Egy hét telt el a végső csata óta, de a tanítás még nem kezdődött el. Mindenki ünnepelt, ami érthető volt, hiszen végre eljött a szabadság kora, egy olyan kor, amiben nyugodtan élhetnek a családok, a fiatalok tanulhatnak, nem kell attól félniük, hogy egy sötét mágus éppen kivégzi a családjukat.

Ebben az egy hétben helyreállították a Roxfortot, hiszen szinte minden folyosón volt valamilyen törmelék, összetört szobrok, üres festmények. A képek lakói elbujkáltak, meg kellett keresni őket, hogy megnyugodhassanak: elmúlt a veszély. A Nagyteremben volt a legnagyobb a pusztítás, de az is volt a győzelem színhelye. Azon a helyen, ahol Harry sikeresen legyőzte Voldemortot, egy emlékplakettet állítottak. Sokan gyönyörködtek benne nap, mint nap, amikor elhaladtak mellette.

Voldemort testét elföldelték, természetesen az eseményt inkább ünnepségnek lehetett nevezni. A varázslók és boszorkányok mind boldogon néztek a koporsóra hulló földet, immár megnyugodva, hogy fizikailag is megszabadultak a sötét embertől.

Természetesen sokan próbáltak lázadozni a győztesek ellen, még maradtak Halálfaló csapatok, amiket az aurorok még aznap este elkezdtek kutatni. Jó néhányat már el is fogtak, szerencsére a veszélytelenebbek maradtak életben, akik olyan gyávák voltak, hogy nem mertek harcolni, csak színlelték a hősieskedést.

Mindenki szerint ezek a legundorítóbbak, akik olyan patkányok, mint Féregfark. Valószínűleg a volt Tekergő is a bujdosók között volt, de a legtöbbeket már nem érdekelte a dolog.

Az egy hét legérdekesebb napja a roxfortosok számára a bál napja volt, közvetlenül a csata utáni második napon. Dumbledore betartotta az ígéretét, és világraszóló bált szervezett, ahol mindenki barát volt.

Hermione a gyengélkedőről még aznap kikerült, a javasasszony szinte azonnal meggyógyította a hasát. Utána rögtön leszaladt a pincébe, hiszen örömmámorban úszott, hogy kedvese és ő is túlélték a csatát, ezután már boldogan élhetnek.

Kopogott az ajtón, ami szinte azon nyomban feltárult, és megjelent benne a már jól ismert fekete hajjal keretezett arc. Hermione a karjaiba vetette magát, ami ellen a tanárnak semmi kifogása nem volt. Perceken keresztül csendben ölelgették egymást, nagyon meghitt pillanat volt. Mintha megállt volna az idő, csak egymást érezték, együtt vették a levegőt, a másik illatát érezték körülöttük.

Végül amikor elengedték egymást, Piton elővarázsolt egy kanapét, hogy ne a fotelokból kelljen egymáshoz beszélni. A kanapén Hermione rögtön elfeküdt, persze csak miután Perselus leült, így a lábára hajthatta a fejét. A férfi elkezdte cirógatni, ami tökéletessé tette a fekvést.

- Vége – mosolygott rá Hermione. – Nincs több gyűlés, feladat, küldetés. Tudod, hogy mit jelent ez, ugye?

Piton felhorkantott. Már hogyne tudná, hiszen erre várt egész életében! Ránézett a fekvő lányra, és elgondolkodott. Ha ő nem lenne, akkor most mihez kezdene? Egyedül iszogatna, majd magában örülne? Valahogy úgy érezte, hogy az egész nem történhetett volna másképp, hiszen Hermione nélkül mi célja lenne a további életének?

Eddig el sem gondolkodott azon, hogy hosszabb életű is lehetne a kapcsolatuk, legalábbis nem merengett azon az utópisztikus ötleten, hogy mindketten túlélik a csatát, és győznek. Most, hogy elmerengett ezen, rájött, hogy Hermionéval akarja tölteni az élete hátralévő részét, még ha ez nagyon romantikusnak is hangzott. A lány egyszerűen tökéletes volt a szemében, persze az apró hibáival együtt, amelyek még aranyosabbá tették.

- Furcsa, de rajtad kívül nincs is más értelme annak, hogy itt vagyok – mondta ki végül a gondolatait Piton, mire Hermione kérdőn pillantott rá. – Belegondoltál ebbe az állapotba, hogy mit csinálunk most, hogy győztünk, és mindketten élünk?

Hermione összevonta a szemöldökét. Erről még ő sem gondolkozott, de nem is tudta máshogy elképzelni. Borzalmas volt belegondolnia, hogy ennél csak rosszabbul végződhetett volna minden. Úgy érezte, hogy megvalósulnak az álmai, hiszen mindketten itt vannak, ráadásul egymással.

- Még nem, de a legszebb álmom válik valóra ezzel – cirógatta meg kedvese arcát egy kicsit. – Te gondolkodtál már rajta?

- Körülbelül az elmúlt egy percben. De nem volt nehéz megoldást találnom. Nos, Granger? Tudod, mi a válasz? – mosolyodott el gúnyosan, mire Hermione viccesen elhúzta a száját.

- Ki kell mondanom: nem tudom, tanár úr.

- Ejnye Granger, hiszen ezt még az öt éves kislányok is tudják. Erről álmodik ugyanis mindenki – hatásszünetet tartott, majd Hermione bökésére folytatta. – Egy ilyen nő, mint te, nem élhet egyedül, így kell mellé valaki, aki a társa lesz. Házasodjunk össze!

Hermione eltátotta a száját. Hát persze, hogy ez a megoldás! Majd amikor jobban belegondolt az elhangzottakba, teljesen ledöbbent. Perselus Piton éppen megkérte a kezét? Lehetséges volna?

- Te… megkéred a kezem? – kérdezte rekedten.

- Pontosan. Nos, mit szólsz? – kérdezte látszólag közönyösen, belül érzett egy kis izgalmat, hiszen bármennyire is biztos volt a válaszban, az esély mindig ötvenszázalék…

- Hát persze, hogy igen! – ragyogott Hermione.

Felült a kanapén, és örömmel csókolta meg kedvesét. Össze fognak házasodni! Ez egyszerűen hihetetlen! Az az ember, akit annyira szeret, megkérte a kezét, tehát nem fogja elveszíteni soha, együtt fognak élni!

Sokáig ültek még a kanapén, tervezgették a boldog jövőjüket. Piton mondta, hogy van egy háza a hegyekben, egész közel a Roxforthoz, Roxmorts utáni harmadik faluban. Azt mondta, hogy még régebben vette, amikor fiatal volt, és ott akart élni. A baj csak az volt vele, hogy túl szép volt ahhoz, hogy egyedül éljen benne, így megtartotta abban a reményben, hogy egyszer odaköltözik, talán valakivel együtt.

Eltervezték, hogy a Fonó sori lakását eladják, hiszen arra többé nem lesz szüksége. Valahogy az is a Sötét Nagyúrhoz való hűségét bizonyította, hogy ilyen sötét helyen élt. Hermione teljesen megértette, nem is firtatták tovább a dolgot.

Az estét természetesen Perselusnál töltötte, de nem nagyon beszélgettek, inkább mindketten a boldog jövőről gondolkoztak, néha el-elmosolyodva a furcsa képzeteken. Hihetetlen érzés volt az, hogy többé nincs a Sötét Nagyúr.

*

Másnap is szinte egész nap együtt voltak, de Hermione délután felment a hálószobájába, mert este tartották a bált, és fel kellett készülnie. Amikor felért a klubhelységbe, Harryék szinte azonnal a nyakába ugrottak, annyira boldogok voltak, hogy újra együtt lehetnek a lánnyal.

Sokat beszélgettek, majd Hermione tényleg elkezdett készülődni, természetesen Ginnyvel együtt. A vörös lány boldogan mesélte el, hogy tegnap egész nap Harryvel volt, végre boldogan és következmények nélkül lehettek együtt.

Miközben Ginny Hermione haját próbálta félkontyba varázsolni, félénken megkérdezte tőle, hogy együtt van-e még „vele”.

- Úgy érted, Perselusszal? – kérdezte mosolyogva Hermione, látva, hogy Ginny nem meri így emlegetni a félelmetes bájitaltan tanárt. – Igen, együtt vagyunk, és együtt is leszünk. Képzeld… – bizalmasan lehalkította a hangját, és egy kis hatásszünetet tartott.

- Na, mondd már! – szólt rá Ginny, mert nem bírta tovább a várakozást.

- Megkérte a kezem – nézett rá elpirulva Hermione.

- Micsoda?! – Ginny megdöbbenve hápogott, nem tudott egy szót sem szólni, de aztán csak kinyögte: – Ez hihetetlen! Gratulálok! – vigyorodott el végül.

Az Iskolaelső megkönnyebbült. Félt, hogy a barátnője ki fog akadni, hogy hozzámegy Pitonhoz, de nagyon jól vette az akadályt. Tudta, hogy Harry és Ron nehezebb eset lesz, de nem foglalkozott egyelőre velük, csak boldogan mesélt Ginnynek.

Este hatra teljesen készen álltak a bálra. Ginnyn egy barna kisestélyi volt, egy kicsit rövidebb fajta, ami többet mutatott a kelleténél, de hát ő ilyen volt. A barna szín szépen kiemelte a szemét, illetve a vörös haját. A szeme körül húzott egy kis fekete kontúrt, de más sminket nem rakott fel.

Hermione ruhája hosszabb volt, egy estélyi, aminek gyönyörű, méregzöld színe volt. Fűzős darab volt, aminek nem volt pántja, illetve volt egy pár ezüstös csík benne a szoknyarészén. Egy kesztyűt is felvett hozzá, és a félkontyszerű hajával együtt úgy érezte magát, mint egy királylány. A haja hátul egy kicsit bodrosnak hatott, de a nagyobb része fel volt téve kontyba, így egyáltalán nem volt bozontos.

Boldogan néztek bele a tükörbe, majd lesétált a klubhelységbe. Harry és Ron már ott várták őket, pontosabban csak Harry, mert Ron látszólag mást várt. Mindketten elámultak a két lány szépségén, majd udvariasan meg is dicsérték őket.

- Úgy érzem, ez sokkal jobb bál lesz, mint negyedikben – mosolygott rá Harry Ginnyre, aki természetesen egyetértett barátjával.

- Kit vársz, Ron? – kérdezte meg Hermione kíváncsian barátját, aki a lányok hálószobája felé nézelődött.

- Lavendert – válaszolt kurtán a fiú, és szerencsére nem vette észre barátnője döbbent pillantását, hanem folytatta a mondatot. – Most újra együtt vagyunk, de már nem csak smárolunk – tette hozzá lezserül, majd előreszaladt, amikor meglátta a rózsaszínben kilépő lányt.

Hermione kérdőn Harryre nézett, aki csak megvonta a vállát, jelezve, hogy ő nem foglalkozik vele, a másik dolga. Így hárman indultak el a Nagyterem felé. A folyosókon már mindenhol emberek álltak, a legtöbben párban. Lefelé menet arról beszélgettek, hogy mit fognak csinálni a jövőben, és Hermione Harryt is tájékoztatta arról, hogy menyasszony lett.

A fiúnak egy kicsit több ideig tartott, míg abba tudta hagyni a hápogást, de aztán ő is gratulált a lánynak. A Nagyterembe lépve, mint mindig, most is elcsodálkoztak a dekoráción. Félhomály uralkodott a helyiségben, ahol az asztalok elrendezése most hasonló volt, mint a Trimágus Tusa utáni bálon. Mindenhol négy- és hatszemélyes faasztal állt, mellettük székekkel. Volt egy kis hely a táncnak, de az igazi parkett a vacsora után alakult ki.

A tanárok most is külön asztalnál ettek, Hermione pedig Harryékkel vacsorázott, időnként rá-rápislantva egy fekete taláros alakra. Kedvese viselete csak abban különbözött a szokásos talártól, hogy a fekete anyagba volt egy pár ezüst csík szőve, azokon a helyeken, ahol Hermionénak is.

Amikor jól lakott mindenki, akkor végre elkezdődhetett a tánc. Hermione először nem táncolt senkivel, majd egy hugrabugos fiú kérte fel, akivel egy számot lejtett, majd megköszönte neki a lehetőséget. Utána Dumbledore professzor akart vele beszélgetni.

- Hogy érzi magát a bálon, Miss. Granger? – kérdezte mosolyogva, miközben megpördítette a lányt.

- Kellemesen, köszönöm – válaszolt kurtán Hermione.

Valószínűleg lerítt az arcáról, hogy nem válaszolt őszintén. A bál tényleg jó volt, de hiányzott neki valaki, aki eddig még nem táncolt senkivel. Sokszor pillantott a szélső asztalok felé, ahol Perselus egyedül üldögélt, látszólag jót szórakozva a diákokon.

- Menjen oda hozzá. Ez most nem egy tanár-diák bál – bátorította Dumbledore.

- Ön… tudja? – kérdezte Hermione, miközben próbált meglepődött arcot vágni.

- Az iskolának nincsenek előttem titkai – mosolygott Dumbledore a félhold alakú szemüvege mögül. – Csak ne legyenek túl feltűnőek, ennyi az összes kérésem.

A griffendéles bólintott, majd boldogan távozott az igazgatója kezei közül. Nem tétovázott, egyből az asztalok felé vette az irányt. Látta, hogy kedvese végig nézte a tánc alatt, és most is rajta tartotta a szemét. Miközben haladt felé, egy kicsit összeszorult a gyomra az izgalomtól, mintha most lenne az első randijuk.

- Jó estét, Miss. Granger! – köszönt Piton udvariasan.

- Jó estét, tanár úr – nyomta meg az utolsó két szótagot Hermione. – Táncolna velem?

Piton rá jellemző módon felhúzta a szemöldökét.

- Nos, ha annyira akar táncolni, lehet róla szó – mondta végül.

- Remek – mosolyodott el a lány. – Jöjjön!

Nem várta meg, míg Piton feláll, csak megfogta a kezét, és elkezdte a táncparkett felé húzni. A tanár először ellenkezett, hogy ilyen helyen felfedjék magukat, de végül hagyta magát. Ha a lányt ezzel boldoggá teheti, akkor nem fogja tönkretenni az estélyét. Különben is, be kellett, hogy vallja magának, hogy nem is olyan rossz ötlet a táncolás, hiszen még sosem volt ilyen jó partnere.

Épp, hogy elkezdtek táncolni, amikor egy lassú szám dallamai csengtek fel. Hermione elmosolyodott, Piton pedig „álbosszúsan” felmordult. Elkezdtek lassan keringőzni, miközben halkan beszélgettek.

- Miért nem kértél fel táncolni? – kérdezte Hermione egy kicsit megbántva.

- Nem tudtam, hogy akarsz-e itt mindenki előtt velem mutatkozni – vallotta be Piton a félelmét.

- Már hogyne akarnék – mosolygott Hermione. – Te vagy a vőlegényem!

Piton erre egy picit elmosolyodott, majd táncoltak tovább. Hermione kedvese válla felett látta, hogy két szőke táncol egymással mellettük, akik épp közel hajoltak egymáshoz. Úgy tűnt, Draco és Luna között több van, mint barátság… Hermione így már értette, hogy kinek küldte karácsonykor Draco azt a sálat.

Felnézett Perselusra, aki észre sem vette a mellettük lévő párost, mert folyamatosan őt nézte.

- Gyönyörű vagy ebben a ruhában – suttogta a lánynak.

Ő örömmel kapta fel a fejét ezekre a szavakra. Nem volt célja senkit sem elcsábítani ezzel a ruhával, de örült, hogy kedvesének tetszik, mert az ő véleménye volt a legfontosabb. Arra viszont nem is gondolt, hogy ezt be is fogja neki vallani Perselus.

- Örülök, hogy tetszik – nézett Hermione mélyen Piton szemeibe.

Csodálatos pillanat volt. A zene halkan szólt mögöttük, ők pedig mintha lelassultak volna, úgy táncoltak. Egyre közelebb került egymáshoz a fejük, míg végül összeforrtak a már jól ismert édes, lágy csókban. Sokáig tartott ez a csók, de végül szétváltak. Egymást átölelve táncoltak tovább, nem törődve a megdöbbent arcokkal, azok arcával, akik tanúi voltak a csóknak.

Hermione átölelte kedvesét, és arra gondolt, hogy ő az az ember, akivel egész hátralévő életében boldog lesz. Érezte az illatát, a haját, a vállait. Behunyta a szemét, és próbálta örökre bevésni agyába ezt a pillanatot, a zenét, az érzéseket…