7. fejezet

Néhány óra múlva visszahoppanált az erdő szélére. Innen még sokat kellett gyalogolnia; útközben elég ideje volt még egyszer végiggondolnia a tervét. Mint az ősi, primitív bűbájok többsége, ez sem volt túl bonyolult a hatásának erejéhez képest. Valahogyan meg kell itatnia a lánnyal a vért, mely egy kis fiolába zárva lapult a zsebében – legjobb, ha a lefekvés előtti ribizli szörpjébe kever néhány cseppet. Azután ő is lefekszik, majd mikor Hermione már elaludt, kioson a házból. Végül már csak meg kell keresnie Voldemortot, és önként megöletnie magát vele, hogy életbe lépjen a védelem Hermione számára. Gyerekjáték.

Esetleg írhatna néhány sort a lánynak… csak hogy tudja, többé már nem kell félnie, és hogy nyugodtan élheti az életét… Piton elkeseredett a gondolatra, hogy ő már nem fogja látni, vajon Hermione megtalálta-e a boldogságot…

Késő este ékezett meg: volt tanítványa griffendéleshez méltatlan álnoksággal az ágyában feküdt, és alvást színlelt. Mellette az éjjeliszekrényen egy üres pohár állt. Piton elvette, a konyhában belecseppentett pár csöppet a fiolából, majd teletöltötte ribizli szörppel, és visszatette a lány ágya mellé.

Hermione úgy tett, mintha az üveg koppanására ébredt volna fel, és félálomban nyúlna a pohárért.

-         Öhm… Köszönöm…  -  rebegte, ivott két kortyot, majd visszadőlt a párnájára  -  Jó éjt  -  , és ismét alvást színlelt.

„Furcsán viselkedik – biztos megviselte a reggeli veszekedésünk.” Piton ezzel magyarázta a dolgot. Ő is ágyba bújt, hogy megvárja, míg Hermione valóban elalszik.

Hangtalanul feküdt a sötétben, és az árnyak játékát figyelte az ablakban. Egyszer csak halk neszezésre lett figyelmes. Először azt hitte, kintről jön a zaj, azután látta, hogy Hermione felkel az ágyból. A lány ledobta magáról a hálóinget; az ablakon becsurgó holdfény gyöngyház-ragyogásban fürdette a meztelen bőrét.

Leült a férfi ágyára. Felemelte a paplant, besiklott alá, és a karjaiba simult.

Piton tiltakozni akart, Hermione azonban egy gyengéd csókkal zárta le a ajkait.

„Szóval ezért volt ma este olyan furcsa” – gondolta, majd a következő pillanatban elsöprő erővel hasított belé a felismerés, hogy alábecsülte a lány érzéseit: Hermione nem egy kamaszlány éretlen rajongásával, hanem egy felnőtt nő odaadásával csókolta.

Mintha fordítva játszódott volna minden ahhoz az éjszakához képest. Hermione gyengéden erőltette rá akaratát a férfira, ahogy a tenger lágy hullámai ragadják magukkal az ember tehetetlen testét.

Pitonon egy pillanatra átvillant, hogy nem volna szabad a lányt a beteljesülés hamis ígéretével álltatnia, hiszen csak egyetlen éjszakáról van szó... Ez olyan, mintha kihasználná Hermione érzelmeit, hogy még utoljára érezhesse a vére lüktetését a teste minden egyes porcikájában, bizonyosságul arra, hogy most még él, hogy ez a lüktetés még az élőkhöz köti. Egyre vadabbul csókolt vissza, végül mikor már mindketten úgy érezték, darabokra szakítja őket a vágy, eggyé váltak. Megszűntek úgy létezni, ahogyan eddig léteztek: már nem Perselus és Hermione csókolták egymást, hanem egy lélek, aki menni készül, és egy lélek, aki tovább él.

Mikor Piton kielégülten álomba zuhant, Hermione csendben elmosolyodott, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

A kora hajnali szürkületben csak nehezen tudta kivenni a kastély körvonalait, ahová tartott.

A rét nyirkos füvén meg-megcsúsztak a léptei, de igyekezett gyorsan, határozottan lépdelni.

Nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz. Még azt mondják, az öngyilkosok gyáva emberek... Nem olyan egyszerű a saját pusztulásod felé menetelni.

Mélyeket szippantott a friss, hajnali levegőből, és gondolatban felidézte az elmúlt éjszakát.

Úgy érezte, ez hihetetlen erőt ad neki; megerősíti abban, hogy a helyes utat választotta.

Még akkor is, hogy most már tudta, Neki nagyon fog majd fájni.

A búcsúlevelében azonban mindent elmagyarázott: lépése szükségszerű ahhoz, hogy ő új életet tudjon kezdeni, annyi sok szörnyűség után.

A horizonton most bukott át a nap, és rózsaszínes ragyogással vonta be a rét elszáradt növényeit. Minden izzani látszott a sugaraitól. Még inkább sietni kezdett, ezzel akarta elejét venni a saját félelménk.

Már nem volt messze a kastélykert kapujától, mikor két halálfaló tűnt fel mellette a semmiből.

Nem ismerte őket – az őrszolgálatot mindig az újoncokra bízták.

-         Azonnal dobja el a pálcáját!  -  ordította az egyikük.

-         Eszemben sincs. Beszélnem kell a Sötét Nagyúrral.  -  Mikor látta, hogy azok ketten válasz helyett meg akarják támadni, előrántotta a pálcáját, és egy szempillantás múlva a két halálfaló kőbálvánnyá sújtva hevert a földön.

„El kell jutnom Voldemorthoz” - csak ez járt most a fejében.

A kertben megpillantotta Bellatrixot, amint átvág egy ösvényen: nyilván az őröket jött ellenőrizni.

Kihasználta az alkalmat, és egy fa mögül ráküldte az Imperiust.

-         Vezess a Nagyúrhoz!  -  parancsolta a nőnek.

Elindultak a bejárati lápcső felé. A szíve most már olyan hevesen vert, hogy attól félt, infarktus fog vele végezni idő előtt. Útközben nem találkoztak senkivel, ebben a korai órában szinte még mindenki aludt.

Egy hatalmas, vasveretes ajtó előtt Bellatrix megállt, és bekopogott.

-         Remélem, jó okod van rá, hogy zavarni merészelsz  - hallatszott egy kegyetlen, de tökéletesen nyugodt hang. Épp ez a nyugalom tette olyan ijesztővé.

Az ajtó feltárult, ő pedig belépett rajta.

-         Micsoda meglepetés, Perselus. Hosszú hetek hiábavaló keresése után nem hittem volna, hogy önként sétálsz be ide. Hol hagytad a kis barátnőd?

-         Meghalt  -  hazudta.  -  Ezért jöttem vissza.

-         Talán arra számítasz, hogy megbocsájtom a bűneid?  -  csendült Voldemort jéghideg kacaja a szoba egy sötét sarkából.

-         Nem. Elárultam. Éveken keresztül Dumbledore–nak kémkedtem, végig az ő oldalán álltam, ahogy még most is. Tudom, hogy meg fog ölni.

-         Nos, akkor viszont nem értelek.

  -  Sok minden van, amit maga...  -  akarta mondani, de egy zöld villanás örökre befejezetlenül hagyta a mondatot.