"... Amíg őriz a szemed, amíg lehunyt szemmel látsz, - lehet, elmegyek, de itt leszek, - a lábnyomomban jársz ... Amíg érez a kezed, - amíg néha még rám vársz, - egy mozdulatban egyszer majd újra megtalálsz ... /Kipling/" 

Ady Endre
Karácsony
I.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme sugna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...

Ady Endre
Egy Jövendő Karácsony

Jön a karácsony fehéren
S énhozzám is jön talán majd
Valaki a régiekből.
Csöndesen lép a szobámba
S én köszöntöm: "Béke, béke."
A küszöbön sápadt orvos.
És szorongva szól a vendég:
"Ma karácsony van, karácsony,
Emlékszel a régiekre?"
És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
"Ma karácsony van, karácsony."
És szorongva szól a vendég:
"Valami tán fáj a multból?"
Megmozdul a sápadt orvos.
És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
"Hiszen én még sohse éltem."
És hörögve mondom én majd:
"Ki a szobámból, pogányok."
Döng az ajtóm és bezárul.
És hörögve mondom én majd:
"Hiszen én meg se születtem.
Karácsony van, száll az angyal."
És a nagy, szomoru házban
Zsoltárokat énekelve
Hajnalig várom az angyalt.

Lázban égek, most
cseresznyevirág láttán is
kiráz a hideg.

fehér krizantém:
illatában is árnyak
és világosság

hegyvidéki hold
makulátlan tiszta:
hullott-levélszag

Moonlady:

Hatalmad rajtam
ölelsz vasmarokkal
vérem rád cseppen

Feledni mindent,
szerelem tüzét játszva
Szeretni vágyom!

Ady Endre - Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni
falni suttogó, drága szókat
jutalmazókat, csókolókat:
milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni
semmit se kérni, el se venni
nagy hűséggel mindent szeretni:
milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni
mégis víg hitet adni másnak
kisérő sírást a sírásnak:
milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni
falni suttogó, drága szókat
jutalmazókat, csókolókat:
milyen jó volna jónak lenni.

Luna Piena - Kopogtatás nélkül

Tudom, a tűzzel játszom,
hisz kopogtatás nélkül jöttem.
De már késő, bent vagyok -
az életedben.
Féltve őrzött múltad
kongva
üvöltik utánam
az elhagyott termek.
Lépteim visszhangja áruló jel,
a kulcs maga.
De még nem tudom,
mit rejt a hetedik szoba.
Ujjam végigfut a porlepte asztalon:
sorokat írok, talán egy verset.
A jelenben hagyott üzenet.
Még egy fahasáb a parázsra,
aztán megyek, és újra álmodom,
ami volt, és ami lesz – veled.
Mert nélküled nincs varázsa
se a mának, se semminek.

Macskák (musical): Éjfél

1. Éjfél, méla hallgatag járdák,
Mire gondol a kék hold,
Hogy csak mosolyog rám?
Lomha szél fúj,
Rőt avar fut a lábam elé,
Tépett ág jajong a fán.

2. Holdfény derűs emléket ébreszt,
Újra éled a régmúlt,
Minden gyönyörűség.
Boldog órák
Az ifjúságom szép idején,
Gyertek hozzám vissza még.

Ábránd űző lámpás ég, és óv hallk fényű jellel.
Szúrós zaj zúg üveg csengése int, hogy kél majd józan reggel.

3. Hajnal, napfény ragyog le újból,
Visszakerget a múltból
Ma is élni kell még.
És a kék éj,
A holdvilág már emlék csupán,
Múltba szálló messziség.

Füstbe barnult új nap kél a korhadt pállott széllel.
Kihúnyt lámpát gúnyol az ömlő fényár, ha elkullog az éjjel.

Nézz rám, kicsit érints meg némán,
Maradj még szelíd emlék,
Színes hajdani nyár.
Érj csak hozzám,
És feléled a boldog idő.
Jaj, a hajnal pirkad már.

Mahatma Gandhi - Megérteni egymást

Örömben, szenvedésben,
Segíteni, ha csak egy szóval,
egy gondolattal is,
Nagyobb művészet,
mint végig barangolni
a világot, vagy
gazdagnak lenni és
szórni a pénzt.
Mert lelkeink kincse
talán a legnagyobb ajándék
És legszebb öröm,
amit egymásnak adhatunk
S amiért nem tudjuk
elégszer mondani, hogy
...KÖSZÖNÖM

Igaz szeretetet
csak attól várhatunk,
aki természete
szerint jóságos
és melegszívű

Küzdhetsz, próbálkozhatsz
azzal, hogy elfelejted.
Ha igazán szeretsz valakit,
akkor az Veled marad,
ha akarod, ha nem...

Kérdezel,
hát keresd a választ,
ne csak abban higgy,
mit saját szemmel láthatsz,
nézz mélyebbre,
bentre, magadba,
ne csak másokéba,
higgy a saját szavadba.
Reménykedsz?
Még én is talán,
Fut az élet,
s messze még a halál...talán...nekem is

A gyenge soha nem
képes megbocsátani.
A megbocsátás
az erősek tulajdonsága.

Moonlady: Fotelben

A napsütésben, a fotelben ülve
vágyaink amikor találkoznak,
sejtelmes csillogó tekintetedtől
a szenvedélyek vad táncot járnak,
ujjaid érintésétől, ahogy vadul
cikázik a testemen és simogatja
a keblemet, beleborzong a testem,
mint a kitörő vulkán izzó lávaként
hömpölyög rajtam végig sisteregve,
arcom ettől lázrózsát fest az égre,
izzó kéjköröket rajzol a testemre,
mint viharos tenger a vágyaimat
felkorbácsolja, elszabadulnak
a vad indulatok amikor ajkam
az ajkadra tapad,
olthatatlan mámoros szenvedélyed
forró lángja éget magával ragad,
ezernyi apró kis sejtjeim
kéjesen rángatóznak, amikor
elmerülsz a mélyembe,
a testem szentélyébe ahová
férfiasságod bevezeted,
ahol a testem eggyé válik veled,
s összetapadunk mint régmúlt
időkben az ősi kövületek,
őrületben hempereg a testünk
és önkívületlenül heverünk a
szenvedélyek égő vörös lángjában,
mámoros vad sóhajok szorításában,
hörgő ajkaink vad morajlásában,
amikor a testem ívben megfeszül,
és a kielégült kéjek, mámoros sóhajok
elcsukló hangján hangosan felnyögve
szállok veled a végtelen gyönyörbe.

Csokonai Vitéz Mihály: Az emésztő tűz

Az égető kutyácska
     A zőld mezőt aszalta,
     S alatta Flóra hímes
     Virági haldokoltak;
     Fonnyadtak a ligetnek
     Zőldségi megkonyúlva:
     A főld egész határi
     Alélva bágyadának.

Énbennem is van egy tűz,
     Mondják, hogy az Cupídó;
     Én nem tudom, ki légyen,
     Nem esmerem nevéről;
     Elég, hogy ég melyemben
     S olvasztja nagy tüzével:
     Szemlátomást betegszem
     És már alig lehellek.

Tegnap leszálla csendes
     Cseppekkel egy esőcske,
     Megáztatá az erdőt
     És a mezőt vizével:
     S ím, a beteg virágok
     Mindjárt feléledének,
     S a hervadó levélkék
     Új életet kapának. -

Óh, vajha énreám is,
     Az én alélt fejemre
     Egy ilyen éltető víz
     Hűs cseppje harmatozna!

Vörösmarty Mihály: A szép virág

Mely vad az, mely zordon, aki
     Szép virágot nem szeret?
Szép virág az én világom,
     Az nyit bennem víg eret.
Ártatlanság tiszta színe,
     Hófehér a levele,
Szűz szerelemnek lakása
     Rózsaszínű kebele,
És remény vidám sugára
Zöld tövének gyenge szára:
     Így virágzik ő nekem,
     Éltem, álmom, mindenem.

Egy kis méh szelíd alakban
     Járja szűntelen körét,
Ott repes, zeng víg örömben,
     Nála tartja lakhelyét.
Este fekszik kis tövéhez
     S róla képzi álmait,
Reggel ébred, s harmatával
     Tölti mézes ajkait.
Délben szellőt csal reája,
S hűs vizet visz gyenge szája,
     A döbörgő vész előtt
     Kis bokorba rejti őt.

Oh ne vessétek szememre,
     Napjaimnak társai,
Mintha hallgató szivemnek
     Nem volnának vágyai.
Egy van! ah de a virító
     Tájra messze elrepűlt;
Visszahínám, nem jöhet már,
     A virághoz édesűlt.
A kis méh ez én egy vágyom,
Szög leányka szép virágom:
     Mely vad az, ki nem szeret
     Szép virágban ily kegyet?

Petőfi Sándor: Távolból

Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.
Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll;
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Utazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse - -
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szíve szegénynek!

Reményik Sándor: Fagyöngyök

Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

Szabó Lőrinc: Cila

Cila, Cilu, Cinciri-minciri.
Behálóznak a mozdulatai.
Itt sétál az íróasztalomon:
nők vonulnak át tükrös agyamon.
Ha valami jó az eszébe jut,
mint két szikrázó, vörös alagút
gyúl s mélyül rögtön kék-sárga szeme.
Légy zümmög tova - szinte száll vele
s aztán tíz percig nézi a plafont:
mi az a gyanus kis fekete pont?
Az imént papírral futballozott,
függönybe, szőnyegbe csavarodott,
most felugrik, a fűtőtestre ül,
könyvekre, az a helye. És örül,
- nem, nem örül: ásít, nyújtózkodik,
végül göngyöleggé kunkorodik,
Cilu, Cinciri, hófehér Cila!
Úgy sajnálom, hogy nem beszél soha...

Moonlady: Álmodtam

Álmodtam: szunnyadó percekről,
könnyű, simogató kezedről;
Egy bűvös, ingerlő csodáról:
testedről; Az ébredő vágyról.
Megkaptam Tőled: jött a mámor,
s röpített minket a csalfa Ámor.
Éreztem combod szorítását,
bársonyos bőröd forróságát.
Csókjaid hevülő tűzében
bíztam karjaid erejében:
Ölelsz, míg zuhanunk a mélybe,
részegen szállunk fel a légbe;
Ölelsz addig, míg ölelni vágysz,
s testedre égő testem vigyáz.
Csókoltam a kebledet, hagytad,
amid van büszkén, önként adtad.
Lent, valahol a tüzes mélyben,
ágyékunk lucskos rejtekében,
már ébredt az őrült nász.
Költögette a szerelmi láz.
A test magába testet fogad,
vér a vérrel eggyé olvad
és megszületik a pillanat,
mikor az ajkad nyitva marad,
szempilláid lecsukódnak,
s nem érdekel íze a csóknak.
Testünk szorosan összesimul,
a tűz újra és újra kigyúl.
Zuhanunk, majd magasra szállunk,
különös, új csodákat látunk.
Csókkal köszöni csókod a száj;
A percek ellibbennek már;
és a simogató kéz, - a lágy, -
hajba túr, s csendben elül a vágy.
Boldog vagyok, - itt vagy velem,
s hiszem, örökké megmaradsz nekem.
Vagy mindez álom? És olcsó vágy?
A meg sem született, örök nász?

M. Feesche: Szeretet

Láttam a szeretetet. Láttam
rózsák között járni a nyárban.
Aranygyűrűjére nap nevetett,
s olyan szép volt a szeretet!
Aztán találkoztam a szeretettel
út közben. Súlyos terhet vett fel:
mások terhét. Játszó kisgyermekhez
hajolt le... S meglepett, hogy egyre szebb lesz.
Ott is találkoztam vele,
ahol hullt a fák sárga levele:
betegségben, ínségben, szenvedésben.
Mindenütt boldog szolgálatra készen.
S láttam fekete, fényevesztett
napon. Hordozta a keresztet.
Mert testvére veszélybe tévedt,
utánament, nem latolt, kérdett,
és nem maradt ideje semmi
szennytől, mélytől visszarettenni.
Ment, amerre tövisek téptek.
Soha nem láttam olyan szépnek!
(fordította: Túrmezei Erzsébet)

 Őszi képek

Utamra lépek.
Vándorlét, vándorélet.
Tán visszatérek.

Eső csepereg.
Koppanó halk zajában
az Ősz felnevet.

Csalitban keres
bogarat madár sereg,
daluk elkisér.

Ázott kabátom
viszem lefele. Sorsom
kopott melege.

/Vándor/