Berúgta maga mögött az ajtót, majd egy pálcamozdulattal meggyújtotta az összes gyertyát a szobában. Elbotorkált az íróasztaláig, és dühödten mindent lesöpört róla, de mivel még ez sem elégítette ki rombolásvágyát, felkapott egy üveget a dohányzóasztalról és a falhoz csapta.
Nem bírom tovább - gondolta - nem bírok még egy gyilkosságot rezzenéstelen arccal végignézni, betelt a pohár... pohár... innom kell még egy pohárral, mindegy mit, csak feledtesse velem ezt a borzalmat.

Kicsörtetett a nappaliba, feltépte a bárszekrény ajtaját és megragadott egy üveg Lángnyelv whiskyt. Egy húzásra kiitta majdnem a felét, majd lerogyott a kanapéra és álomba zuhant. Néhány perccel később egy ijedt, megszeppent házimanó nekilátott eltakarítani a romokat.



Kora reggel, erős fejfájással ébredt. Az előző este emlékei lassan, de feltartóztathatatlanul kúsztak vissza a tudatába. Egy öreg boszorkány képe, ahogy az unokája életéért könyörög, akit a szeme láttára kínoztak a halálfalók. Ő is köztük volt, de szerencsére sikerült elkerülnie, hogy ki kelljen mondania a lányra a cruciatust. Nem mintha sokat számított volna: a végén a lány és az öregasszony is meghaltak. Azt sem tudta, miért hatott rá ez a szokásosnál jobban, hisz annyi ember értelmetlen halálát nézte már végig...

Talán azért viselte most ilyen rosszul, mert egy ideje teljesen reménytelennek tűnt a helyzete: az utolsó csata óta, ahol Potter és a Főnix Rendjének nagy része meghalt, az ellenállás a Nagyúrral szemben szinte teljesen megszűnt. Egy-két ellenálló maradt, akik bujkálni kényszerültek.
Vagy talán mert tudta, egy ideje veszélyes játékot játszik: azt ugyan könnyen el tudta hitetni Voldemorttal, hogy a lányt csak azért mentette meg, hogy a hátralevő életében őt szolgálja és a kedvére tegyen - ezt a Nagyúr úgy könyvelte el, mint leghűségesebb halálfalója furcsa, de érthető perverzióját - a többi halálfaló azonban mégsem nézte jó szemmel, hogy egy sárvérűvel osztja meg a házát, és biztos volt benne, hogy megpróbálnak majd intrikálni ellene.

Sárvérű – a szóra összeszorult a torka. Bár a Nagyúr jelenlétében ő is használta, mindig fájdalmas emlékeket ébresztett benne. Grangerre sem mondta soha. Egyébként is megpróbálta minél inkább elkerülni a lányt. Bántani nem akarta, de túl elnéző, figyelmes sem lehetett volna vele, mert még a végén gyanút fogna. Márpedig mindkettőjüknek az a legjobb, ha Granger azt hiszi róla, amit mindenki mással is sikerült elhitetnie. Ezért hát kezdettől fogva tévhitben tartotta a lányt... az első napok voltak a legnehezebbek. Mikor a lány magához tért a csata után itt a házban, és meglátta a volt bájitaltanárát, a halálfalót, aki megölte Dumbledore-t, sikítozni és sírni kezdett – nyilván még az előző nap átélt sokk is rontott az állapotán – és Piton hiába akarta megnyugtatni, a legapróbb közeledésére is szinte eszét vesztve őrjöngeni kezdett. Így hát jobbnak látta a ház tőle legtávolabbi részében, az alagsorban elhelyezni. Csak néha ment le hozzá esténként, de mindig megállt az ajtó előtt, sosem lépet be – és az ajtón keresztül mindig ugyanazt hallotta: elfojtott zokogást, néha órákig, amit lassan felvált Granger ütemes szuszogása.
Azután ezzel a szokásával is fel kellett hagynia: egy este későn hallotta meg a lány lépteit, ahogy az ajtó felé tart, és az kilépve szembetalálta magát vele.
Ijedtség futott át Granger arcán, majd szája gúnyos mosolyra húzódott – ezt korábban még sosem látta rajta.

- Tudtam, hogy csak ezért mentett meg, és kíváncsi voltam, mikor fog sor kerülni rá. Őszintén szólva csodálkoztam, mi tartja vissza ilyen sokáig, professzor úr – az utolsó két szót szinte beleköpte a férfi arcába. – A lelkiimerete? Cccc… - hangosan, hisztérikusan felnevetett. Piton attól tartott, megőrült. – Nos, inkább arra tippelek, hogy eddig nagyon elfoglalt lehetett. Bizonyára sok ártatlan életet kellett kioltania...

A férfi nem szólt semmit. Hátatfordított, és eltűnt a sötét folyósón.
A szobájába érve leroskadt egy fotelbe és a tenyerébe hajtotta a fejét. Már maga sem értette, miért mentette meg Grangert. Annyi halott közt nem mindegy lett volna még eggyel több...? A lánynak is jobb lett volna, most már ebben is biztos volt. Most, hogy látta a féktelen gyűlöletet és keserűséget a szemében. Ez a keserűség valahogy sokkal ijesztőbben hatott egy tizenhét éves lány, mint egy majd negyvenéves férfi arcán... de akkor éjjel, ott az erdőben, mikor mindenfelé csak szenvedéssel és halállal találkozott, ami ellen semmit sem tehetett, és meglátta a lányt a földön feküdni eszméletlenül, akkor nem tudta otthagyni. Nem gondolt arra, hogy mi lesz később, hogyan fog kikeveredni ebből a helyzetből. Néha úgy gondolta, jobb lenne, ha mindent elmondana neki... persze úgysem hinne egy gyilkosnak, egy halálfalónak...

És főképpen, Perselus Piton nem az az ember volt, aki egy kamaszlány titoktartására bízza az életét. Nem, biztonságosabb volt ez így mindkettőjük számára – a tegnap esti összejövetel csak még jobban megerősítette ebben. Lucius megjegyzései... Főként az ő szemében volt szálka a „kis sárvérű szuka”, ahogy nevezni szokta, és újabban azt találta ki Piton bosszantására, hogy a Nagyúr előtt aprócska célzásokat ejt el arról, mennyire irigy Piton a kis „rabszolganőjére”, és hogy ő szívesen venné, ha kölcsönadná neki egy-két éjszaka erejéig...
Bár Piton sejtette, hogy Lucius ezzel csak hergelni akarja őt, és amúgy egy ujjal sem érne egy sárvérűhöz, de biztos nem lehetett a dologban. Elvégre Granger egyáltalán nem volt visszataszító... és ha Lucius Malfoy komolyan meg akar szerezni valamit, akkor meg is szerzi... Ez viszont további súlyos problémákat vet fel, amikbe így sajgó halántékkal nem akart belegondolni.

- Wippie! - ordította el magát, mire egy ijedtszemű házimanó jelent meg hangos pukkanás kíséretében. – Ébreszd fel a lányt és mondd meg neki, hogy azonnal beszélni akarok vele a dolgozószobámban! - parancsolta a manónak, majd elvonult a fürdőszobába.

Mire végzett a tisztálkodással és átöltözött, Granger már az íróasztal előtt ülve várt rá. Szemében félelem és némi dac tükröződött.

- Csak azért hívattam, hogy közöljem, mától minden nap velem kell étkeznie az ebédlőben. Wippie jelentette, hogy már egy hete minden ételt érintetlenül hoz fel a szobájából, és... nos, észrevehetően le is fogyott – fűzte hozzá magyarázatképpen.
Hermione arcán azonnal megjelent az a Piton számára oly borzasztó, gúnyos – keserű mosoly:

- Ha nem tudnám, hogy egy utolsó áruló és aljas gyilkos, azt hinném, a szívjóság és emberszeretet beszél magából, mint ahogy az életem is nyilván humánus érzelmektől áthatva mentette meg, professzor úr. De mivel tudom, hogy maga történetesen egy utolsó áruló és aljas gyilkos, kénytelen vagyok megkérdezni, mi oka van ezekre a cselekedetekre?

Piton arcából kiszökött a vér. Még mielőtt felfogta volna, mit tesz, a hajánál fogva magához húzta a lányt és közvetlen közelről az arcába üvöltött:

- Azt teszi, amit mondok, és anélkül, hogy kérdéseket tenne fel! Nem érdekel, hogy egy szemernyi hálát sem érez irányomban, de a szemtelenkedéseit nem fogom eltűrni, Granger, megértette?!

Ahogy elhallgatott, már meg is bánta kitörését; Hermione nagy barna szemei megteltek könnyel és félelemmel.

- Ne... kérem, ne... Hagyjon engem... - nyöszörögte.
Piton nem bírta nézni, elengedte a lányt és hátat fordított neki. Nem akarta, hogy az meglássa az arcát.
- Remélem, ezek után tisztelettudóbb lesz – mennydörögte – Este hétkor várom a vacsoránál, és ha kell, erőszakkal fogom megetetni. Elmehet.

Hermione sírva botorkált le az alagsorba. Már végképp nem értett semmit.