nem volt találkozni. -Nocsak, nocsak Granger!- hallatszot Malfoy gúnyos hangja- azt tudtam, hogy sok lány hanyattvágódik tőlem. De hogy te is! Erre igazán nem számítottam. -Óh persze Malfoy! Ha nem tudnád épp a hideg földön fekszem. Segítenél felkelni?- kérdezte reménykedve a lány. -Látom- hallatszott a tömör válasz. S a fiú egy lassú pillantással nézett végig a lányon, mire az nyomban megbánta, hogy csak egy hálóingben ment sétálni. -Nehogy merelőltesd magad, menni fog egyedül is- morogta míg feltápászkodott a földről. Majd- már ismét állva- belenézett a fiú szürke szemébe. S ekkor teljesen elcsodálkozott. -Na mi az Granger?- kérdezte gyanakodva a fiú- mi a fenét bámulsz? -Rólad álmodtam- felelte kábultan a lány- rólad és az apádról!