Piton órák hosszat ült magába roskadva, nagyon dühös volt Adrianne-ra, de Hermionéban is csalódott, amiért a lány nem bízott benne.

- Arra sem volt hajlandó, hogy végighallgasson… Ennyire gyenge volt a kapcsolatunk, hogy néhány ostoba fotó véget is vethetett neki? Hogy veszthettem el ennyire a fejem? Tudhattam volna, hogy nincs esélyünk a boldogságra… Ilyen hosszú idő után képes voltam újra kimutatni az érzéseim, pedig egyértelmű volt, hogy ez lesz a vége! Miért hagytam, hogy elcsábítson ez a kis csitri?” – marcangolta magát a férfi, mígnem a fejében egy hangocska válaszolt a kérdéseire. „Mert szereted… És ebben a pár hétben boldogabb voltál, mint egész életedben együttvéve. Amíg itt volt, nem érezted a megszokott bűntudatot és reménytelenséget, most meg hagytad őt elmenni…”

- Mégis, mit tehettem volna? – kiáltott fel Piton – Meg sem várta, hogy mit akarok mondani, rögtön elment!

„Talán nem azzal kellett volna kezdened, hogy ostobának nevezed… Vagy legalább utána szaladhattál volna!”

- Ez nem lehet igaz! Teljesen elvette az eszem, képes vagyok magammal vitatkozni! - mormogta dühösen, majd a laborjába indult, hiszen a munka mindig megnyugtatta.

Már majdnem végzett a hozzávalók előkészítésével, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy Hermione ugyan elment, de a főbűnös, Adrianne feltehetőleg még a kastélyban van. Összeszedte a földre hullott fényképeket, a talárja zsebébe süllyesztette a pálcáját, majd elhagyta a lakosztályát. A fekete hajú boszorkány szobája nem volt messze, azonban a nőt nem találta ott. Először azt hitte, direkt nem nyitja ki az ajtót, aztán eszébe jutott egy régi bűbáj, ami megmutatja, hányan tartózkodnak egy helyiségben, így tudhatta meg, hogy a szoba valóban üres. Tudta, hogy a nő nem hagyhatta el a birtokot, hiszen itt volt egyedül biztonságban, Piton pedig biztos volt benne, hogy előbb-utóbb meg fogja találni.

Hermione a sírástól kissé megnyugodott, de még mindig úgy érezte, belehal a fájdalomba.

- Hogy kerültek ide ezek a képek? – kérdezte halkan a még mindig a fejét simogató Mrs Weasleytől.

- Ma reggel jött egy bagoly Ginnyhez, de a borítékban nem volt levél, csak ezek…

- Ezt is biztos a „jóakaróm” küldte…

- Ezt is? Mi történt még? Miért jöttél el Perselustól? Azt hittem, boldogok vagytok!

- Mrs Weasley, Ön tudta? – kérdezte döbbenten Hermione.

- Sejtettem, hogy van köztetek valami, főleg azután, hogy láttam, Perselus mennyire aggódott érted, amikor eltűntél – mosolygott az asszony.

- Szóval itt is keresett?

- De még mennyire! Amikor megtudta, hogy nem vagy itt, azonnal rohant tovább… Azt hiszem, nagyon szeret téged, Hermione…

- Ha szeretne, nem csalt volna meg – zokogta a lány, és újra Mrs Weasleyhez bújt.

- Szóval azért jöttél el… Biztos vagy ebben?

- Reggel valaki képeket csúsztatott be az ajtó alatt, amiken Adrianne-nel volt, félreérthetetlen szituációkban… Ráadásul tegnap tényleg egész nap nem volt otthon, azt mondta, valamit el kell intéznie, és nem mehettem vele – panaszkodott elkeseredve Hermione.

Jól esett neki, hogy elmondhatja valakinek, ami bántja, és nem kell titkolóznia. Egy kicsit úgy érezte, mintha visszakapta volna az édesanyját.

- Miss Dubois-val? Úgy tudom, nem kedveli őt… És mit mondott Perselus, amikor meglátta a képeket?

- Azt, hogy ostoba vagyok, ha bedőlök a fényképeknek… - válaszolta újra dühösen a lány.

- És még mit mondott?

- Semmit…

- Hogyhogy? Csak állt ott kukán? – értetlenkedett az asszony.

- Hát, nem, én jöttem el azonnal…

- Nem lehet, hogy jobb lett volna, ha meghallgatod?

- Mégis mit tudott volna mondani? Azok a képek elég egyértelműek voltak… És az a nő régen a menyasszonya volt. És különben is, kinevetett, és meg sem próbált visszatartani!

Hermione még jobban sírni kezdett, úgy érezte, megszakad a szíve a fájdalomtól, legszívesebben kitépte volna a testéből, nem akarta, mégis folyton azokat a képeket látta a szeme előtt, aztán a dühös barátai jutottak eszébe, akik lehet, hogy soha többé nem állnak vele szóba, és már Perselus sincs mellette, hogy megvigasztalja.

Piton bejárta az egész kastélyt, végül a tó mellett találta meg Adrianne-t. A nő háttal állt neki, így mögé lopózott, és úgy ragadta meg a nyakát.

- Azt hitted nem lesz egyértelmű, hogy a te kezed van a dologban? – üvöltött rá a férfi.

- Perselus, nem tudom, miről beszélsz – hörögte Adrianne.

- Ne hazudj, tudod, hogy kiváló legilimentor vagyok! Hogy csináltad ezeket a képeket? – Piton lazított egy kicsit a szorításon, de nem engedte el a nőt.

- Ó, nem volt túl nehéz… - mosolyodott el a boszorkány – Míg ti az erdőben enyelegtetek, én kölcsönvettem a ruháidból, aztán rá vettem Fricset, hogy igyon a szintén tőled lopott Százfűlé főzetből, így felöltötte az alakod. Az egyik házimanóra ráparancsoltam, hogy fényképezzen le minket a szekrényem mögé bújva, aztán persze töröltem mindkettőjük emlékeit…

- Miért csináltad ezt? – kérdezte szikrázó szemekkel Piton.

- Hogy az a kis liba végre eltűnjön innen, és vissza gyere hozzám. És sikerült is… Láttam sírva elrohanni a barátnődet – kacagott fel a nő –, de otthon sem fogadják majd olyan nagy szeretettel…

- Mit műveltél? – szorította meg a férfi újra Adrianne nyakát.

- Rólatok is készítettem pár fotót, aztán hallottam, amikor a barátnőjéről, arról a Ginny Weasleyről beszélt, hogy milyen rossz, hogy titkolóznia kell előtte.

- Elküldted neki a képeket? – kérdezte hitetlenkedve Piton.

- Pontosan, édesem – mosolygott újra a nő, ugyanis a döbbenet hatására a férfi újra enyhített a szorításon, azonban nem örülhetett sokáig.

Piton megragadta őt, és a birtok bejáratához rángatta. Előhúzta a pálcáját, és egy bűbájjal kinyitotta a kaput.

- Ha kilöklek innen, nem tudsz visszajönni, és hamarosan újra a halálfalók fogságában találhatod magad, most azonban nem fogok rajtad segíteni… - mondta gúnyosan, bár még mindig remegett az indulattól.

- Azt nem teheted, Dumbledore nem engedné… - sikította rémülten a nő.

- Dumbledore most messze jár, mire értesül arról, hogy bajban vagy, a Nagyúr már végez veled…

- Perselus, kérlek, ne! Különben is, esetleg elkotyoghatom a halálom előtt a halálfalóknak, hogy áruló vagy, és a sárvérű Grangerrel kamatyolsz… Mit gondolsz, mi lenne a kis barátnőd sorsa? – fenyegetőzött Adrianne.

- Nos, ezt a problémát még most megoldhatom egy Exmemoriammal…

- Perselus, könyörgöm, hiszen szerettél… Szerettük egymást!

- Az a Perselus Piton, aki téged szeretett, már rég meghalt. Te pedig soha nem szerettél engem. De nem raklak ki a birtokról, a halálfalók között többet tudnál ártani nekünk… De ne merészelj még egyszer a közelembe jönni, vagy Hermionét zaklatni! Látni se akarlak többé, te szánalmas… - pillantott a földre esett, a sírástól maszatos arcú nőre, majd szó nélkül visszazárta a kaput, és visszatért a kastélyba.

Épp egy üveg whiskyt bontott ki, mikor kopogtattak, ő pedig morogva nyitott ajtót. Nagyon meglepődött, amikor megpillantotta, ki érkezett hozzá…