Másnap mind a ketten kómásan ébredtek fel. Rosszul aludtak az éjjel, fájdalmat éreztek a mellkasukban. Még ők sem tudták, hogy mi az. Állandóan az járt a fejükben, hogy mit gondol róla a másik. Néha ösztönösen arrafelé nézték a falat, ahol a másiknak a szobáját letetett tudni. Csendben felöltöztek, és egyszerre léptek ki az ajtón.
- Jó reggel – mondta álmosan Piton.
- Magának is – köszöntött vissza kissé félszegen a lány. Nem tudta, hogy az előző napi események után hogyan viselkedjen a férfivel. Így hát konokul hallgattak és együtt sétáltak le a konyhába. Mind a ketten pálcaintéssel készítettek maguknak reggelit, majd szótlanul leültek az asztalnál. Hosszú csend után végül Hermione törte meg a csendet.
- Öhm, professzor? – szólt neki lesütött szemmel.
- Igen? – hangzott a morgós felelet. Hermione már hozzászokott az efféle hangnemhez, ezért nem is figyelt rá.
- Gondolkoztam a tegnapi eseményeken. Meg azon is, amit maga mesélt. – Itt suttogni kezdett. - Troy említett olyasmit, hogy kellek magának. Igaz ez? – nézett fel rá, de a férfi csak konokul hallgatott. Csend után, megszólalt.
- Nem. Maga még gyerek, én nem kezdek ki gyerekekkel – mondta gyors egyszerűséggel a férfi. Hermione szemében könnyek gyűltek össze.
- Maga nem ért meg semmit! – csattant fel és felsietett az emeletre. Piton női mivoltában bántotta meg, és a lány nem ezt várta tőle.
A férfi a konyhában ökölbe szorította a kezét, és csendben hallgatta a lány néma sírását. Tudta, hogy megsértette a lányt, de nem akarta, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Elutasítással, sértegetéssel tudta távol tartani magától a lányt. Nem tudta, hogy mi lesz még.

Eltelt két hét. Néma csend honolt a házban, nem beszélgettek egymással, nem is köszöntöttek egymásnak. Hermione csendben gyűlölte a férfit, de mind a ketten szenvedtek. Egyikük a fájdalomtól, amit a szívében érzett, míg a másik a gyűlölettel. A lány érezte, hogy a gyűlölete nem olyan, mint az első napokban. Érezte azt is, hogy ez a gyűlölet kezd mássá alakulni, de igyekezett úgy tenni, mintha utálná a férfit. Azt is tudta, hogy szíve mélyén megbocsátott a férfinek a múltjuk miatt.
Piton is sokat szenvedett. Gyakran azt kívánta, hogy szólaljanak meg végre, nem érdekelte az, hogy ha veszekednek, de legalább beszélnek.
Reggel Hermione Akadémiára ment, Piton meg otthon maradt. Nem találkoztak egymással, mert a férfi laborban volt.
Délután Hermione hamar hazament, mert az utolsó előadása elmaradt. Kinyitotta az ajtót és belépett a tágas nappaliba. Letette a táskáját és hangokat hallott az emeletről. Egy női hangot, aki visított.
- Ne csináld ezt! – hallatszott az emeletről. Olyan volt, mintha valaki fojtogatná a nőt, a lány sem volt rest, felsietett az emeltre a hangok irányában. Csodálkozva látta, hogy mindez a professzor szobájából hallatszik. Megfogta a kilincset és benyitott.
Perselus Piton alsógatyában térdelt az ágyon egy kombinés nő mellett. A helyzet úgy festett, szerencséje volt, hogy nem tíz perccel később nyitott be. Hermionét nagyon meglepett a látvány.
- Ez meg ki? – ült fel a nő, maga elé szorítva a takarót. Hermionénak el kellett ismernie, hogy ezt a nőt látta valahol. De nem tudta, hogy honnan.
- Hermione Granger – válaszolt a professzor helyett a lány. – Úgy látom, rosszkor jöttem. Nem is akarok zavarni, elnézést – becsukta az ajtót és lassan elindult a szobájába. Piton se teketóriázott, szinte bukdácsolva próbált belebújni a nadrágjába.
- Perselus, még mindig itt van ez a nő? Mikor megy el innét? – visított.
- Rose… mindjárt jövök. Egy perc! – kiáltott neki az ajtóból. Elsietett a lány szobája felé és berontott.
- Miért nem kopog? – kérdezte tőle Hermione, háttal az ajtónak és az ablaknál állt.
- És maga? Hogy-hogy ilyenkor itthon van? – kérdezte kérdés után Piton. Örülök, hogy szóban álltak egymással, de nem ilyen körülmények között.
- Az utolsó előadás elmaradt. Maga mondta, hogy amint végzek jöjjek haza!
- Értem, de muszáj volt… benyitnia?
- Fojtogatást hallottam az emeletről, segítségért siettem. Sajnálom – mondta el sem fordulva az ablaktól. – És mellesleg ismerem a nőt. Találkoztam vele a Mungóban.
- Tudok róla – felelt lesütött szemmel Piton, majd készült kifelé menni a szobából.
- Professzor! Jó az alsógatyája – vigyorgott most szembefordulva a lány. Pitontól csak egy grimaszt kapott és eltűnt az ajtóba.
Amikor az ajtó becsukódott, Hermione elkomolyodott. Nem tudta miért, de bántotta, hogy látta Pitont ezzel a nővel hemperegni. Rá kellett döbbennie, hogy igenis élvezte, amíg a professzor csak őrá figyelt, és vele beszélgetett. Mostanában szinte keresztül nézett rajta. Miért fogadta be őt, ha nem is törődik vele? Ezt rendkívül sérelmesnek találta, és elhatározta, hogy mindent megfog tenni annak érdekében, hogy a férfi újra észrevegye őt. Azt se bánná, ha veszekednek, de legalább szólna…
Úgy vélte, hogy akár most is elkezdheti. Kilépett a szobájából és fülelt. De a hangok a nappaliból jöttek. Csendben lesétált a lépcsőn, majd elindult a konyha irányába. Futólag látta, hogy Piton és Rose díványon ülnek. Nyomban elhallgattak, amint meglátták Hermionét. Rose csúnyán nézett rá, úgy, mint hajdanán a Mungóban. A lány tudta már, hogy miért volt olyan ellenséges vele, mikor kiderült, hogy Pitonhoz kellene laknia. A nő csupán féltékeny volt rá.
- Zavarsz. Beszélnem kell Perselusszal – feleselt a nő.
- De, szomjas vagyok. Menyjenek máshová, ha kettesben akarnak beszélgetni – mondta, majd felhajtotta a narancslevet. A nő felhúzta az orrát és a professzorra nézett.
- Menjünk innét – könyörgött. – Ezt nem bírom tovább!
- Most nem – állt fel a férfi. – Még dolgom van… majd találkozunk.
Rose sértődötten állt fel.
- Háromheti távollét után nem ezt a fogadtatást vártam tőled – visított, majd felhúzta az orrát és kilépett a bejárati ajtón. Kintről egy pukkanás hallatszott.
- Muszáj volt ezt csinálnia? – támadt a lányra Piton.
- Szomjas voltam. Nem tehetek róla – mondta teljes nyugalommal a lány.
- Egy éve vagyunk együtt, nem akarom megbántani őt…
- Ó, értem. Egyre több nőt akar behálózni? – tette csípőre a kezét.
- Maga aztán nagyon okos – húzta el a száját a professzor.
- Igen! Okos vagyok! – csattant fel.
- Csak nem eléggé. Még gyerek – felelt a férfi.
- Nem vagyok gyerek! Huszonegy éves vagyok és többségnek ilyenkor családja van. Maga is jobban tenné, ha megnősülne, és családot alapítana.
- Hm… - nem szólalt meg. – Ezt nem érti.
Ezzel elviharzott a laborba, faképnél hagyva a lányt. Hermione sírni kezdett. Fájt, hogy Piton alábecsülte a tudását, és az is, hogy a férfi miért nem látja benne a nőt. Folyton gyereknek nevezi. Némán felsétált az emeltre.

Este megint összefutottak a nappaliba. A lányt meglepte, hogy sötét farmer és fekete póló volt a férfin.
- Farkaséhes vagyok. Van kedve velem tartani? Elmehetnénk valami egyszerű helyre –javasolt Piton.
A lány makacsul hallgatott, Piton felállt és a bejárati ajtóhoz ment.
Hermione némán állt, abban a pillanatban megbánta, hogy nem ment. Tanakodott egy darabig, viaskodott a büszkeségével, de végül feladta. Kirohant a ház elé, de az autót sehol sem látta.
- Hogy én mekkora hülye vagyok! – bosszankodott, és rosszkedvűen indult vissza a házba. Majdnem hanyatt esett, ahogyan megpillantotta Pitont az ajtóban.
- Meggondolta magát? – kérdezte tőle mosolyogva.
A lány szája válaszul fülig szaladt, de igyekezett leplezni, hogy mennyire örül. Pitont azonban nem lehetett becsapni.
- Utálom magát – vigyorgott Hermione.
- Tudom. Akkor mehetünk? – somolygott a férfi.
- Így? – nézett magán a lány.
- Igen. Mondtam, hogy egyszerű helyre megyünk.
A kocsi a garázsban állt. Beültek, és elhajtottak az egyik közeli gyorsétterembe. Mind a ketten hamburgert rendeltek, csendben vacsoráztak, de egyikük sem szólalt meg. Vacsora végére kicsit enyhült a légkör. Mindkettőjük fejében egy kérdés kavarog, de nem tudták, hogy hogyan kezdjenek.
- Miss. Granger… - kezdte a férfi, de a lány közbevágott.
- Hermione. Utálom, ha a nevemet is lemagázzák – mondta ironikusan a lány.
- Öhm… hát igen. Egy kérdésem lenne önhöz. Jó sora van nálam? – bökte ki kellemetlenül és ránézett a tányérra.
- Hát igenis meg nem is – válaszolt a lány hosszú csend után.
- Elmondaná részletesebben? Nem értem.
- Azért jó magánál lakni, mert mióta ott vagyok minden fájdalmamat leköti. Nos, a szüleim halála… megrázott – könnyei szöktek a szemében.
- Ne mondja végig, ha nem akarja…
- Nem-nem, dehogy is. Elmondom. Azért is jó, mert úgy érzem, hogy egyre jobban megismerem magát. Troyjal való találkozás kissé összezavart, de most talán minden rendben van. Azért nem jó magával lakni, mert képes arra, hogy hetekig egy szót sem szól hozzám, meg gyakran veszekedünk. És még valami, nem akartam még jobban megismerni a magánéletét, Rose-ra gondolok. Ha bármi rosszat tettem az elmúlt időben, akkor sajnálom – mondta halkan és lesütötte a szemét. Érezte, hogy nagyon zavarban van és elpirult. Piton megkönnyebbült. Már tudta a lány érzéseit, szíve mélyén nagyon boldog volt. Tudta, hogy a lány nem haragszik rá, de ebbe nem volt annyira biztos. Még egy kérdés bántotta a csőrét.
- Értem. Én is elnézést kérek öntől, hogy korábban keresztül néztem magán. Tudja szerződésben…
- Micsoda? Milyen szerződés? – nézett fel hirtelen a lány. Piton nem volt meglepődve. Tudta, hogy Hermionénak nem mondták el.
- Szerződés arról, hogy míg nálam van, csakis jó sora lehet. Nekem kötelességem minden bánatát elkerüljem és gyógyuljon meg. És az is benne áll, hogy semmilyen formában nem érinthetek magához. – Azt nem mondta el, hogy azért nem, mert hátha jobban megsérül. Tudta, hogy ezen a lány kiakadna. – És ezért rám hárult minden felelőségem. Ha magával valami baj lesz vagy megszegem a szerződést, akkor engem fél évre lecsuknak.
Hermione sírni kezdett. Az járt a fejében, hogy Piton milyen jó és figyelmes. Képes volt elvállalni őt és óvni. Képes volt érte börtönbe ülni. De azt is értette, hogy a férfi miért emelt falat közéjük. Némaságával akarta megóvni őt, és nem engedte, hogy ő megszeresse a professzort. Mindent megértett ebbe a pár mondatba. Ezen csak bólintott, jelezve, hogy érti. De, az bántotta, hogy ha úgy alakulnának a dolgai, akkor se érinthetik meg egymást. Talán, ha lejárt a határidő…
- Értem, professzor. Nekem is lenne egy kérdésem. Először miért adta oda Ronnak a bájitalt? – Látta, hogy Pitont ez a kérdés váratlanul érintette. A férfi gyötrődött egy kicsit, majd kibökte.
- Akkortájban találtam fel a legújabb főzetet. Átment minden vizsgálaton, mindent rendben találtak. Minisztériumban elhatároztam, hogy az első három embernek ingyen adok egy üveggel. De azzal a feltétellel, hogy néha hozzám járnak, és megtudhassam a hatását. Azon az Ügyosztályon öt jelentkező volt, de csak olyanokat kellett választanom, akiknek volt partnerük. Szerencsémre csak háromnak volt. Így köztük Ron Weasley. Tudtam arról, hogy kedvese ön – nézett rá -, nem is akartam nagyon adni neki, de szavamat adtam. Sajnálom… Hermione.
A lány szeme tiszta és száraz volt, mikor őt hallgatta. Tudta, hogy ezzel a történettel megbocsátott a férfinek. Az is tesz a lapátra, hogy mikor Ron lebukott, láthatatlanul hallotta, hogy Piton nem akart még egy főzetet adni neki. Ennek nagyon örült, mert akkor talán Ronnal még mindig ott tartanának, mint az elején. Ezen borzongott egyet.
- Fázik? – kérdezte tőle a professzor, mikor ezt látta.
- Nem – hangzott a néma felelet.
- Sajnálom. Beismerem, hogy hibáztam. Megbocsát? – nézett mélyen a barna szempárban.
- Igen – suttogta a lány. Hálásan enyhén megfogta Piton kezét, ami az asztalon állt mereven. De a férfi finoman elhárította az érintést, és magához húzta a kezét.
- Akkor mehetünk? Fáradt vagyok – állt fel és felvette a kocsi kulcsot.
Hermione szomorúan felállt. A férfi megint falat emelt közéjük. Elsétáltak a kocsihoz és haza mentek. Útközben egyikük sem szólt a másikhoz.

Kritika