Eltelt egy újabb hét, és már a hatodik hétnél jártak. Mind a kettőjük vállát nyomta az idő súlya. Az első hónapokban szerették volna, ha az idő gyorsabban telne el, hogy megszabaduljanak a másiktól, a második hónaptól közelebb kerültek egymáshoz, de sajnos az idő egyre gyorsabban telt el. Féltek, hogy mi lesz, ha lejár a szerződés, mióta az utolsó vacsorán őszinték voltak egymáshoz, és megismerték a másik érzéseit.
Piton professzor egyik este, amikor hazaérkezett, Rose-t találta a nappaliban.
- Mi járatban vagy? – kérdezte tőle zavartan.
- Beugrottam, mert mostanában annyira elfoglalt vagy, hogy alig találkoztunk. Elhanyagoltnak érzem magam – panaszkodott Rose.
- Ne haragudj…
- Nem fogok, ha kiengesztelsz valamivel – karolta át a férfi nyakát. Abban a percben megjelent Hermione, aki a kertből jött be, Piton pedig lerázta magáról a nőt. Keresztülnézett a páron, és indult a lépcsőn felé.
- Hermione! – szólt neki Rose. A lány iránt való gyűlölet nem múlt el a szeméből.
- Tessék – fordult meg a lány.
- Arra gondoltam, hogy holnap este elmehetnénk együtt vacsorázni. Mit szólsz hozzá?
Piton a lánytól egy nemleges válaszra várt vagy egy néma undorra az arcán, és hogy felsiet az emeletre, de…
- Ha Piton professzort nem zavarja. Úgy gondoltam, hogy ti kettesbe akartok lenni – mentegetőzött a lány.
- Ó, az ne zavarjon téged. Mi leszünk eleget együtt, ha elmész – nyájaskodott a nő.
- Köszönöm – felelte, és felsietett az emeletre. Piton ámulva nézett egyik nőről a másikra.
- Rose…
- Jaj, Perselus. Ne álltasd magad, tudom, miért van itt a lány. A napokban olvastam el a szerződés. Istenem – karolta át a férfit –, mennyit kell tenned érte, hogy vigyázz rá. Lassan vége, és gondoltam, egy közös vacsora igazán jót tenne neki. – Megcsókolta a professzort. A férfi szerencséjére mellettük egy asztal állt és azon egy bögre. Direkt leverte, hogy elvonja a nő figyelmét.
- Az átkozott csésze! – morgott, miután megijedt a csörömpölésre. Piton magában örült, hogy nem kell megjátszania a csókot. Szíve mélyén már kezdte utálni a nőt. Az előző este rájött, hogy Rose rideg, és csak a pénzére pályázik. Hermione jószívű, tele van melegséggel, ha éppen nem veszekednek. Pitonnak mindig olyan nő kellett, aki a férfit is látja benne, nemcsak a koszos pénzét.
- Mennem kell, Pers. Majd holnap este jövök értetek – búcsúzott a nő.
Mikor becsukódott az ajtó, a professzor lehuppant a kanapéra, és elgondolkozott a két nőn. Nagy hasonlóság volt köztük, és ez tetszett neki bennük. Sokáig elmerült a saját gondolataiban, míg végül a kanapén aludt el.

Elérkezett a másnap este. Hermione letusolt, rövid tanakodás után eldöntötte, hogy azt a kék estélyit veszi fel, amit a professzortól kapott az első vacsorához. Haját laza kontyba igazította, ajkára enyhe szájfényt kent, amit egy mugli boltban vásárolt.
Közben a másik szobában Piton fekete ünnepi talárt húzott magára, haját hátrafésülte, és lassan végzett. Lesétált az emeletről, és a nappaliban várta a lányt. Csengettek. A férfi nyitott ajtót, és kissé nyugtalanul engedte be Rose-t. A nőn mélyvörös estélyi ruha volt, elöl és hátul V-kivágással.
- Hello, Pers – köszöntötte kedvesét.
- Csinos vagy – mondta neki közömbös hangon Piton. A nő gyorsan átölelte a professzort, és csókolózni kezdtek. Pitont váratlanul érte a csók, az esze máson járt, valahol a lányon… Elképzelte magában, hogy Hermionéval csókolózott. Egyikük sem vette észre, hogy a lány időközben lejött az emeletről, szemében gyűlölet és féltékenység lángolt, de nem szólt egy szót se.
- Ez isteni volt! – mondta Piton. Ekkor vette észre a lányt, és legszívesebben a falba verte volna a fejét. A lány csak állt, fájdalmas, kétségbeesett tekintettel, és a férfi rádöbbent, hogy abban a percben összetörte Hermione minden álmát. A szerelembe, a férfiakba, de legfőképp Perselus Pitonba vetett hitét, de nem vette észre a különös fényt a lány szemében.
- Hermione! – szólította meg a lányt Rose. Ő is arra nézett, ahová a professzor. – Bocsánat, akkor mehetünk? – sürgette őket.
A lány sietve elhaladt mellettük, kiment a házból, és lassan Rose-ék is elindultak.

Öt perc múlva egy kisebb fajta étteremnél szálltak ki a professzor kocsijából. Az étterembe érve Piton egy kicsit meghökkent.
- Azt hittem, hogy csak mi leszünk – súgta Rose-nak.
- Ugyan, hiszen ismered őket, a barátaim.
A férfi ennek ellenére kissé feszélyezve érezte magát. Olyan érzése volt, hogy nem lesz valami kellemes a vacsora. Rose udvariasan mindenkinek bemutatta Hermionét. Lassan élénk társalgás kezdődött a munkáról, a varázsvilágról.
- Hallottátok, hogy Emma Thomson állapotos? – kiáltott fel Rose.
- De hiszen elmúlt negyven – szörnyülködött az egyik nő.
- És nem is akárhogyan. Nincs is férjnél, nem akarja elárulni, hogy ki a gyerek apja. Megtartja magának, és egyedül akarja felnevelni. Én férjjel is kétszer meggondolom – jelentette ki Rose határozottan. – Persze ha Pers ragaszkodik hozzá, boldogan szülök neki egy gyereket; valahogyan majdcsak kibírom! – vihogott. – De először még össze kellene házasodnunk, élvezni kicsit egymást, aztán jöhet a megpróbáltatás.
- Nem is kellene vállalnod azt a „rémes” szülést, meg ami egy csecsemővel jár – szólalt meg váratlanul Hermione, mire minden szempár rászegeződött. Piton behunyta a szemét, legszívesebben dehoppanált volna szégyenében. Tudta, hogy mi következik… – Hiszen ha Pers felesége leszel, rögtön kapsz egy húszéves fiút is. Igaz, Troy New Yorkban él, de mostanában sűrűn meglátogatja az apját. Igaz, Pers? – fordult hozzá gyűlölettel telve, miközben a többiek döbbenten emésztgették a hallottakat. A férfi lehajtotta a fejét, és alig hallhatóan mondta:
- Hermione, most már elég!
- Persze, minek elhallgatni a szeretetteinket? Minek hazudni másnak? – mondta szinte kiabálva a lány. A professzor felállt, és egyetlen szó nélkül kisétált az ajtón. Hermione szívében lángolt a gyűlölet és a féltékenység. Elégedett volt, hogy végre visszafizetheti az összes aljasságot ennek az embernek. Felkapta a táskáját, elköszönt, és elhagyta az éttermet. Hoppanált a férfi házába.
Piton házában sötétség fogadta. Meggyújtotta a gyertyákat, de a nappali ugyanúgy festett, mint induláskor. Semmi jelét nem látta annak, hogy a férfi otthon lenne. Benézett a szobájába, és az összes többi helyiségbe, de sehol semmi.
Végül levetkőzött, és ágyba bújt. Nem jött álom a szemére, egyre csak fülelt; minden zajra felkapta a fejét, hátha Piton az. Aztán elaludt, de valamivel később hangos csörömpölésre riadt fel. Felült, és álmosan megdörzsölte a szemét. Elsuttogott egy Lumost, és látta, hogy három óra múlt néhány perccel. Kimászott az ágyból, és az ajtajához ment. Kilesett, de a folyosó üres volt. A férfi szobájából viszont zörgést hallott. Tanácstalan volt, nem tudta eldönteni, hogy a vacsoránál történtek után be merjen-e menni hozzá. Piton ajtajára tapasztotta a fülét, és hallotta, ahogy nyikordul az ágy. Lefekszik – gondolta a lány. Már éppen vissza akart menni a saját szobájába, amikor különös hang ütötte meg a fülét. Ismerős volt, és amikor rájött, mi az, amit hall, szívét mintha vasmarok szorította volna össze. A hang félreérthetetlenül és egyértelműen sírás volt. Piton sírása…

Kritika