Reggel Hermione ébredt elsőként. Meglepődött, hogy mit keres a dolgozószobában, de még nagyobb volt a döbbenete, mikor észrevette a fotelban kuporogva alvó professzort.
Igaz, az utóbbi időben kezdte már megszokni, hogy nem igazán érti, mi miért történik, ez a látvány azonban a szürrealitás határát súrolta.

„Miért nem a szobájában aludt, vagy ha már itt maradt, legalább miért nem az ágyban?”

Még furcsábbnak tetszett saját, tegnap esti viselkedése, bár nem kellett sokáig gondolkoznia, hogy rájöjjön, nagy adag nyugtatót kaphatott.
Ettől aztán alaposan felháborodott, és legszívesebben nekiesett volna a férfinak. Kár, hogy nem az ő stílusa volt alvó embereket ütlegelni.

„Milyen gondterheltnek tűnik még így álmában is” – állapította meg magában. Nagyon szerette volna tudni, miféle gondok nyomasztják… nála kiismerhetetlenebb, titokzatosabb embert elképzelni sem tudott.
Ahogy nézte a volt tanárát, megjelentek előtte az előző este homályos, elmosódott emlékképei, és elszégyellte magát saját gyengesége miatt.

„Sokkal agresszívabban kellett volna védekeznem” - gondolta.

A szégyent azonban hamar elnyomta a kínos felismerés, hogy összességében véve nem is volt olyan rossz együtt lenni a férfival: Piton hihetetlenül gyengéd és figyelmes volt vele.

„Hülyeség” – vitatkozott magával – „hogy lehet valakit gyengéden megerőszakolni?!”

Pedig úgy érezte, valami ilyesmi történt… persze nyilván a nyugtatónak is köszönhető – ha ő agresszívabb lett volna, akkor ugyanezt kényszerítette volna a férfira is.

„Na de akkor is jelent valamit, hogy nem akarta, hogy bántania kelljen” – súgta egy kis hang a fejében.

A könyvek is csak az ő utasítására kerülhettek a szobájába… meg ahogyan odafigyel arra, hogy rendesen egyek… lehet, hogy… lehet, hogy a maga módján kedvel engem? – tűnődött Hermione.
Nem mintha ez bármit is változtatna a szörnyű tettein – tette hozzá gyorsan.

Mindenesetre most először ébredt benne valami sajnálatféle a férfival szemben.
Nem volt ideje átadni magát ennek az érzésnek, ugyanis abban a pillanatban megszólalt a riasztó, és döngve becsapódott a bejárati ajtó.
Piton rögtön talpra ugrott, és kirohant, le a hallba vezető lépcsőn.

- Jó reggelt, Perselus. Éppen erre jártam, és gondoltam, beugrom a lányért. Hol van? - hallotta Hermione Lucius Malfoy túlzottan is ismerős hangját.

- Az emeleten, mindjárt szólok neki - mondta fojtott hangon Piton.


- Nem szükséges, megtalálom magam is.

Hermione súlyos lépteket hallott, majd meglátta Malfoy sápadt arcát az ajtónyílásban. Csak most tűnt fel neki, hogy a takaró alatt még mindig meztelen; gyorsan felhúzta a paplant egészen az álláig.
A hirtelen mozdulat a halálfalónak is szemet szúrt. Két lépéssel az ágy mellett termett, és lerántotta Hermionéról a takarót.

- Úgy gondoltam, majd csak otthon veszlek kezelésbe, de Perselus biztosan nem fog megsértődni, amiért nem tudtam ellenállni ennek a tálcán felkínált finomságnak - mondta vigyorogva.

- De még mennyire, hogy meg fogok sértődni! - Piton ebben a pillanatban ért vissza, és most ott állt az ajtóban - Öltözzön fel, Granger! - tette még hozzá.

Hermione maga köré csavarta a takarót, és elindult a ruháiért, de Lucius megragadta a karját és magához rántotta.

- Nem mész sehová - lihegte a fülébe. - Most akarlak, itt, ennek az öntelt baromnak a szeme láttára.

Hermionét átjárta az undor, mikor a férfi megpróbálta megcsókolni; mivel jobb nem jutott az eszébe, az arcába karmolt olyan erővel, hogy Luciust egyből elöntötte a vér.

- Mocskos sárvérű szuka! - lökte a földre a lányt. - Crucio!

Érezte a minden csontját átható fájdalmat, és hogy a teste ívbe feszül tőle. A saját sikolyát is hallotta, mintha egy távolról fülébe szűrődő dallam lenne.

Piton elborzadva nézte a jelenetet néhány pillanatig, azután a düh és a bosszúvágy teljesen hatalmukba kerítették.

- Adava Kedavra! - ordította Lucius mellkasának szegezett pálcával, és a férfi rongybabaként terült el a földön.


Hermione csak lassan fogta fel, mi történt.

- Miért tette? - kérdezte döbbenten Pitontól.

- Mert - itt nyelt egy nagyot - közel húsz éve ez volt az egyetlen őszinte cselekedetem -
válaszolta végül. - Most pedig azt hiszem, beszélnünk kell.

Fél órával később Hermione Pitonnal szemközt ült a nappaliban, és – életében ez nem sűrűn fordult elő vele – nem tudott szóhoz jutni.
Fejében viszont cikáztak a gondolatok, többnyire egymásnak ellentmondva.

Mit higgyen, vagy inkább mit ne higgyen?

A világ, amit eddig felépített magában, néhány hét leforgása alatt darabjaira hullott. Nem maradt egyetlen biztos pont sem, amiben megkapaszkodhatna, amihez viszonyíthatna, vagy amiért még érdemes volna remélni...
Ha elhiszi, amit a férfi mondott, az sok mindent megmagyaráz... csak valahogy olyan hihetetlennek tűnt, hogy minden egy előtte rejtett Terv szerint alakult, hogy a dolgok sosem voltak azok, aminek látszottak.
Dumbledore halála... Piton szerepe... a házában töltött idő... és végül a tegnapi este.

Merjen még hinni valamit egyáltalán?

- Tudom, mit gondol - szólalt meg Piton.

- Nem tudja! - válaszolta durcásan a lány.

- De igen, tudom. Tudom, hogy úgy érzi, többé már semmiben sem képes hinni, hogy minden összeomlik maga körül. Hogy mindent bizonytalannak érez, mintha futóhomokon állna. Ismerős érzés. - Tekintete mélyen a lányéba fúródott, és most Hermionén volt a sor, hogy elszörnyedjen az ott látott keserűségtől.

- Hiszek magának - a két szót olyan lassan ejtette ki, mintha félne, hogy a súlyukkal megsebzi a férfit. - Mit tegyünk most? - A dolgozószoba felé nézett, ahol még ott feküdt Malfoy holtteste.

Piton értetlenül meredt rá.

- Nem merem elhinni, hogy hinni mer nekem. - Egy fanyar mosoly jelent meg az arcán.
- Nos, számításaim szerint két lehetőségünk maradt: elmenekülünk vagy meghalunk.Voldemort rögtön át fogja látni a helyzetet, és még ha el is tüntetnénk a holttestet... valaki biztosan tudott róla, hogy Lucius hozzám készül, mert ezt a mesét, hogy csak „beugrott” egy percig sem hiszem el.

- Az én számításaim szerin van még egy lehetőségünk - mondta halkan a lány. - Megöl engem, azután azt mondja Voldemortnak, hogy megszereztem Malfoy pálcáját, és azzal küldtem rá a halálos átkot, ezért kénytelen volt végezni velem. Szerintem ez a legjobb terv: így maga teljes biztonságban lesz, nem kell bujkálnia. Nekem meg már úgysem... - itt elhallgatott.

Piton nem tudta, mi ütötte jobban szíven; Hermione szándéka, hogy feláldozza magát érte, vagy hogy a lány úgy gondolja, már nincs értelme az életének.

- Ha valaki itt hősi halált hal, az én leszek, Miss Granger. Viszont ezt is elkerülendő, menjen, és szedje össze a legszükségesebb holmijait, öt percet kap rá. A szuicid hajlamairól pedig később még beszélünk. - Úgy érezte, hosszú idő után végre sikerült visszatalálnia a tanár-diák hangnemre.
Nagyon elégedett volt magával.