HAGYOMÁNYOS KÍNAI ORVOSLÁS RÖVID TÖRTÉNETE

Ez a gyógymód több mint 3000 éves. Kialakulásának pontos kezdete nem ismert. A történészek feltételezése szerint papok figyelték meg csatában kisebb sérülést szenvedett katonák esetében, hogy mérséklődtek, vagy elmúlnak régebbi problémáik. Ilyenek lehettek a reumatikus panaszok, vagy a krónikus fejfájás stb. A papok ezen jelenségek okait kezdték el kutatni, és így felfedezték a HKO elméleti alapjait. Ahogy Európában, úgy keleten is a korai gyógyításban a papok játszották a főszerepet, az ő tudásuk alapozta meg a későbbi orvosi szakmát. A korai régészeti leletek is alátámasztották ezeket a feltételezéseket. Találtak i.e. 4-10000 év környékéről olyan hegyes, éles köveket, amelyeket valószínű, hogy már a gyógyítás céljára használtak.

A kínai orvoslás (mint majdnem minden tudomány a világon) tapasztalati úton alakult ki és fejlődött tovább. Nagy áttörést jelentett egy fontos mű, amely nyugaton ismert neve: A Sárga Császár Belgyógyászati könyve.

Két részből áll. Első rész címe az Egyszerű Kérdések (Suwen). Az első rész a kínai orvoslás elméletével foglalkozik (élettan, kortan, kórokozok, csatorna útvonalak, diagnózis stb.). A második rész a Szellemi Tengely (Lingshü) címet viseli. A máso-dik rész a gyakorlatról szól, akupunktúráról, moxázásról, és egyéb orvosi terápiáról. Leírja a 9 fajta tű alakját, használatát és számos kezelési technikát határoz meg, valamint sok betegség teljes kezelését tárgyalja. Terjedelmére jellemző, mindkét rész 81 fejezetből áll. Ma sincs a világon olyan ismeretterjesztő füzet, vagy komoly tankönyv, amely ne hivatkozna erre az alapkönyv-re. A gyógymód évszázadokon át folyamatosan fejlődött.

Császári, és orvosi dinasztiák követték egymást. Minden korszaknak megvolt a saját tudósa, aki sokat lendített a tudományon. Az 1800-as évekre már a legjelentősebb gyógyító eljárás a világon, még akkor is, ha Európában nem ismerték.

Jelentős hanyatlás az ópiumháború elvesztése után (1839-42) következik be. A nyugati civilizációval megérkezik a nyugati orvoslás is. Üldözik a népi gyógymódokat végzőket. A hagyományos orvoslást tudománytalannak és kuruzslásnak tartják. Szinte teljesen visszaszorul a használata. Később 1950 után „felfedezik” az ősi gyógyító módszereket. Újra nyílnak a főis-kolák, egyetemek először Kínában, majd később világszerte. Ma a nyugati orvoslás mellett a legjelentősebb gyógymódok egyike. Az összes földrészen sok klinika, kórház alkalmazza módszereit párhuzamosan az európai gyógyászattal.A természetben, állandó harc folyik az ellentétes és az egységes erők között. Az erők harcának ingadozása, túlsúlyba jutása, illetve a harc kimenetele határozza meg az egészséges vagy beteg állapotot. Ez a yin és a yang szembenállása illetve egymásra hatása. A yin-yang elvhez szorosan kapcsolódik az öt elem tana. Az öt elemben erősödhet vagy gyengülhet a yin illetve a yang energia. A gyógyászatban megkülönböztetnek yin- és yang-szerveket, s mindegyik elemhez tartozik egy yin és agy yang szerv. Így kapcsolódik az egyén a természetbe, így válik vele szerves egésszé.

Az ősi kínai orvosi tanítás szerint az emberi szervezetben, akárcsak a környező által teljesedik be a dao, vagyis a természet egyetemes törvénye. A hagyományos kínai orvoslás nagy fontosságot tulajdonított az időjárási viszonyok, továbbá az időjárás és a betegségek összefüggésének. Az hat időjárási tényező (szél, hideg, forróság, nedvesség, szárazság, tűz) mellet a hagyományos orvoslásban a betegségek még nyolcféle okát különböztetik meg: a járványok, a hétféle érzelem (öröm, harag, aggódás, gondolat, szomorúság, félelem, ijedség), az étel és ital, a rendszertelen nemi élet, sérülések és kígyó vagy rovarcsípések, a bélférgek, a mérgezések és végül az átöröklés. A hagyományos orvoslásnak két irányzata volt.

Az egyik az elvek filozófiai részletezése, amely egyre inkább eltávolodott a gyakorlattól. Ide tartoznak főleg azok a taoista orvosok, alkimisták, akik a természet titkainak kifürkészésével, illetve a természeten való felülemelkedésre törekedtek., s ezt a céljukat a halhatatlanság elixírjének kutatása, az amulettek vagy az aranycsinálás révén vélték elérni. A másik orvosi irányzat a tapasztalatra támaszkodó gyógyítás volt, amelynek eszköztárába tartozott, pl. a már a kő-korba visszanyúló tűszúrásos gyógymód, az akupunktúra. Az akupunktúra azon tapasztalatok összegzésén alapszik, hogy a test bizonyos pontjai bizonyos szervek, zsigerek tevékenységét is befolyásolják. A hagyományos orvosi irodalomban a test ilyen pontjainak a száma az idők folyamán állandóan gyarapodott, jelenleg 722 pontot tartanak számon. A melegítéses égetéses, köpölyözéses gyógymód, a moxa vagy moxibuszció ilyen jelentős szerephez jutott és jut ma is az orvoslásban. A harmadik fontos gyógykezelés a légzéses gyógymód, amelyet már szintén ismertek az ókori Kínában is. Ez a gyógymód a testet átjáró életenergia, a chi (csi,qi) légzőgyakorlatokkal történő helyes keringésén alapszik. A diagnózis felállításában szerepet kapott a yin és yang vizsgálata, a látással való vizsgálat (arc-, bőrszín, száj, orr, nyelv, szem, fog, köröm stb.), a beteg légzési hangjának megfigyelése, a beteg kikérdezése és a pulzusvizsgálat.

A középkorban a buddhizmus megjelenésének köszönhetően elkezdődött a nagy orvosi művek fordítása. A Song-kor filozófiai fellendülése hatott az orvosi elméletek fejlődésére is; a neokonfuciánus irodalom a yin-yang elvből materialista szemléletű természeti alapelveket értelmezett ki; ezek kölcsönhatásából jött létre az öt elem, s ebből származott minden létező.