Ron nem tudta eldönteni, mi rosszabb: hogy a lába úgy égett, mintha tüzes tűkkel szurkálnák, vagy az, hogy John Walters folyamatosan azt ujjongta, hogy: - Fantasztikus, egyenesen nagyszerű!

A fizioterapeuta aznap délelőtt jött először. Pár perccel azután, hogy belépett Ron szobájába, Ron már teljes szívéből rühellte a fazont. Miközben letette a vállán cipelt testes, alaktalan biciklit, Walters folyton és egyedül csak önmagáról beszélt. Ron úgy érezte, mintha Gilderoy Lockhart rég elveszett kisöccsével találkozott volna.

Csak egy különbség volt a Szent Mungó varázslója és Ron volt tanára között: az, hogy Walters nem lelkendezett a saját szellemi teljesítményéről. Ronnak egyre inkább az lett a benyomása, hogy Walters soha még csak meg sem érintett egy könyvet sem, hacsak nem volt feltétlenül szükséges.

Ahelyett, hogy hamis kalandokról regélt volna, mint Lockhart tette, ezt az embert sokkal inkább a saját fizikai képességei nyűgözték le. Ez biztosan megmagyarázza, gondolta Ron, hogy miért nem tartotta fontosnak a ruhaujjat a talárján. Még a szokatlanul hűvös augusztusi esőben is ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa erős, izmos karját. A talárja többi része különösen rövidre és szűkre volt szabva, a többi izma állapotáról sem hagyva semmit a képzeletnek.

Ron el tudta volna viselni, hogy a kelleténél jóval többet tudjon meg az edzője testéről, ha nem kellett volna ugyanezt elszenvednie Walters túlzottan lelkes személyiségével is.

Jelenleg Ron mindkét lábfeje oda volt erősítve a bicikli egy-egy pedáljához, ami az aprócska szoba kellős közepére volt állítva. A pedálok automatikusan mozogtak, és velük együtt mozgott Ron lába is. Walters biciklije meg volt bűvölve, úgyhogy a levegőben lebegett. Nem volt valami sok hely Ron ágya és a bicikli között, úgyhogy Walters nagyon közel állt Ronhoz. Túl közel, vélte Ron.

- Gyerünk, meg tudod csinálni! Még öt perc! - kiáltotta Walters. Ronban enyhe gyilkos hajlam ébredt. Épp elég kényelmetlen volt, hogy a teste alsó része saját magától mozgott, kicsit úgy, mintha az Imperius-átok hatása alatt lenne; semmi irányítása nem volt fölötte. Ron már csaknem öt hete nem tudott járni, és a lába elszokott a mozgástól. Az ellustult lábizmokba a pedál minden egyes forgásával égő fájdalom hasított, pár percenként pedig görcs állt belé, amitől egyáltalán nem lett szórakoztatóbb az edzés.

Kis csöppnyi verejték csurgott Ron homlokából bal szemébe, és Ron türelmetlen mozdulattal letörölte. Tudta, hogy miért csinálja mindezt, hogy miért bírja ki ezt a rettenetes edzőt és a fájdalmat a testében. Akarta… nem, szüksége volt a felépülés lehetőségére. Egyszerűen nem akart élete végéig másokra támaszkodni, másoktól függeni.

Mellesleg pedig megígérte Hermionénak, hogy mindent belead, amit csak tud. Hermione. Ron felsóhajtott, miközben megpróbált tovább koncentrálni arra, hogy mit csinál a lába. Az elmúlt héten Hermione végig ugyanolyan parancsolgató, okos és édes volt, mint mindig. Egyáltalán nem változott meg a viselkedése Ronnal szemben.

Harryvel viszont másképpen viselkedett. Ron nem látta őket titokban csókolózni egy fa mögött, még csak többet sem voltak együtt a szokásosnál. Sőt, ahelyett, hogy Harry az újdonsült barátnőjével töltötte volna az időt, rendszeresen hosszú délutáni sétákra indult Ginnyvel, valószínűleg azért, hogy minden gyanúsítást elkerüljön. Valószínűleg nem akarták megterhelni őt azzal, hogy a legjobb barátai ki akarják hagyni őt, különösen nem most, amikor még ennyire gyenge. De Ron gyakran meglátta, amint Harry és Hermione együtt nevetett vagy mosolygott valamin, anélkül, hogy őt is bevonták volna a viccbe. Nyilván rajta nevettek.

- Hát ennyi. Mára megvolnánk - jelentette be Walters. Eloldozta Ron lábát, és visszalebegtette őt a légszékbe. - Holnap visszajövök. Feltétlenül idd továbbra is azokat a főzeteket. És talán meg tudod győzni az egyik gyönyörű hölgyet ebben a házban, hogy masszírozza meg a lábadat! Az nagyon jót tenne!

Az utolsó mondatokat Molly Weasley-hez intézte, aki épp akkor lépett be a szobába, és sugárzóan rámosolygott Walters-re. Ron úgy vélte, hogy az anyjának rémes ízlése van, ami a férfiakat illeti - eltekintve persze az apjától.

Amikor egy órával később lerepült a nappaliba, Ron még mindig az anyjától próbált szabadulni. Nem volt könnyű elbújni egy lebegő székben röpködve, de Ron azt hitte, végre sikerült leráznia az anyját azzal, hogy kirepült az emeleti ablakon, majd berepült a földszintin. A légszékkel nem tudott hoppanálni: még gyógyulófélben volt, és túl kockázatos lett volna egy nagyobb tárggyal együtt próbálkoznia.

Az anyja feltétlenül meg akarta masszírozni a lábát, de Ron úgy vélte, hogy vannak dolgok, amiket nem egy anyának kellene csinálnia, és ez is ilyen volt.

Ginny és Hermione két hatalmas fotelben üldögélt a kandalló előtt. Tűz helyett a két lány sok-sok gyertyát gyújtott, hogy valami fényt adjanak a szürke délutánon. Élénken csevegtek egymással, közöttük elfeledve hevertek a könyvek és újságok.

Mivel Charlie és Bill hazamentek a saját otthonaikba, az Odú egyedüli vendége Hermione és Harry volt. Az ikrek visszamentek az üzletükbe, hogy kiszolgálják a Roxfortba visszatérni készülő tanulókat. Könyvek és pennák mellett minden diák meg akarta szerezni a következő tanévhez szükséges készleteket a varázsviccboltból is.

- Szerintem bájos - mondta Ginny. - Nagyon illik hozzád. És ebben sokkal felkészültebbnek tűnsz az első munkádra. Apa szerint a minisztérium kivételt tett veled, mert rendszerint csak olyan diákokat fogadnak, akiknek csak kitűnő minősítésű R.A.V.A.SZ. vizsgái vannak.

- Hát, egész jól sikerültek az RBF vizsgáim - felelte Hermione. - És nem hibáztathatnak azért, mert hiányoztam a R.A.V.A.SZ. vizsgáimról. Harrynek segítettem, nem? - De úgy tűnt, akkor is nagyon megörült az információnak.

- Nincs igazam, Ron? - kérdezte Ginny. Hermionéval Ron felé fordították a fejüket, miközben a fiú légszékével leparkolt közöttük. - Nem gondolod, hogy Hermione nagyon csinos ezzel a konttyal?

- Mi… ja, az a hajas dolog? - kérdezte Ron. - Nem, nekem nem igazán tetszik. - Ez nem egészen úgy hangzott, mint ahogy Ron tervezte.

- Ó - mondta Hermione. Gyorsan elfordította az arcát, Ginny pedig egyáltalán nem testvériesen gyengéden fejbe vágta Ront egy könyvvel.

- A fenébe, ez fájt! - kiáltott fel Ron. - Ez meg miért volt? - Megdörzsölte a fájó pontot. - Szerintem Hermione haja… ö… normálisan is szép. Nekem úgy tetszik, amikor összevissza és göndör. Az nagyon hermionés. Ha lehet, akkor ne tűzd fel.

Ron úgy érezte, biztonsággal bevallhatja ezt, most, hogy Harry és Hermione egy pár. Senki sem fogja furcsának találni, igaz? Mindig is tetszett neki Hermione haja, különösen, amikor kissé kócos colt. Az egyszerűen illett hozzá.

- Igazán köszönöm a szépségtanácsokat, Ron - felelte Hermione kissé zavarodottan. De már megint mosolygott, és Ron szíve a történtek ellenére nagyot dobbant. A gyertyafény a lány arcára hullott, és ettől csak még gyönyörűbb lett, mint valaha. Mikor fog már túljutni ezen az ostoba fellángoláson? Nem elég az, hogy Hermione mást szeret? Meg kell várnia, amíg Harry felkéri esküvői tanúnak? Vagy egész egyszerűen mindig is szeretni fogja?

Egy váratlan hang félbeszakította a gondolatait. - Ó, hát itt vagy, Ron! Már mindenütt kerestelek - mondta az anyja. - Gyere, hadd masszírozzam meg a lábad.



Másnap az időjárás még rosszabb lett. Csak néha maradt abba az eső, és csak pár percre. Az Odú feletti szürke ég és a sötét felhők semmi jót nem ígértek. Kviddics és mindenféle kinti tevékenység helyett mindenki esernyőkre és esőkabátokra gondolt.

- Ebben az országban mintha mindig november lenne - panaszkodott Ron, amikor lerepült a konyhába. Nem volt túl jókedvű a legutóbbi edzés után. A teste minden porcikája sajgott. És ami még rosszabb, az izomgörcsök nem maradtak abba. Ha tízpercenként nem szórt nyugtató bűbájt a lábaira, azok össze-összerándultak és beleütköztek a legkülönfélébb nagyobb tárgyakba, ezzel még több fájdalmat okozva Ronnak.

Hermione felpillantott a Reggeli Prófétából, ami kiteregetve hevert az asztalon. Ron éhesnek tűnhetett, mert elébe tolta az érintetlen uborkás szendvicsét.

Harry és Ginny a bejárati ajtó üvege előtt álltak, és egyetértettek Ron megjegyzésével. Majd tovább beszélgettek arról, hogy ez a rossz idő vajon a halálfalók befolyásának műve-e. Ginny azzal érvelt, hogy a halálfalók egyéb szörnyűségekért is felelősek, amik Nagy-Britanniában történtek, akkor ezért az esőért miért ne? Harry nem értett egyet, de csak azért, mert szerinte a halálfalók is annyira gyűlölik az esőt, mint mindenki más.

Ron Hermione mellett ült, és elégedetten olvasta a válla fölött az újságot. Ez nem volt könnyű feladat, tekintve, hogy Hermione úgy hordta a haját, ahogy mindig is: szanaszét és kócosan. Miközben olvasott, Ron arcát meg-megcsiklandozta egy-egy hajszál. Az aznapi újság különösen tetszett neki, mert egyszer az életben nem egy keserédes történet volt benne a Fiúról-Aki-Kétszer-Is-Túlélte, a gyönyörű és bámulatosan okos boszorkányról, aki támogatta, és a szegény fickóról, aki véletlenül rossz helyen állt és megátkozták.

Ha Ron nevét meg is említették ezekben a cikkekben, mindig csak a végén, és egyszerűen hozzátették, hogy sohasem lesz képes járni. Valahányszor ez történt, Ronnak az egész országból küldtek jobbulást kívánó képeslapokat… idős boszorkányok. Hogy miért gondolták, hogy kölyökkutyákkal és alvó cicákkal telezsúfolt képeslapokkal fel tudják vidítani, azt Ron képtelen volt megérteni.

Harry és Ginny épp akkor döntötték el, hogy nagy bátran tesznek egy gyors sétát, amikor az ablakon kopogás hangzott fel, bejelentve három bagoly érkezését. Ginny beengedte őket, és egy nagy, szürke bagoly lepottyantott egy levelet Ron elé. A másik kettő ugyanezt csinálta Harryvel és Hermionéval.

- Hivatalos levél a Minisztériumból - mondta Hermione, aki nyilván felismerte a baglyokat. - Kíváncsi vagyok, mit akarnak tőlünk.

Ron kinyitotta a levelét. Ez állt benne:

Kedves Mr. Weasley!

A Mágiaügyi Minisztérium ezúton meghívja Önt a Győzelmi Bálra, melyet október 3-án, szombaton tartunk, hogy megünnepeljük Voldemort vereségét.

Büszkén értesítjük, hogy Mr. Harry Potter, Miss. Hermione Granger és Ön lesz a díszvendég.

A vendégek érkezése 21 órától, megjelenés alkalomhoz illő öltözetben.

Őszinte tisztelettel:
Rufus Scrimgeour, mágiaügyi miniszter

Ron eddigi bizonytalan lelkiállapota a levél hatására teljesen összeomlott. A harag úgy áramlott végig a testén, mint oxigént emésztő tűz, készen állva a robbanásra. Mintha nem lenne elég, gondolta, hogy nem tud járni. Hogy azokat a borzalmas főzeteket kell innia és minden áldott nap fájdalmas gyakorlatokat végeznie. És mintha nem lenne elég, hogy a nő, akit szeret, a legjobb barátjával jár. Nem, az élet igazán betesz neki. - Egy bál? - kiáltotta Ron. - Bált adnak a tiszteletünkre? Megőrültek ezek? - Hirtelen elröppent az asztaltól. - És azt várják tőlem, hogy ilyen állapotban táncoljak? Kapják be! - Amint ezt kimondta, Ron bal lába görcsbe állt és felugrott, majdnem megrúgva Hermionét, aki közelebb lépett hozzá.

- A miniszter biztosan megőrült. Még Piton is tanulhatna tőle egy-két szadista trükköt. - Felemelte az ölébe hullott meghívót, és darabokra tépte.

- Ron! - rótta meg Hermione. Egy pálcasuhintással helyrehozta a papírdarabot, és elvette Rontól.

- Tudom, hogy ez rettenetesen udvariatlan és érzéketlen tőlük. De ez a Minisztérium. Senki sem várja el tőled, hogy táncolj. És talán olyan emberekkel is találkozhatsz, akik hasznosak lehetnek a karriered szempontjából.

- A karrierem?! - Ron haragja immár Hermionéra összpontosult. - Miféle karrier? Senkit sem érdekel Ron Weasley. Nins egyetlen R.A.V.A.SZ.-om, sem különleges képességeim, mint Billnek és Charlie-nak. És nem tudok járni! - Ezt az utolsó mondatot már üvöltötte.

- Miért nem mégy Harryvel a bálba? Az első táncotok mindenki figyelmét elterelné arról, hogy én nem vagyok ott. Felvehetnéd azt a kék ünneplő talárodat. Nagyszerűen áll rajtad.

Hermionét teljesen elhallgattatta ez a kijelentés.

Ron képtelen volt akár csak egy házban is maradni Harryvel és Hermionéval. Nem tudta elviselni a gondolatát, amint együtt táncolnak. Hát ez lesz a jövő, ők együtt és boldogan. Őt pedig, amilyen vesztes, kihagyják. Ron kirepült a házból, és jó alaposan becsapta maga mögött az ajtót.

Nem tudta merre megy… csak repült. Egyedül annyit tudott, hogy el kell menekülnie az elől a fájdalom elől, amit érzett. Ám hamarosan ráébredt, hogy azt nem tudja maga mögött hagyni. Akárhová megy is, a fájdalmat mindenhová magával viszi. Nem tudta, mit tegyen, úgyhogy megállt.

Valahogy a tó mellett kötött ki, ugyanazon a helyen, ahol pár nappal azelőtt olyan boldog volt, és ahol úgy összetört a szíve.

A madarak és a békák elrejtőztek a vihar elől. Napfény nélkül a hely elég baljósnak és magányosnak tűnt. Semmi sem hallatszott, kivéve a távoli mennydörgéseket. Amikor egy villám átszelte az eget, Ron a szakadó eső felé emelte az arcát. Úgy érezte, sírnia kellett. De nem sírt. Egyszerűen nem tudott. Így hát csak állt ott egy darabig, és hagyta, hogy az eső az arcát verje.