A következő egy hét során a bájitaltanórák Piton professzor és Hermione Granger számára is egyaránt kínosan teltek el. A többi diák nem sokat vett észre ebből, már megszokták a tanár új külsejét, szinte el is felejtették a hajdani zsíros hajú denevért. Persze a stílusa továbbra sem változott, viszont az senkinek sem tűnt fel, hogy gúnyolódásának hajdani céltábláját, az iskolaelső Hermione Grangert egy ideje egyáltalán nem piszkálja. A hetedéves mardekárosok és griffendélesek bájitaltanórái ugyanolyan nehezek és idegőrlőek voltak, mint korábban, bár egy-egy diák kezdte betegnek érezni magát: Egyre többen tapasztaltak olyan hallucinációkat, hogy a retteget professzoruk halványan elmosolyodik, amikor a griffendélesek asztala felé néz. Néhányan még Madam Pomfreyt is felkeresték a problémájukkal, aki értetlenül szemlélte a sok hasonló esetet, lassan gyanítani kezdte, hogy a roxfortosok körében is elterjedtek az eddig kizárólag a mugli világra jellemző drogok és hallucinogén szerek. Azt persze egy diák sem árulta el, mit vélt látni, csak annyit közöltek a javasasszonnyal, hogy lehetetlen jelenetek játszódtak le a szemük előtt. A változás, amelyen Hermione Granger átesett szinte az összes felsőbbéves fiúnak feltűnt, egyesek eleinte azt hitték, új diák érkezett az iskolába. A lány nem csak külsőleg változott meg, sokkal többet mosolygott, felszabadultabban viselkedett, mint régebben. Egyedül a bájitaltanórákra tért vissza a régi, visszahúzódó Hermione, aki már a professzor hangjától is elvörösödött, amikor pedig a férfi furcsa pillantásait is elkapta, mindig úgy érezte, hogy bele fog szédülni az üstjébe. Ezeket a pillanatokat Harry és Ron nem vette észre, hiszen ők szinte vért izzadtak minden bájitaltanórán, nem értek rá barátnőjük különös hangulatváltozásaival foglalkozni. Az étkezésekkor szintén nem vették észre, hogy Hermione néha zavartan néz fel a tanári asztal felé, ugyanis ilyenkor ők kizárólag az előttük felhalmozott ételekkel voltak képesek foglalkozni, pedig láthatták volna azt is, ahogy Piton néha feléjük pillant, aztán gyorsan visszafordul a tányérjához. Ilyenkor a nagyteremben csak két ember volt, akik mindentudóan mosolyogtak: McGalagony Hermionét nézve, Dumbledore pedig Perselus felé fordulva somolygott. Mindketten azt hitték, ők az egyetlenek, akik tisztában vannak a titkokkal, ahhoz túl ravaszak voltak, hogy elárulják egymásnak a védenceik érzelmeit. Miközben a professzornő Pitonról faggatta az igazgatót, fel sem tűnt neki, hogy a másik kérdései mind Hermionéra irányulnak, éppúgy, ahogy Dumbledore sem vette észre a furcsa kérdéseket. A múlt péntek esti citromporos italozás óta rendszeresen összejártak, hol az igazgatói irodában, hol a tanárnőnél töltötték az estéket, hosszasan beszélgettek, hogy az általános témák közé becsempészhessék a valóban fontos kérdéseiket, hogy aztán jó tanácsokkal láthassák el a másikkal kapcsolatban a „fiatalokat”.

McGalagony minden átváltoztatástan után benn tartotta a teremben Hermionét, hol újabb divattanácsokkal traktálva őt, hol Perselust elemezve. Kislányos lelkesedés ült ki az arcára, amikor Hermione elárulta, a karácsonyi bál előtt kettesben lesz a férfival, ugyanis ő segíthet neki befejezni a bájitalt, amit a múlt órán kezdtek el készíteni.

- Igen, ez lesz a tökéletes alkalom! A sok karácsonyi díszlet a kastélyban, az ünnepi hangulat… Kitaláltad már, hogy milyen lesz a báli ruhád? – kérdezte izgatottan.

- Hát…

- Ne aggódj, majd én segítek! A múltkor Perselus azt mondta, jól áll neked a rózsaszín, ugye? Akkor mindenképpen maradjunk ennél a színnél!

- Én tulajdonképpen arra gondoltam, hogy felveszem azt, amit negyedévben viseltem… Kicsit át kell alakítani, hiszen nőttem azóta, de amúgy nincs semmi baja…

- Nem viselheted Perselus elcsábításánál azt a ruhát, amiben Viktor Krummal táncoltál! – kiáltotta elhűlve McGalagony. – Az balszerencsét hozna!

Hermione hitetlenkedve bámult a professzorára, aki amúgy rendszeresen szidta a jóslástant.

- Ne félj, bármilyen ruhadarabból lehet estélyit varázsolni, csak ismerni kell a megfelelő bűbájokat! Mit mondott Perselus, mikorra menj le hozzá pénteken?

- Abban maradtunk, hogy a lakoma előtt egy órával kell odaérnem, hogy időben befejezzük a munkát.

- Remek! Akkor már az estélyid lesz rajtad. Négykor gyere majd az irodámba, elkezdjük majd a készülődést, remélem, elég lesz annyi idő… Addig én elkezdek gondolkodni, milyen legyen a ruhád! – McGalagony olyan lelkes volt, hogy az már szinte megrémisztette a lányt.

A péntekig hátralevő napok olyan gyorsan teltek el, mintha valaki felgyorsította volna az idő múlását. Csütörtökön a legtöbb roxfortos hazautazott a téli szünetre, csak pár tucat diák maradt a kastélyban. Harry és Ron az Odúban töltötték a karácsonyt, szerették volna, ha Hermione is velük tart, de a lány közölte velük, hogy a szüleihez sem utazik haza, a szünetet tanulással akarja eltölteni. Így aztán Hermione a péntek délelőttöt magányosan töltötte, de nem bánta, hiszen végre csendes volt a klubhelyiség, nem kellett a könyvtárba vonulnia, ha tanulni akart. Délután nagy nehezen összekaparta magát, és elindult a házvezető tanára irodája felé, aki az első kopogás után rögtön berántotta őt a szobába. A szoba közepén egy kirakati babán már ott csillogott a rózsaszín ruha, aminél kihívóbban Hermione még soha nem látott. A dekoltázs egészen a köldökrészig tartott, csak apró, fénylő gyöngyszemekből álló láncok fogták össze az anyagot néhány helyen. A ruha a hátát teljesen szabadon hagyta, az alja pedig fodrokban végződött. A lány tátott szájjal bámulta a csillogó anyagot, egészen addig, amíg McGalagony rá nem szólt.

- Örülök, hogy tetszik a ruha, de egy igazi díva nem vág ilyen bamba arcot. Különben is igyekeznünk kell, hogy a sminked időben elkészüljön. Ülj le ide! – mutatott rá egy kis székre, ami a sminkszerekkel telirakott asztalka mellett állt.

Hermione hamar rájött, hogy jobban jár, ha inkább csukott szemmel tűri a különböző púder- és rúzsecsetek támadásait, körülbelül egy óra után pedig végre fellélegezhetett, hiszen elkészült a báli sminkje.

Óvatosan, hogy ne piszkolják össze a ruhát, McGalagony belebújtatta a könnyű anyagba a lányt, akinek a lábára egy hasonlóan csodálatos cipő is került.

- Hermione, ez fantasztikus! – lelkendezett a tanárnő. – Már csak a frizurád van hátra, és tökéletes leszel! Perselus nem bír majd ellenállni neked.

A lány javaslata ellenére McGalagony nem elégedett meg egy egyszerű konttyal, egy kis idő elteltével valóságos hajkölteményt alakított ki a lány fején, amit a ruhán levőkhöz hasonló gyöngyökkel díszített. Miután elkészültek, a professzor egy nagy, egészalakos tükörhöz vezette Hermionét, aki kissé félve nézte meg magát, de a látvány kellemes csalódást okozott neki. Egy teljesen más ember nézett vele szembe, a tükörben egy igazi, felnőtt nőt látott.

- Most pedig ideje indulnod, ne várasd meg Perselust. Ne felejts el sokat mosolyogni, ne görnyedj össze, a gerinced legyen mindig egyenes. Járj úgy, mint egy királynő!

A lány még hosszan hallgatta a jó tanácsokat, de hálás volt a házvezetőjének, ezért türelmesen végigvárta a szóáradat végét, csak aztán indult el a pince felé.

Hermione várva várt érkezése előtt egy órával Piton még rápillantott a majdnem kész főzetre, végül a fürdőszoba felé vette az irányt. Már épp belépett volna, amikor kopogtattak az ajtaján. A bájitaltantanár nagy bánatára Dumbledore érkezett hozzá látogatóba.

- Nahát, Albus, nem számítottam rád. Lassan készülődnöm kellene a lakomára…

- Tudom, ezért jöttem. Ez lesz a te estéd. Egy óra múlva kettesben lesztek Miss Grangerrel, most kell elcsábítanod. Menj, mosakodj meg, aztán borotválkozz, én addig rendbe hozom a dísztalárod.

- De… - próbált ellenkezni Piton, de az igazgató belefojtotta a szót.

- Siess! Vagy talán egy szál törülközőben akarsz Miss Grangerrel dolgozni? Bár, az sem lenne rossz…

A férfi nem várta meg a folytatást, inkább gyorsan magára csukta a fürdőszoba ajtaját, legalább egy kis időre megszabadult Dumbledore jó tanácsaitól. Nem volt szokása sokáig a zuhany alatt állni, most azonban igyekezett minél tovább húzni az időt, hiszen a helyiségben legalább egyedül lehetett. Végül összeszedte minden lelkierejét, és visszatért a hálószobájába, ahol az igazgató már egy makulátlanul tiszta, a megszokott feketétől eltérően zöld dísztalárral várta.

- Inkább maradnék a sajátomnál…

- Ugyan már! Ma este nem nézhetsz ki úgy, mint egy denevér… - torkolta le Dumbledore. – Igyekezz, tíz perc múlva itt lesz Miss Granger! A nappaliban várlak.

Piton hamarosan kelletlenül követte az idős professzort, aki továbbra sem akart távozni, búcsúzásképpen még vagy száz udvarlási fortélyt osztott meg az egyre ingerültebb kollégájával. A férfinak nagy nehezen sikerült kituszkolnia Dumbledore-t a lakosztályából, így végre elindulhatott a laborjába. Épp ki akarta nyitni az ajtót, amikor meghallotta a háta mögött egy női cipő kopogását, ezért gyorsan megfordult. A látványtól kis híján leesett az álla, csak az utolsó pillanatban sikerült rendeznie arcvonásait, pedig legszívesebben leteperte volna a vele szemben álló lányt. „Lányt? Inkább nőt… Hogy nézhet ki valaki ennyire csodálatosan? És ezek a csillogó szemek…”

- Jó estét, professzor! Tudom, hogy az öltözékem nem éppen a munkához alkalmas, de hamarosan kezdődik az ünnepség, és nem lett volna időm elkészülni – hadarta Hermione. – De látom ön is az ünneplőjét viseli…

- Igen, akkor talán kezdhetjük is a munkát! – A férfi kinyitotta az ajtót, aztán olyat tett, amit még sosem: Udvariasan maga elé engedte a diákját. Persze ezt sem hátsószándékoktól mentesen tette, hiszen így volt alkalma hátulról is megcsodálnia a lányt.

- Nos, nem sok tennivaló maradt… Ellenőrizni kell a főzetet, aztán palackokba tölteni. Pont végzünk vele a vacsora előtt.

Hermione igyekezett minél pontosabban végrehajtani az utasításokat, nem akarta pont ezen az estén felidegesíteni Perselust, hiszen az jelentősen rontotta volna az esélyeit. Nagy bánatára a férfi nem volt éppen beszélgetős kedvében, persze a lány nem sejthette, hogy a hallgatással csak a zavarát próbálja leplezni. Pitonnak igaza volt, tényleg könnyedén végeztek a hátralevő feladatokkal, nem is volt lehetősége bevetni a McGalagonytól tanult praktikákat. Miután mindent befejeztek, csalódottan indult el egy lépéssel a férfi előtt haladva az ajtó felé, amikor a ruhája aljában véletlenül megbotlott. Csak Piton gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem vágódott hanyatt, így azonban a professzora karjaiban kötött ki. Alig pár centire voltak egymástól, és hirtelen mindketten úgy érezték, mintha a másik szemei rabul ejtették volna őket. Pár másodpercig némán nézték egymást, aztán a férfi megérezte, hogy az ösztönei átveszik a hatalmat a teste felett, így önkéntelenül is megcsókolta a karjaiban pihegő griffendélest. Az ajkak, amiket eddig csak messziről csodálhatott, olyan lágyak voltak, mint amilyennek elképzelte őket, a lány bőrének illata bódító volt, arra a pár másodpercre teljesen megszűnt számára a külvilág. Amilyen mámorító volt az érzés, annyira borzasztó volt visszatérni a valóságba, Piton sietve elrántotta a fejét, majd talpra állította Hermionét.

- Nem tudom, mi ütött belém, Miss Granger, sajnálom… - mondta halkan, lehajtott fejjel.

- Én nem sajnálom – suttogta a lány, miközben közelebb húzódott a tanárhoz, aztán lassan megérintette az ajkaival a férfi száját.

Nem volt szükség több szóra, abban a pillanatban tökéletesen megértették egymást, az első igazi csókukban benne volt minden addig elfojtott szenvedély és vágy, legszívesebben el sem váltak volna többé egymástól.

- Most mi lesz? – kérdezte félénken a lány.

- Nem tudom. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egyelőre titokban tartjuk. A tanárod vagyok, nem venné ki jól magát ez a dolog. Nem kell róla senkinek sem tudnia…

- Hát, igazad van, de az a baj, hogy egy embernek elmondtam… - mondta remegve Hermione.

- Kinek?

- McGalagony professzornak… - a lány felkészült a kiabálásra, így még jobban meglepődött, amikor Piton elnevette magát.

- Én meg Dumbledore-nak vallottam be, hogy mit érzek irántad. Azóta folyamatosan csábítási trükkökkel traktált engem!

- A tanárnő ugyanezt csinálta! – nevetett most már Hermione is.

- A két kavarógép kerítő… Ha megtudják, hogy eredményes volt az akciójuk, egy perc nyugtunk sem lehet tőlük…

- Végülis nem kell megtudniuk… Mindketten azt mondjuk, hogy az este során kiábrándultunk egymásból, akkor talán békén hagynak.

- Lehet, hogy egy idegesítő stréber vagy, de imádom az eszedet… Esetleg a rossz hangulatunkra hivatkozva mindketten távol maradhatnánk az ünnepségről, és karácsonyozhatnánk kettesben…

- Ez egy remek ötlet…

McGalagony és Dumbledore is csalódottan fogadta a hírt, hogy védenceik az elmúlt egy óra alatt teljesen kiábrándultak egymásból. Külön érkeztek a nagyterembe, és mindketten igencsak paprikás hangulatban voltak, majd hamarosan el is köszöntek az ünneplőktől, és észrevétlenül elhagyták a helyiséget. A vacsorát táncos mulatság követte, Dumbledore sem volt rest azonnal felkérni a kolléganőjét. Mosolyogva ringatóztak a táncparketten. Mit sem törődve a csodálkozó pillantásokkal.

- Milyen kár, hogy Hermione és Perselus így összevesztek… Pedig már olyan jól megértették egymást – sóhajtott McGalagony.

- Valóban, ideális… munkakapcsolat lett volna az övék – bólintott Dumbledore. – Minerva, említettem már, hogy milyen remekül áll önnek a piros szín? Kiemeli a szépségét…

- Oh, Albus! Maga pedig tökéletes táncpartner…

Az este folyamán a két idős professzor egymáshoz simulva táncolt, és nem is sejtették, hogy az alagsorban két fiatal ugyanilyen vidáman tölti a karácsony estét…

Vége