Hermione Granger megdöbbenve meredt maga elé Piton házában. Felnézett a nagy faajtóra, majd a kilincsre. Belülről sírás hallatszott, és a lány csak álldogált tehetetlenségében. Nagyon a szívére vette a hangot, hirtelen nem tudta, hogy mit csináljon. Tudta, hogy miatta sír a professzor. Kicsit vívódott magában, míg a szíve győzött: megfogta a kilincset és benyitott. Feltárult előtte a hatalmas szoba. Körülötte a kárpitok szürke és fekete színben csillogtak. Hermione meglátta a férfit, aki háttal ült az ágyán, és a vállát rázta a zokogás. Óvatosan belépett, megérezte a szőnyeg hideg süppedős érzését, és csendben közeledett az ágyhoz. Nézte a férfi meztelen, izmos hátát, majd óvatosan megfogta a vállát. A professzor hirtelen megmerevedett és elhúzódott. - Perselus… szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért – suttogta a lány lesütött szemmel. – Tudom, hogy nem volt szép tőlem, de… - Menjen ki, kérem! – parancsolta ki a lányt fojtott hangon. - Nem, míg meg nem hallgat engem. Kérem… – Szinte könyörögve nézett a férfire, de amaz elfordult. Hermione nem adta fel: - Tudom, hogy miért voltam olyan bunkó, kérem, bocsásson meg. – Szemei könnybe lábadtak. – És… - És? Mit akar még? Miért nem megy ki? – szólalt meg a férfi, és lassan belenézett a nagy barna szempárba. - Mert… - leszegte a fejét -, szeretlek. A professzorban hirtelen megállt az idő. Megmerevedett a vallomás hallatán, és gyorsabban vert a szíve. Ilyen őszinte vallomást soha nem hallotta senkitől. A gyomra ugrált örömében, örült, hogy a lány is így érzett iránta, mint ahogyan ő a lány iránt. Ő is szerette volna mondani neki, hogy mennyire szereti, de nem merte a szerződés miatt. Legszívesebben felkapná a lányt, megcsókolná és megszökne vele valahová jó messzire, de nem tehette meg… - Menjen vissza aludni. Éjjel van, fáradt vagyok… - engedte el a lányt. - De miért? – sírta el magát még jobban Hermione. Felállt, és az ablakhoz ment. Kinézett a holdfényes éjszakába, és elmerengett magában. Nem vette észre, hogy a férfi gyengén megfogta a vállát, kicsit megrezzent a hűs érintésére, de megnyugodott tőle. Bánatára a professzor levette róla a kezét. - Mert a szerződésben megfogadtam, hogy egy ujjal sem érek magához… - suttogta Piton. - De most nincs itt senki – fordult meg, majd reménykedve nézett a szemébe. – Nem látnak meg… A professzor megértette a lány üzenetét, de nem mert hozzá nyúlni. Ujjával letörölte a lány könnyeit, majd elindult az ajtó felé, és kinyitotta. - Jó éjszakát! – köszöntött el tőle, rá se nézve. Hermione könnyes szemmel kisétált a szobából, és hallotta, hogy a háta mögött becsukódott az ajtó. *** Másnap reggel Hermione kissé szomorúan itta a reggeli kávéját, a plafont figyelve, hogy mikor ébred fel a professzor. Hamarosan hallotta a kinyíló bejárati ajtó hangját. Először meglepve figyelt, hogy ki az érkező, aki csengetés nélkül betör mások házába. Lassan előhúzta a pálcáját, és óvatosan az ajtóhoz közeledett. Az lassan kinyílt, és Hermione nem kis ijedtségére Troy állt előtte, aki szintén meglepett arccal nézte a lány pálcáját. - Hát te még mindig itt vagy? – kérdezte megelőzve a lányt Troy. - És te mit keresel itt? – kérdezi a másik. - Jól van, hagyjuk ezt a játékot. Üljünk le – mutatott a székekre. Egy varázsintésre főzött magának egy teát. – Nos, tegnap este apám hívatott ide. Azt hittem, hogy már elmentél, és vigasztalásra van szüksége… - kezdte, de abbahagyta a mondókáját, mert Hermione nevetni kezdett. – Na, mi van? Miért nevetsz? - Semmi – törölte a könnyét a lány, annyira nevetett. – Csak elképzeltem, amint te vigasztalod apádat. Ez nagyon vicces lenne. - Jól van na, csak gúnyolódj – játszotta meg magát tettet sértődöttséggel Troy, és összekulcsolta a kezét. De vigyorát már ő sem tudta legyűrni magában. – Nos, miért vagy még itt? - A szerződés holnapután jár le… - Miféle szerződés? – pattant fel a fiú. - Egy szerződés, ami szerint én vagyok a felelős Granger kisasszonyért – válaszolt az éppen belépő Piton, és ő is elfoglalta az egyik széket a konyhában. – Ha megsérül vagy bármi baja, gondja lesz, engem csuknak le, vagy bíróság elé visznek. – Maga elé húzta az újságot, ezzel jelezve, hogy befejezettnek tekinti a témát. Troy nem kis csodálkozással nézett Hermionéra, aki bólintott. - Hát, ööö… Akkor én mentem fel kipakolni a cuccaimat. Hermione, jössz segíteni? - Persze, menj csak. Mindjárt megyek – intett neki. – Hogy van, professzor? - Köszönöm a kérdését, megvagyok – felelte, de nem nézett ki az újságjából. Hermione megértette az üzenetet. – Azt hiszem, Troy vár magára – morgott. Hermione csendben felállt, és felment az emeletre. Megint eszébe jutott, hogy már csak két nap van hátra a szerződés lejártáig. Akkor elszontyolodott, és ezzel a hangulattal kopogott be Troy szobájába. - Gyere csak be! – szólt bentről. A lány nem is váratta meg, belépett. – Nos, mi újság? – kérdezte tőle vidáman Troy. Helyet mutatott a lánynak, aztán leült mellé. - Semmi különös. Hamarosan hazamegyek… - nézett a padlóra, és lassan sírni kezdett. - Hermione… Mi a baj? – guggolt le elé. - Csak nem bírom tovább! – fakadt ki. – Troy, szeretem őt! Tudom! Azt is, hogy ő is engem… - szipogott. – De az átkozott szerződés! Nem bírom tovább! Úgy érzem, hogy két nap alatt belehalok a várakozásba – mondta, és újra sírni kezdett. A fiú átölelte vigasztalásképpen, de nem akart vagy nem tudott egy szót sem szólni. Azt viszont nem tudták, hogy mindezt a professzor is hallotta az ajtó túloldaláról… *** Másnap este a nappaliban ültek mind a hárman. Troy hirtelen felállt a kanapéról. - Nos, nekem el kell mennem a városba. - Ilyenkor? – lepődött meg a lány. - Igen, hát tudod, hogy megy ez nálam… - aztán be sem fejezte a mondandóját, már el is hagyta a nappalit. - Mindig ilyen, ne foglalkozzon vele – nyugtatta meg Hermionét Piton. – Van programja mára? - Nincs. Azt hiszem, pakolok… - Felesleges. Ráér azzal foglalkozni holnap. – Felállt és ránézett a lányra. – Nos, hölgyem, eljönnek velem vacsorázni, hogy illőképpen befejezhessük ezt a két hónapot? - Ezer örömmel, uram – vigyorgott a lány. Együtt mentek fel az emeletre, majd ki-ki a maga szobájába ment be. Hermione elővette azt az esélyi ruhát, amit az első vacsorájukon viselt. Most szeretettel nézte a ruhát, nem úgy, mint két hónappal ezelőtt. Felöltözött, enyhe sminket tett magára, a haját kontyba tűzte. Most minden más lesz. Legalábbis erősen remélte… - Maga csodálatosan néz ki! – szólt Piton mikor meglátta a lányt a lépcsőn. – Sokkal szebb, mint a múltkor… - Köszönöm – szakította félbe a mondatát Hermione, miközben boldogan mosolygott. Lassan leért a lépcső aljára, elfogadta Piton karját, nem úgy, mint első estén. - Nos, mit kér? – nézett rá kíváncsian professzor. Éppen az étteremben olvasták az étlapjukat. - Biztos, hogy nem sertésherét – mondta sötéten a lány. – Ez a sajtos csirkemell fűszerezett főtt krumplival nem is néz ki rosszul. Ebből kérnék - nézett fel. Piton intett a pincérnek és rendelt. - Hogy ízlett a vacsora? – kérdezte a vacsora végén. - Finom volt. Köszönöm – mosolygott vissza. Elmerengett egy távoli pontra nézve, és csak akkor ocsúdott fel, amikor a férfi megérintette a kezét. - Hermione, itt van? – húzta el a kezét, mikor látta, hogy a lány a kezüket nézte. - Ja, igen. Bocsánat, csak elgondolkoztam valamin. - Ha szabad tudom, min? – kérdezte tőle kíváncsian. - Egy régi emléken. Kicsi koromban voltam a szüleimmel Velencében… - Könnyes lett a szeme. Piton elővett egy zsebkendőt, és átnyújtotta a lánynak. – Köszönöm – fújta ki az orrát. - Még egyszer el fog oda jutni, ha akarja… - Akarom! Már régóta, csak nem volt rá pénzünk. De nem adom fel, nagyon boldog lennék, ha nem egyedül mennék, hanem azzal, akit szeretek. Például egy férfivel. - Ki lenne az a szerencsés fickó? – kérdezte bujkáló mosollyal. - Mondjuk, maga! – nézett rá mélyen. Piton kicsit zavarba jött, és inkább gyorsan témát váltott. - Táncolna velem? – állt fel. - Örömmel – mosolyodott el Hermione. Odamentek a parkett közepére, és táncolni kezdtek. Hermionét elvarázsolta a zene, és Piton arcszeszének bódító illata. Szinte teljesen hozzásimult a férfihez, ajkával megérintette a férfi nyakát. - Ne! Ne csinálja ezt… - nézett rá, majd levezette a parkettről. - De miért? – fakadt ki suttogva a lány, miközben visszaült a helyére. - A szerződésben… - Már megint? – csattant fel Hermione. – Tudja mit, inkább vigyen haza! Most! - Nyugalom, Hermione… Jól van, akkor menjünk. – Felállt az asztaltól, fizetett a pincérnek és kivezette a lányt az étteremből. Pár perccel később beléptek a tágas nappaliba. Hermione lassan elindult a lépcsőn, Piton kissé idegesen leült a kanapéra. Nézte a lányt, pillantása kicsit elidőzött az alakján, mikor megszólalt: - Hermione… - a lány megfordult a hangra, és a lépcsőn állva figyelte a férfit. – Valóban azért hoztam ide, mert kellett nekem. Hihetetlenül elbűvölt a fiatalságával… és a szemtelenségével. Troy igazat mondott, meg akartam kapni magát. De közben… ez az egész túlnőtte önmagát, és átalakult valami mássá. Minden megváltozott… még maga is! Úgy érzem, mintha a két hónap alatt a kislány nővé cseperedett volna. De nekem akkor sem szabad elfelejtenem, hogy egy kislányt hoztam ide, akit vissza kell adnom – kislányként. Hermione lesétált a lépcsőről és leült a professzor mellé. - Itt vagyok, és nem akarom, hogy elengedjen! Szeretem, és tudom, hogy maga is ugyanezt érzi irántam! - Nem tehetem… - Rose miatt? - Nem, nem miatta. Rose egy múló kapcsolat volt. Hibáztam, amikor megcsókoltam őt a botrányos vacsora előtt. - Ha tudná, hogy mennyire fájt! – nézett rá Hermione, és a szemét elfutotta a könny. - Pedig azon az estén nem Rose-t csókoltam… - Perselus – először szólította keresztnevén a férfit -, miért nem enged közelebb? Felnőtt vagyok, és… a magáé akarok lenni! Kérem, ne alázzon meg azzal, hogy… - Elakadt a szava, mert Piton egy ujját a lány ajkához érintette. - Csss… - Megcirógatta az arcát, majd az ajkát, és csak nézte, mintha utoljára látná. Hermione Piton arcához hajolt, hogy megcsókolja, ám a férfi szándékosan elfordította a fejét. - Ígéretet tettem, hogy egy ujjal sem érek magához. - Kibírja? - Muszáj lesz – nézett lefelé, és nem mert a lány szemébe nézni. - Senki sem tudná meg! – súgta Hermione. Piton egyetlen gyors, leheletfinom csókot adott a lány arcára, és felállt. - Jó éjszakát, édes kis zálogom! – Elhagyta a nappalit, magára hagyva a lányt a könnyeivel. *** Másnap reggel Hermione reménykedve ment a konyhába, hogy ott találja meg Pitont, de sajnos csak Troy volt ott. - A professzor hol van? – kérdezte a fiútól. - Elment dolgozni. - De, de… miért? – lepődött meg a lány. – Istenem! Pont most nincs itt, amikor ma megyek el ebből a házból? – fakadt ki. - Nyugi, csss… - csöndesítette el a lányt Troy. – Apát elhívták valami sürgős ügyben, mennie kellett. Azt üzeni, hogy nagyon sajnálja, de nem tud elvinni téged. Én viszlek el… - Jól van. Megyek és összepakolom a cuccomat – állt fel, és csendben elhagyta a konyhát. Troy csak a fejét csóválva nézett utána, majd a lány fenekén legeltette a szemét. Fene egye meg! Apa nagyon szerencsés, kár, hogy nem az enyém. Na majd egyszer… Negyed órával később Troy elindult a lány után. Halkan bekopogott, és belépett. Látta, hogy Hermione az utolsó táskáját kapcsolja be. - Kész! – szólt. - Remek. Akkor indulhatunk? - Várj! Csak egy pillanat. – Gyorsan elhagyta a szobát és a Piton szobájába ment. Végre egyedül lehetett a nagy szobában. Leült oda, ahol Piton sírt néhány napja. Újra felidézte magában az emléket, majd lassan odament az ablakhoz. Kinézett a szép tájra, mindenhol dombok emelkedtek, a Nap ragyogóan sütött, enyhe szél fújta a fák leveleit. Jó tíz percig állt ott, mikor eszébe jutott, miért jött ide. Belenyúlt a pulcsija zsebébe, és elővett egy levelet Pitonnak címezve. Letette az ágyra a párnák elé, és lassan elhagyta a szobát. - Most már mehetünk – mosolygott Troyra, majd a fiú egy pálcaintéssel cipelni kezdte a poggyászt, és lementek az emeletről. Hermione megállt, és körbenézett a tágas nappaliban. Lassan könnyes szemmel, de mosolyogva kiment az ajtón…