|
6.fejezet
lidercke 2007.09.01. 19:23
A következő néhány nap nyomott hangulatban telt. Hermione haragudott a férfira, aki viszont igyekezett meggyőzni magát, hogy ez így a legjobb mindkettőjüknek. Többé-kevésbé sikerült is neki.
Elég volt csak pár percig figyelnie a lányt; rögtön visszataszítónak érzett a maga részéről minden közeledési kísérletet, annyira szembeötlően, fájón nagy volt az ellentét Hermione friss, ártatlan, szinte gyermeki lénye, és a saját keserű gondolatvilága között.
„Jól tettem, hogy csírájában fojtottam el ezt a… valamit” - jutott el minden egyes alkalommal a konklúzióig.
A bezártságot pedig soha nem viselte valami jól – emiatt még a szokásosnál is mogorvább és ingerlékenyebb volt. Ez általában csak gúnyos megjegyzésekben nyilvánult meg, egy esős reggelen azonban olyasmi történt, amit nem tudott gúnnyal elintézni…
Kora hajnalban kelt fel, hogy a szokásos reggeli őrjáratát megtegye a ház néhány száz méteres körzetében: ugyanis mágikus kört írt le a búvóhelyük körül, ami nem csak távol tartja az esetleges rossz szándékú betolakodókat, de jelzi is, ha arra járt valaki. Piton így jó előre tudni fogja, ha a környéken keresik őket. Kétség sem fért hozzá, hogy Voldemort csatlósai mindent tűvé tesznek Lucius gyilkosa után, de eddig szerencsére erre a vidékre nem jutottak el.
Különösen hűvös őszi reggel volt. Az eső még csak szemerkélt, de a sötét fellegekből sejteni lehetett, hogy hatalmas vihar készül
Megszaporázta lépteit – minél előbb vissza akart érni a biztonságos, meleg házba.
A szél is egyre jobban feltámadt, és szinte éjszakai sötétség ereszkedett az erdőre, az égen villámok cikáztak.
Abban a pillanatban érte el az ajtót, amikor kitört a vihar. Ahogy benyitott, megpillantotta Hermionét; a lány a kandalló tüze által vetett fénykörben ült, mint egy szigeten, és elmerülten olvasott valamit. Amint meghallotta az ajtó csukódását, igyekezett elrejteni, amibe eddig úgy belefeledkezett.
- Mit rejteget előlem? - dörrent rá a férfi.
- Semmit… csak egy barátnőm régi levele - hebegte Hermione.
- Mást próbáljon átverni. Pont úgy viselkedik, mint akit rajtakaptak. Adja ide azt a papírt - parancsolta Piton.
- Már mondtam, hogy ez csak egy ártatlan levél, egyébként sem tartozik magára.
- AZONNAL ADJA IDE! - üvöltötte a férfi. A tűz fényében az arca ijesztően fenyegetőnek tűnt. Hermione remegő kézzel nyújtotta át neki a papírt.
Piton rögtön felismerte. Az övé volt, bár annak idején nem neki címezték…
- Hogy merészelt kutakodni a holmijaim között? - sziszegte.
- Nem szándékosan tettem… Csak fájt a fejem, fájdalomcsillapítót kerestem, és gondoltam, magánál van… Véletlenül akadt a kezembe a levél.
- Szép mese, de nem hiszem el.
A lány lehajtotta a fejét; tudta, most csöndben kéne maradnia, de a kíváncsisága megint erősebb volt.
- Nagyon szerette azt a nőt? - kérdezte félénken.
- Hogy merészeli…?! - Piton megragadta Hermione vállait, de egyből el is engedte, mintha parázsba nyúlt volna. Szeme villámokat szórt. - Miből gondolja, hogy pont magával szeretném megbeszélni életem legnagyobb tévedését?
- Tévedés? Akkor talán ezért nem mer bízni az emberekben. Ezért üldöz el mindenkit maga mellől…
- Milyen bájosan naiv és ostoba is maga, Miss Granger. Elképzelem, ahogy dédelgeti magában ezt a rólam kialakított ábrándképet: „a megtört szívű hős, aki csalódott egy nőben, és emiatt nem tud szeretni senkit, még engem sem”. Azt is nyilván hozzáteszi ilyenkor, hogy „nem baj, én majd áthatolok ezen a jégpáncélon, és alatta megtalálom a mélyen érző szívet, aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk”.
Nos, ki kell ábrándítanom. A valóságban a többszörös gyilkosok nem változnak érző lelkekké néhány mosoly és egy mélyebb dekoltázs hatására.
Igen, észrevettem, hogy mostanában elfelejti begombolni a két felső gombot a blúzán - húzta gonosz vigyorra a száját Piton.
Hermione még soha nem látott ilyen hideg, kegyetlen mosolyt; mintha egy éles acélpengét döftek volna a szívébe. Erős akart maradni, és állni a férfi tekintetét, de hamarosan csak egy sűrű könnyfátylon át látta a hideg, fekete szemeket.
Inkább lehajtotta a fejét. Nagyokat pislogott, ám könnyei így is feltartóztathatatlanul végigfolytak az arcán.
Meglepődött, mikor a férfi óvatosan felemelte az állát, és mélyen a szemébe nézett. Nyoma sem volt az előbbi hideg vigyornak: szomorúság és sajnálat vette át a helyét.
- Túl sokáig éltem a sötétségben ahhoz, hogy ne bántsa a szemem a fény, Hermione. - suttogta Piton, majd magára kapta a köpenyét, és eltűnt a kinti viharban.
Nem tudta, hová menjen, így vagy fél órát csak bolyongott a szakadó esőben. Végül úgy döntött, az önként vállalt száműzetését felhasználja egy kis információszerzésre. Magára szórt néhány transzformációs bűbájt, és miután biztos távolságba jutott a háztól, a Szárnyas Vadkanba hoppanált.
A füstös helyiségben ezúttal a szokásosnál többen voltak, és közel sem Piton volt a legfurcsább szerzet köztük. Senkinek sem tűnt fel a hirtelenszőke hajú, kék szemű férfi.
Leült a pult mellé, és rendelt egy dupla Lángnyelv whiskyt, nem is annyira a hideg eső okozta átfagyás, mint inkább a feldúltsága ellen.
- …nem lepődnék meg, ha a Nagyúr még ennél is feljebb emelné a fejükre kitűzött vérdíjat - kapott el egy beszélgetésfoszlányt a háta mögül. - Már minden fejvadász őket keresi, de eddig még nem bukkantak a nyomukra.
- És tényleg igaz, hogy azért ölte meg Malfoyt, mert az rájött, hogy ő volt a kém, akit a Nagyúr már egy ideje keresett a halálfalók közt?
- Igen, Dolohovtól hallottam, ő pedig ott volt, amikor a Nagyúr beszélt Narcissával. A nő elmondta neki, amit a férjétől tudott. Állítólag bizonyítékai is voltak.
- Hát, nem lennék a helyében, mikor rátalálnak, az biztos.
Piton eleget hallott. Kért egy szobát a kocsmárostól, ahol lepihenhet kicsit.
Nem szándékozott itt tölteni az éjszakát, de szüksége volt egy kis nyugalomra, hogy rendezze a gondolatait.
Balszerencséjére épp azt a szobát kapta, amelyben annak idején Dumbledore beszélgetett Trelawneyvel. Mintha még a bútorokra rárakódott por is ugyanaz lett volna. Végigfeküdt az ágyon, és inkább a plafont bámulta.
A helyzet rosszabb volt, mint gondolta.
A Nagyúr tudja, hogy éveken át sikerült becsapnia. Már nem csak Lucius Malfoy gyilkosát keresik, hanem az árulót is. Eddig volt némi remény arra, hogy idővel majd elfeledkeznek róla, feladják a keresését – halálfaló körökben a gyilkosság bocsánatos bűn volt. Nem úgy, mint az árulás.
Esélye sem maradt a túlélésre. Addig fogják keresni, míg meg nem találják, és előbb-utóbb megtalálják, ez teljesen biztos. Elvégre Karkarov sem volt egy óvatlan kis mitugrász... ráadásul az ő dolgát nem nehezítette egy tizenhét éves csitr...angyal.
Hermione. Őt talán még meg tudná menteni! Persze, hiszen amúgy sem a lány volt a fő célpont...és egy nem is olyan bonyolult, ősi bűbáj segítségével...
A Nagyúr képtelen lenne bántani őt, még csak rá sem tudna találni.
A bűbáj ugyanis, amit Lily Potter akaratlanul idézett elő halálával, és ami megmentette Harryt, szándékosan is létrehozható: mindössze annyi kell hozzá, hogy annak a testében, akit meg akar védeni, ott keringjen az ő vére is – ehhez elég néhány cseppet innia belőle -, és hogy önként áldozza fel magát érte.
Igen. Így kell történnie. Hiszen mindenképpen meg fog halni, de mennyivel bátrabb elébe menni az elkerülhetetlennek, és ezzel megmenteni őt!
Sokáig, órákig feküdt még ott, és mindent elrendezett magában, mindent végiggondolt.
Lassan valami eddig soha nem ismert érzés költözött a lelkébe.
Furcsa, de életében először hálás volt a sorsnak. Hálás, amiért ilyen befejezést adhat szánalmas és boldogtalan életének.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
