- Hogy kerülsz ide? – kérdezte ingerülten a férfi.

- Én csak beszélni akartam veled, és amikor kimondtam a nevem, az ajtó magától kinyílt – hebegte Hermione.

Piton alig észrevehetően elvörösödött, de nem szólt semmit, csak merev arccal nézett a lányra.

- Elmenjek? – Hermione hangja kissé remegett, nem tudott semmit sem kiolvasni a férfi tekintetéből. Felállt, és félénken az ajtó felé indult, Piton azonban hirtelen elé lépett.

 - Ne! – Hogy visszatartsa, gyengéden megfogta a lány kezét.

Ismét némán nézték egymást, míg végül a férfi törte meg a csendet.

- Miért nem bíztál bennem? – A hangja szomorúan csengett.

- Én mindig bíztam benned… Csak azok a képek annyira… Annyira élethűek voltak, engem meg elvakított az indulat – válaszolta leszegett fejjel Hermione.

- Miért nem hallgattál meg?

- Mert ostobának neveztél, és még ki is nevettél…

- Miért kell mindenen megsértődnöd?

- Miért kell mindig kigúnyolnod engem? – vágott vissza kicsit dühösebb hangon a lány.

- Sajnálom – suttogta Piton, most ő hajtotta le a fejét.

Hermione nem ilyen válaszra számított, elkerekedett szemmel bámulta a férfit. Az újabb hosszú csönd miatt Perselus végül újra ránézett.

- Én is sajnálom – lehelte a lány. – Szeretlek.

A férfi szívét boldogító melegség járta át, és szorosan magához húzta a szerelmét. Hosszú másodpercek teletek el, miközben gyengéden simogatták egymást, míg végül ajkaik egymásra találtak. Egyikük csókja sem volt még soha ennyire forró és követelőző, mint a mostani. Hermione úgy érezte, az élete végét jelentené, ha elszakadna Perselus szájától, ezért még erősebben kapaszkodott a vállaiba. A férfi végül a karjaiba vette őt, és a kanapéhoz sétált vele. Gyengéden letette rá, majd féloldalasan ő is mellé feküdt. Hermione csókra éhesen újra lecsapott az ajkaira, miközben a férfi szorosan hozzásimulva cirógatta a haját és az arcát. A lány nem bírta sokáig türtőztetni magát, kezei hamarosan betévedtek Perselus talárja alá. Ezután már a férfi is felbátorodott, és lassan elkezdte kigombolgatni a szerelme testét takaró vékony blúzt. Hamarosan az összes felesleges ruhadarab a földön szétszórva hever, a férfi pedig egy gyors bűbájjal ággyá alakította a keskeny kanapét, hogy kényelmesebben elférjenek. Eddig is minden szeretkezésük egyedi és szenvedélyes volt, a mostani azonban mégis különleges volt. Talán csak azért, mert hosszú ideig távol voltak egymástól, de mindketten érezték, hogy mostantól kezdve soha semmi nem állhat közéjük. Volt idejük megtapasztalni, hogy milyen az élet a másik nélkül, és tudták, hogy soha többé nem akarják átélni azt a szenvedést, amit a szerelmük hiánya okozott. Órákig kényeztették egymást, végig szorosan egymáshoz simultak, mintha féltek volna, hogy újra elveszíthetik egymást. Mikor már túlságosan elfáradtak, Hermione Perselus mellkasára hajtotta a fejét, miközben a férfi a hajtincseivel játszadozott. Sokáig csendben voltak, nem volt szükségük szavakra, csak az számított, hogy érezzék egymás szívverését és lélegzését.

- Annyira hiányoztál… - törte meg végül a csendet Hermione.

- Te is nekem – felelte a férfi. – Ugye többé sosem hagysz itt?

Annyira hihetetlen volt a mogorva professzor szájából hallani ezt a szinte kisfiúsan félénk kérdést, hogy a lány elnevette magát.

- Soha, soha nem hagylak itt! Ha kell a lábadba fogok csimpaszkodni, ha már ki akarsz innen dobni – válaszolta végül mosolyogva.

- Arra nem lesz szükség…

- És mi lesz, ha Adrianne újra csinál valamit? – kérdezte aggodalmaskodva Hermione.

- Nem fog, gondoskodtam róla…

- Úristen, ugye nem ölted meg? – A lány rémülten ült fel az ágyban.

- Dehogy! Legyen elég annyi, hogy néhány észérvet felsorolva meggyőztem arról, hogy többé ne jöjjön a közelünkbe. Aztán ha Dumbledore visszajön, megkérem, hogy helyezze máshol biztonságba ezt az álnok kígyót – dörmögte Piton.

- A Grimmauld térre is küldött fényképeket… Rólunk – mondta szomorúan Hermione.

- Tudom… Feltehetőleg a drága Weasley barátod is emiatt akart velem beszélni – somolygott a férfi. – Örüljünk hogy az az ostoba liba nem a Reggeli Prófétának küldte el őket – folytatta komolyabb hangon.

- Azért így sem túl jó a helyzet… Ron és Ginny nem állnak velem szóba – panaszkodott a lány.

- Nos, ha gondolod, szeptembertől adhatok néhány büntetőmunkát Miss Weasleynek. Sajnos a bátyja ellen nem sok mindent tehetek, legfeljebb egy párbajra hívhatom ki.

- Perselus, te javíthatatlan vagy – nevetett Hermione. – Én inkább arra gondoltam, hogy beszélnünk kéne velük.

- Ez az én büntetésem, amiért sértegettelek? – nyögött fel a férfi panaszosan.

- Tekintheted annak is, de én tényleg szeretném, ha a barátaim elfogadnának téged… És ezért te is tehetnél valamit. Mondjuk, ne sértegesd őket percenként.

- Ah, hogy kérhetsz tőlem ilyet? – sóhajtotta színpadiasan Piton újabb nevetést csalva elő a lányból.

- Szörnyű vagy, de én így szeretlek – mondta mosolyogva Hermione, és újból megcsókolta a férfit.

Másnap rögtön a reggeli után elindultak a főhadiszállásra, bár Piton kissé zsörtölődő hangulatban volt, Hermione azonban eleresztette a füle mellett a barátságtalan jelzőket, amivel a barátait illette.

- Nem azt kérem, hogy bájologj velük, csak hogy vedd őket emberszámba, és ne legyél olyan ellenséges!

- Még az a szerencse, hogy legalább Potter nem lesz ott – morogta a férfi.

- Talán szólíthatnád őket a keresztnevükön. És azokat sem úgy kéne kiejtened, mintha valamilyen fertőző betegségről beszélnél.

Piton még motyogott valamit, ami nagyon hasonlított a „degenerált banda” kifejezésre, de a lány nem foglalkozott vele. Ölelkezve hoppanáltak Londonba, és a megérkezés után sem engedték el egymást. Kézen fogva léptek be a konyhába, ahol a Weasleyken kívül a rend több tagja, Dumbledore és Harry is jelen volt, és mindannyian döbbenten néztek az újonnan érkezett párosra…