Rávetette magát az ágyára, és századszorra is végiggondolta az elmúlt hetek eseményeit. Először, mikor a csata után magához térve felfogta, hová is került, el volt készülve a legrosszabbra: ha Piton megmentette őt, azt csak egy okból tehette... aztán viszont szép lassan rá kellett jönnie, hogy a volt tanára nem akar tőle semmit, néha napokig még csak nem is találkoztak.
Ő általában lent volt a szobájában és olvasott – érdekes módon valahogy mindig új könyvek kerültek az asztalára – a férfi pedig soha nem jött le hozzá, azt az egy estét leszámítva. Azonban akkor is érthetetlenül viselkedett, tovább növelve Hermione zavarodottságát, akiben az a vélemény kezdett kialakulni, hogy valószínűleg túszként tartják fogva. Ami viszont azt jelenti... azt jelenti hogy Ron életben van! Mert ki mással szemben tudnák felhasználni őt?
Harry halott, a szülei halottak, a barátai nagy részéről is tudja, hogy halottak: látta őket meghalni, vagy látta a holttestüket... Egyedül Ronról nem tud semmit... lehet hogy él...és lehet, hogy megpróbálja kiszabadítani …
Az viszont sajnos teljesen biztos, hogy Voldemort is túlélte a végső csatát, és hatalmasabb, mint valaha. Ez az aljas gyilkos Piton is túlélte... Nem tudta elképzelni, hogy lesz képes ezentúl naponta több órát is a társaságában eltölteni. Félt tőle – a mai események után csak még jobban – és tiszta szívéből gyűlölte. Ugyanakkor nem tudta hova tenni a férfi viselkedését: soha nem verte meg, nem bántotta őt, de más érzelmet sem mutatott; még az ő lángoló gyűlölete sem volt rá semmilyen hatással – egészen mostanáig.
Ezért is borult ki annyira. Mi lesz, ha ezentúl így fog vele bánni? Igaz, ő provokálta ki a férfi durvaságát. Eddig egészen elviselhető volt az élete a házban, ha leszámítjuk a gondolatot, hogy a barátai gyilkosának a házában van. Mert közvetve Piton is szerepet játszott a halálukban, Hermione ebben biztos volt. Ha nem öli meg Dumbledore-t, sokkal több esélyük lett volna Voldemorttal szemben… Mindig ide futottak ki a gondolatai: „mi lett volna, ha...?” - majd ilyenkor általában szép lassan álomba sírta magát, ahogyan most is.

Csak fél hétkor ébredt fel. Éppen annyi ideje volt, hogy rendbe szedje magát, azután felment az ebédlőbe. Piton még nem volt ott, így körülnézett kicsit a helyiségben. Látszott, hogy nem sűrűn használják: nyilván a férfi is inkább a szobájában vagy a laborban szokott étkezni.
Rusztikus berendezés, a sarokban kandalló, a falon fegyverek: kardok és szablyák főként, de volt ott egy apró, gyöngyberakásos tőr is, Hermionénak ezen akadt meg a szeme.

- Azt próbálja eldönteni, melyikkel döfje át a szívem vacsora után? – szólalt meg egy hideg, gúnyos hang a háta mögött. Hermione megpördült és szembetalálta magát a volt bájitaltanárával. – Felesleges ezen gondolkoznia, varázslat védi őket. Emberi kéz nem érhet hozzájuk, a pálcáját pedig sajnos továbbra is nélkülöznie kell. Szóval ahelyett, hogy a meggyilkolásomról szőtt ábrándjait színezgetné, inkább üljön le és lásson hozzá a vacsorához.

- Maga nem eszik? – bukott ki a kérdés a lányból.

- Nincs étvágyam – húzta el a száját Piton – ,de ne zavartassa magát, egyen csak.

- Mostanában nekem sincs étvágyam – tette hozzá Hermione inkább csak magának, miközben leült.

Amíg evett, Piton a fal melletti bársonypamlagon olvasott egy vaskos könyvet, amiből csak akkor nézett fel, mikor Hermione betolta maga után a széket. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Hermione nem akart hinni a szemének: a férfi arcán mintha aggodalmat és szánalmat látott volna...


Pitonnak határozottan rossz napja volt: egy porcikája sem kívánt a Grangerrel közös vacsorát, ráadásul estére a Nagyúr is magához rendelte. Sejtette, ott is a lány lesz a téma. A múltkor kicsit túllőtt a célon azzal a Luciusnak tett csípős megjegyzésével, és a férfi nyilván elhatározta magát a bosszúra. Már azt is nehezen tudta elfogadni, hogy mint Dumbledore gyilkosa, ő lett a Nagyúr jobb keze és legfőbb bizalmasa - most pedig a lány személyében Luciusnak nagyszerű lehetősége nyílt a visszavágásra.
Piton egyelőre nem akart terveket szőni, míg nem tudta pontosan, mit tervez Malfoy. Mindenesetre a legrosszabbtól tartott.



Kora hajnalban ért haza, a tegnapinál is rosszabb hangulatban. A sejtése beigazolódott: Voldemort megengedte Luciusnak, hogy magával vigye Grangert, csak hogy egy kicsit „elszórakozhasson” vele ő is... Muszáj minél előbb kitalálnia, mit tegyen...bár sok választást ezúttal sem hagytak neki.
Egy fotelt húzott az ablakhoz és kibámult a kertbe, ahol a növények lassan kibújtak a sötétség leple alól, és a nap első sugarai simogatták a nedves pázsitot. Minden nyugodt volt, ügyet sem vetve a világban és az ő lelkében dúló harcra.

Nem akadályozhatja meg Luciust abban, hogy elvigye Grangert. Ez olyan lenne, mint semmibe venni a Nagyúr akaratát. Egyenlő a halállal.
De mi lesz, ha kiderül, hogy egy újjal sem nyúlt a lányhoz? Ha rájönnek, melyik oldalon is áll igazából? Nos, akkor is halálra vannak ítélve mindketten.
Az egyetlen esélyük, ha elengedi Grangert. Viszont még akkor is ott a lehetőség, hogy ha Lucius tényleg meg fogja erőszakolni – és a ma este után biztos volt benne, hogy megteszi, csak hogy
bosszantsa őt – akkor egyből kiderül, hogy egyszer sem volt vele. Feltéve persze, hogy Granger még szűz...bár ez szinte ordít róla... Piton lázasan kutatott az emlékeiben, vajon az iskolában látta-e fiútársaságban. Egyedül Krum jutott eszébe, de hát akkor még túl fiatalok voltak... Úristen, hisz Granger még most is túl fiatal! Megint elöntötte a szánakozás, mint este, miközben figyelte a lányt. Fájt látnia, mennyire megtörték az utóbbi idők eseményei; alig maradt valami a régi kíváncsiságából és tudálékosságából – ami miatt egyébként a Roxfortban annyira ellenszenves volt neki. Viszont ez a keserűség és félelem még rosszabb, ami mindig jelen van a szemében.
Pedig még nem is tudja, hogy Weasley is meghalt... Ő ott volt és látta az üveges tekintetét, miután eltalálta a halálos átok, azon a borzalmas éjszakán, de nem volt szíve megmondani a lánynak.
Mostanában pedig valószínűleg már nem is lesz rá alkalma, azok után, amit tenni készül...
Nem jutott neki túl hálás szerep, bár ehhez már hozzászokott. Gyilkolnia, hazudnia kellett szinte egész életében, akarata ellenére. Egyetlen fiatalkori hiba iszonyú bűnök sokaságába rántotta bele... néha már maga sem tudta, melyik oldalon is áll. Talán ezért mentette meg Grangert: be akarta bizonyítani magának, hogy nem vált véglegesen érzéketlenné és gonosszá.
Ironikus, hogy ez a lépése is csak újabb szörnyűség elkövetésére kényszeríti: megerőszakolni a volt tanítványát még a gyilkosságnál is nagyobb bűnnek tetszett most számára; de ha ez az egyetlen lépés, ami mindkettőjüket megmenti a biztos haláltól, akkor meg kell tennie.
A lányt nem avathatja be semmibe, mert még ha később módosítaná is az emlékeit, kínzással Lucius esetleg hozzáférhetne az igazi emlékekhez: Perselus Piton, amint éppen elmeséli egy tizenhét éves lánynak, hogy végig a Nagyúr ellen kémkedett... Malfoyéknál a lány elméje épp annyira lesz biztonságban, mint a teste. Igaz, megölni nem merik majd, a Nagyúr határozottan megtiltotta, hogy bármiféle maradandó sérülést okozzanak neki. Persze a lelki sérülésekről nem esett szó...
Piton félt, hogy Granger nem elég erős ezekhez a megpróbáltatásokhoz, hogy össze fog omlani.
Hirtelen végtelen gyengének és érezte magát ő is. Mielőtt átcsúszott volna az álomvilágba, még eldöntötte, hogy legalább ő megpróbálja a lehető legkevesebb fájdalmat és szenvedést okozni neki.