Hermione vasárnap délelőtt már ott is hagyta a gyengélkedőt. A folyosón McGalagony professzorral futott össze, aki épp őt kereste. Kiderült, hogy Dumbledore várja az irodájába. A lány egyből arra vette az irányt, majd a jelszó felmondása után hármat koppintott az ajtóra a griffmadaras kopogtatóval.

Dumbledore az íróasztalánál ült, mint mindig. Harry és Ron is bent ültek, széles mosollyal nézték Hermionét. Piton is jelen volt az irodában, de ő kicsit távolabb állt. Nem reagált Hermione belépésre, legalábbis külső jelét nem mutatta.

- Ms. Granger, örülök, hogy ilyen hamar fel tudott épülni. Egyrészt szeretném megköszönni Önnek a helytállását ebben a nehéz feladatban. Igen súlyos dolog kitartani Voldemort ellen, örülök, hogy sikerült. Másrészt pedig a további teendőket akarom megtárgyalni a résztvevőkkel.

Mint tudják, immár az utolsó horcrux van már csak hátra. A kígyó közel áll Voldemorthoz, így csak úgy lehet elpusztítani, ha a harc közben valaki, vagy valakik érte mennek, tehát külön emberek kellenek hozzá. Úgy gondolom, hogy Harrynek harcolnia kell majd a végső ütközetben, mert őt külön fogják figyelni a Halálfalók, nem lesz ideje a kígyót elpusztítani.

Másra vár ez a nemes feladat.

Hermione bólintott. Gondolta, hogy ő fogja megkapni, hiszen Harry és Ron nélküle is boldogulnak a párbajokban.

- Akkor rám hárul a feladat, jól gondolom? – kérdezte az ősz mágusra mosolyogva Hermione.

Dumbledore bólintott.

- Igen, Önre gondoltam. De nem egyedül. Ragaszkodom hozzá, hogy Piton professzor Önnel tartson, mert nagyon erős varázsló, ráadásul ő a meglepetés erejével is élhet, hiszen a Halálfalók úgy gondolják, hogy Piton professzor is közéjük tartozik. Mit szólsz hozzá, Perselus? Lesz egy kísérőd! – kacsintott az igazgató a professzorra.

Az említett csak elhúzta a száját, majd megszólalt:

- Nagyon köszönöm, professzor, de azt hiszem, egyedül is véghez tudnám vinni a feladatot…

- Nem, Perselus, együtt kell mennetek! Mindig kell legalább két ember az ilyen feladatokra, hiszen bármelyikük megsérülhet. Erről nem nyitok vitát – tette még hozzá, látva, hogy Piton megint szólásra nyitja a száját.

Harry összevonta a szemöldökét. Egy valamit nem értett.

- Professzor, honnan tudjuk, hogy mikor jön el az idő?

- Jó kérdés, Harry, de egyszerű a megoldás. Amikor Piton professzor karján felizzik a Jegy, akkor gyűjti össze Voldemort a híveit. A csata valószínűleg a Roxfortban lesz, hiszen Voldemortnak fontos ez a hely, itt szeretne győzni, vagy éppen veszteni, de ez persze eszébe sem jut. Mindenki érti tehát a feladatát? Harry, szeretném, ha te még egy picit maradnál, a többiek mehetnek.

Hermione felállt, majd kiballagott az irodából. Aggódott a harc kimenetele miatt, hiszen egyáltalán nem volt biztos, hogy ők győznek. Bele sem mert gondolni, hogy mennyi áldozata lesz a csatának, talán ő is meg fog halni, sőt! Perselus halálát, úgy érezte, nem lenne képes elviselni, inkább ő is meghalna. Sötét gondolataiból egy nagyon jól ismert bársonyos hang zökkentette ki.

- Meg sem vársz? Azt hittem, hiányzom neked… – dörmögte Piton mögötte.

Hermione arcán valószínűleg látszódott az aggodalom, mert kedvese elkomorult.

- Lejössz? – kérdezte a lányt, ő meg csak bólintott.

A pincéig szó nélkül sétáltak. Piton lakásába érve sem szólaltak meg, csak leültek a fotelokba. Végül meglepő módon Piton szólalt meg először:

- Szeretném, ha együtt harcolnánk, egymás mellett… – suttogta alig hallhatóan.

Hermione felkapta a fejét, és szeretettel nézte Perselust. Meghatotta a jelenet, egy picit talán könnyes is lett a szeme. Odasétált hozzá, beleült az ölébe.

- Ugye nem foglak elveszíteni? – kérdezte megbicsakló hangon.

Piton gyengéden megcsókolta.

- Mindig veled maradok – ígérte.

Többet nem mondott, de nem is volt rá szükség. Így üldögéltek még egy darabig, édes-keserű pillanatok voltak ezek. Nem tudták, hogy mikor lesz a harc, győznek-e, együtt lehetnek-e még? Minden kétséges volt. Végül Hermione úgy döntött, felmegy a klubhelységbe, mert holnap folytatódik a tanítás, nem bújhat ki a kötelessége alól.

Piton először nem akarta elengedni, hiszen nevetséges volt, hogy még most is tanulni akar, de Hermione nem hagyta magát. Úgy érezte, szüksége van valamire, ami elvonja a figyelmét a levegőben lógó harcról.

Bent megtalálta barátait, a kandalló mellett ültek, és halkan beszélgettek. Elcsodálkozott, hogy itt találja őket, de aztán rájött, hogy mivel már nem kell horcruxot keresgélniük, visszatérhetnek a suliba, akár órákra is bejöhetnek.

A következő napok békésebben teltek, mintha minden visszatért volna a szokásos kerékvágásba. Harry és Ron bejártak órákra, újra Hermionéval társalogtak, Hermione megint traktálta őket, hogy tanuljanak.

Kivettek különböző könyveket, amiben ártásokat, védőbűbájokat, átkokat találtak. Ezzel akartak felkészülni a harcra. Harry az SVK órák mellett elindította újra a DS-t, hogy felkészítse a tagjait a harcra. Hetente két órát tartottak, szigorúan ötöd-, hatod- és hetedéves diákoknak. Ez már komoly dolog volt, igazi harcra készültek.

Hermionénak alig volt ideje Perselussal találkozni, de azt a kis időt mindig száz százalékosan kihasználták. Hétvégénként egyszer-kétszer ott is aludt a lány a pincében, kedvese karjaiban. Úgy érezte, ezek az órák jelentik a békét a rohanó világban, amikor is nem csak a csatára való felkészüléssel foglalkoznak, de lelkiekben is megnyugodhatnak.

Piton is feszült volt, az óráin egyre több diák kapott egyest, mert felidegesítették a tanárt, ami mellesleg nem volt nehéz. A lány egyszer mondta neki, hogy nem a diákokon kéne kitombolnia magát, de nem hallgatott rá, hiszen ki máson dühönghetné ki magát? A diákok úgyis sok mindent elbírnak, ez az egy már nem számít.

Harry és Ron sokszor Pitont átkozva mentek ki a bájitaltan-teremből, de ilyenkor Hermione mindig kiselőadást tartott nekik, hogy ő is csak ember, sokat segít nekik, tehát ne morgolódjanak.

Márciusban aztán megtörtént a baj. Egy szerdai DS-edzés után Harry a fejéhez kapott, majd belerogyott egy fotelba. Barátai odafutottak hozzá, szólongatták, de nem válaszolt, csak megkínzott arccal meredt maga elé, a sebhelyét a kézfejével ütögette. Amikor abbahagyta, rögtön letámadták a kérdéseikkel, hogy mi történt, mit látott.

- Voldemort… nagyon dühös… Észrevette, hogy nincsenek meg a horcruxok, most ellenőrizte őket. Azt hiszem, eljött az idő… – suttogta maga elé a fiú.

Utána hirtelen felpattant, ezzel jól megijesztette két barátját.

- Most hova mész?! – kiáltották utána.

- Dumbledore-hoz! Gyertek már, nem tétlenkedhetünk!

Felrohantak az igazgató irodájába. Mire Harry elmesélte a történetet, hogy mit látott Voldemort fejében, újra nyílt az ajtó. Piton professzor lépett be sápadtan, jobb kezét bal alkarjára szorítva.

- Albus, magához szólított. Azt hiszem, ez már a harcot jelenti. Sosem fájt még ennyire – mondta gyorsan, kerülve a griffendélesek tekintetét, mert ilyenekről sosem beszélt egyiküknek sem.

Az igazgató komoly arccal bólintott.

- A kisebbeket haza kell küldeni vonattal, most azonnal szólni kell McGalagony professzornak, hogy két óra múlva mindenki legyen kész. Ötödévtől fölfele az megy haza, aki akar. Ha szeretnének harcolni, maradhatnak. Perselus, küldj egy baglyot a Minisztériumba, hogy minden harcképes varázslót várunk a Roxfortba. Most pedig menjenek – intett a diákok és Piton felé. – Készüljenek föl! Voldemort valószínűleg holnap fog támadni. Ma még aludják ki magukat, hogy frissen tudjanak párbajozni. Holnap délelőtt még tartok egy beszédet a Nagyteremben, ott találkozunk.

Harry, Ron, Hermione és Piton kiléptek az irodából. A két fiú rögtön elindult a klubhelység felé, hogy ott várhassák meg, amíg mindenki megtudja a hírt. Hermione azonban Perselusszal ment a bagolyházba. Unatkozva megvárta, míg megírja a levelet a miniszternek, majd izgatottan felpattant, amikor kész lett.

Úgy döntött, hogy a csata előtti éjszakát vele tölti, akár akarja a férfi, akár nem. Persze reménykedett benne, hogy inkább akarni fogja… A tanár eddig nem szólt hozzá egy szót sem, hiszen diákok között járkáltak, nem beszélgethettek nyíltan a folyosón.

Lementek a sok lépcsőn, le a pincébe, ahol mindig sötét és hideg van, de Hermionénak mégis olyan érzése volt, hogy itt biztonságban van, mert Perselus vele van. A férfi rászegezte a pálcáját az ajtóra, majd kinyitotta Hermione előtt, udvariasan előreengedve a lányt. Ő besétált rajta, majd lehuppant a fotelba.

Perselus leült a másikba, mire mindkettejüknek déja vü érzése támadt, hiszen ugyanezzel az érzéssel ültek itt körülbelül két hónapja is. A lánynak nagyon sok kételye támadt, hogy vajon fognak-e még itt ülni valaha ilyen békésen, de nem akart rájuk gondolni. Ki akarta használni a lehetőséget, hogy együtt lehetnek.

Ekkor meghallották McGalagony professzor hangját, amint egy mágikusan felerősített megafonba beszél:

- Tanárok és diákok! Eljött a nap, amikor a Sötét Nagyúrral szembe kell néznünk. Holnap lesz a harc, amely során eldől, hogy a jó vagy a rossz oldal győzedelmeskedik. Mivel az iskola feladata a tanulók biztonságában tartása, ezért minden ötödévnél fiatalabb tanulónak kötelező összecsomagolnia, és a ma esti tíz órás vonattal hazamennie. A szülőket értesítjük, magukért mennek a pályaudvarra. Az ötödévesnél idősebb diákok pedig szabadon dönthetnek, hogy haza akarnak-e menni, avagy harcolni szeretnének. Kérek mindenkit, hogy jól gondolja meg a döntését, mert ez nem egy párbajszakkör, itt életről és halálról van szó. Két órájuk van a pakolásra, igyekezzenek, kérem! A Roxfort Expressz pontosan tíz órakor fog indulni, egy perccel sem később! Akik maradnak, azokat holnap délelőtt Dumbledore professzor várja a Nagyteremben megbeszélésre!

A hirdetés után Hermione átsétált Perselushoz, és az ölébe ült, mint régen.

- Ugye mi mindig együtt maradunk? – tette fel a gyerekes kérdést, de úgy érezte, hogy ez a legjobb kérdés, amit feltehetett, mert erre akarta tudni a választ.

Piton azzal az átható tekintetével nézett rá. Hermione érzések kavalkádját látta azokban az imádott, fekete szemekben. Nem kapta el a tekintetét, mert imádta, amikor belesüllyedhetett ebben az örvényben. Már nem is érezte úgy, hogy tudnia kell a választ, egyszerűen megcsókolta kedvesét.

Piton ugyanolyan hévvel csókolt vissza. Mindkettejükben feltámadt az elkeseredett, szenvedélyes vágy, hogy érezzék egymást. A férfi felkapta a lányt, ugyanúgy, mint első alkalommal, és becipelte a szobájába.

Letette az ágyra, majd melléfeküdt. Elkezdte cirógatni a lányt, amire nyögdécselés volt a válasz. Kicsit még kényeztette, aztán ő volt a soron. A lány is simogatta, puszilgatta a hasát, majd lentebb vándorolt…

Piton felnyögött, maga alá húzta a lányt, majd beléhatolt. Most váltak teljessé, ők is érezték. Tudták, hogy ők egymásnak vannak teremtve, ez nem lehetne másképp.

Szeretkezésük után még nem aludtak el, hanem beszélgettek. Hermione megígértette a férfival, hogy másnap nem fog hősködni, mindig mellette lesz, nem hagyja ott őt. Cserébe ő is megígérte ezeket a dolgokat.

Fél éjszaka beszélgettek, majd elaludtak, mert energiát kellett gyűjteniük a másnapi harcra.

Amikor felkeltek, már magasan járt a nap, lehetett vagy nyolc óra. Gyorsan kipattantak az ágyból, felöltöztek, majd felsiettek a Nagyterembe. Szerencséjük volt, mert Dumledore professzor éppen akkor kezdte el a beszédet, tehát nem maradtak le semmiről. Bár lehet, hogy direkt megvárta őket az igazgató, nála sosem lehet tudni…

Piton a tanárokhoz sétált, míg Hermione odament az évfolyamtársaihoz. Néhányan csodálkozva felhúzták a szemöldöküket, hogy együtt látták őket bejönni, de aztán elfeledkeztek róla, mert az igazgató megszólalt, és onnantól már csak a csata járt az eszükben.

- Örülök, hogy ilyen sok bátor ember van a Roxfortban! – mosolygott Dumbledore a diákokra. A griffendélből voltak a legtöbben, utána a hollóhát következett, majd a hugrabug, végül a mardekár. A DS-ből kivétel nélkül mindenki ott volt. – A mai nap nagyon fontos lesz a varázslótársadalom életében, de főleg a miénkben. Részesei lehetnek annak a csatának, ami eldönti ennek a korszaknak a jó és rossz közötti harcát! A terv nagyon egyszerű: össze kell fogni! Ne kezdjenek önálló párbajokba, rendeződjenek csoportokba, amelyek együtt szállnak szembe a Halálfalókkal!

Ha túlerőbe kerülnek, akkor se ijedjenek meg, az nem jelenti egyben a vereséget! Használják a tanult átkokat, támadó varázslatokat! A kábító átkot ajánlom mindenkinek, mert nem muszáj egyből megölni a Halálfalókat! Sokan fognak még a mai nap során érkezni, emberek a minisztériumból, valamint szülők is csatlakozni fognak a harchoz.

A Roxfort védőbűbájai egy ideig visszatartják a gonoszokat, de fél óra, és már bent is lesznek. Amint meglátjuk a Halálfalókat a láthatáron, McGalagony professzor bemondja. Most pedig mindenki jöjjön ide, hogy beoszthassuk a védelmet.

Hermione megvárta a professzorát, mert nekik más feladatuk volt, együtt. Beálltak a sorba Harry és Ron után, valamint Seamus és Dean elé. A mögöttük lévő fiúk furcsán nézegették kettőjüket, de nem mertek szólni.

Dumbledore professzor elmosolyodott, amikor odaértek hozzá.

- Nos, a maguk feladata a legnehezebb, persze Harryé után. Rá is térek, mert sokan állnak még a sorban. Tehát, a kígyó minden valószínűség szerint a táborban marad majd, őrizet alatt, mert Voldemort most már tudja, hogy az az állat az egyetlen esélye a túlélésre, ha itt véletlenül meg találna halni. Perselus, neked biztos van ötleted, hogy a táborban hol rejthette el Naginit, hiszen ismered a helyet. Miután végeztek, addigra már folyni fog a harc, tehát nem adok ki védelmet maguknak, csatlakozzanak hozzánk. Akkor induljanak, amikor a halálfalók itt megjelennek.

Hermione és Piton egyszerre bólintottak. Dumbledore elkomolyodott, és közelebb hajolt a pároshoz.

- Vigyázzanak magukra, mert egyikük sem halhat meg! Ez parancs! – mélyen Hermione szemébe nézett, ahol ezernyi érzést talált. – Tudják, hogy szükség van önökre. Sok szerencsét! – búcsúzott el a professzor, majd rámosolygott a soron következő két fiúra, jelezve, hogy közelebb jöhetnek.

Nem sokat kellett várniuk a védőknek, hogy megjelenjen Voldemort serege a láthatáron. Dél körül hallották meg McGalagony sürgető hangját, hogy mindenki foglalja el az őrhelyét, valamint bíztatta is őket, hogy sose adják fel a reményt.

Piton és Hermione ekkorra már felszerelkezve, készen álltak az útra. Mindkettőjüknél volt egy kis adag Verber Venenum, amit úgy kalkuláltak, hogy a halott kígyóval kell lenyeletniük. Ezen kívül erősítő-, vérpótló- és nyugtató bájitalokat is felpakoltak.

McGalagony hangjára nem szóltak semmit, csak csöndben, mélyen hallgatva indultak el. Nem a roxmortsi kapun mentek ki, hanem a Tiltott Rengeteg felől. Így megkerülték a sereget, ami óriási volt, mert nem csak varázslók és boszorkányok jöttek, de óriások, dementorok is. Hermione megnyugodott, amikor látta, hogy azért nem végtelen a sereg… Rájött, hogy nekik is segít egy óriás, de nem tudta, hogy az az egy mennyire lesz kitartó tizenöt-húsz másikkal szemben.

Most viszont nem volt ideje ezen gondolkodni, mert nekik is volt feladatuk. Miután kiértek a Roxfort hoppanálás-gátló teréből, megint összekapaszkodtak, mint a múltkor, majd Piton irányításával hoppanáltak.

Ugyanarra a területre érkeztek, mint a múltkor, azzal a különbséggel, hogy most minden kihalt volt. Dermesztő csend telepedett a tisztásra, az erdőre.

Halkan, minden lépést óvatosan megtéve haladtak előre. A vonalhoz érve megálltak, majd Piton felsóhajtott, és hatástalanította a védelmet. Felkészültek, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatják őket, de nem mozdult semmi. Csend volt. Összerezzentek, amikor a közelben egy bagoly huhogva felszállt az egyik ágról. Kicsit vártak, majd újra elindultak a tábor felé.

Hermione sosem járt még itt, el is csodálkozott, amikor megérkeztek. Az egész hely a mugli gyerekek táborozására emlékeztette. Faházakat látott, amelyek kör alakban helyezkedtek el egyetlen épület körül. Sejtette, hogy az Voldemort szállása, ahol Naginit is hagyhatta.

Indult volna a házak felé, de Piton visszarántotta.

- Biztos, hogy a házak körül is vannak őrök. Óvatosnak kell lennünk, először járjuk körbe az egészet, az őrizetet pedig semmisítsük meg. Gyere utánam!

Hermione félve bólintott. Kedvesének megint igaza volt, mert minden ház körül egy-egy Halálfaló járkált. Halkan elkábították őket, majd a középsőhöz osontak. Várható volt, hogy ott többen lesznek, mégpedig hárman voltak. Nem is akárkik: Lucius Malfoy, Bellatrix Lestrange, valamint Fenrir Greyback.

A lány megrémült, mert ők voltak a három talán legerősebb Halálfalók. Piton még csak-csak elbánna mindegyikkel egyedül, de hárommal egyszerre? Kérdőn ránézett tanárára, de ő magabiztosan nézett vissza, tettre készen.

- Greybacket támadd, ő a leggyengébb hármuk közül. Ne engedd a közeledbe, mert tudod, hogy állat módjára viselkedik… – suttogta neki Piton, szinte hang nélkül, csak a szája mozgott.

A griffendéles bólintott. Miután mindkettőjüket kiábrándította Piton, hogy előnnyel kezdjenek, bátran előresétáltak.

A Halálfalók rögtön észrevették őket, számítottak rájuk. Valami átok hatására meg is láthatták őket, mert Bellatrix Lestrange így szólt:

- Piton… Te mocskos áruló, hát téged küldött az öreg, hogy elpusztítsd a kígyót? Ráadásul egy sárvérűvel? Erre aztán nem számítottunk, ugye fiúk? Ilyen igénytelen vagy, Perselus? Ezzel csak nekünk teszel jót… Nem kell egy igazi boszorkányt megölnünk, hiszen egy muglival állunk szemben… – nevetett Bella, nem törődve vele, hogy Pitont ezzel iszonyúan felmérgesítette.

A tanárt nem érdekelte a fair játék, egyszerűen megátkozta a nőt, amíg az nevetett. A vihogás hörgésbe csapott át, majd Piton még egyszer felemelte a pálcáját, hogy megölje, de Lucius egy átkot küldött felé, ami elől el kellett ugrania.

Hermione sem volt rest ez idő alatt, mert rátámadt Greybackre, aki vicsorogva közeledett felé. Elkezdett hátrálni, mert nem akart olyan sérüléseket kapni, mint Bill tavaly. Egy sikeres hátráltató-átok megnövelte közöttük a távolságot, így a férfi is kénytelen volt elővenni a pálcáját. Hermionéra célzott, majd ugyanaz a bíborszín tűzcsík közeledett felé, mint ötödikben, azzal a különbséggel, hogy most könnyűszerrel hárította, valamint támadott is egyszerre. Greyback felnevetett.

- Csak nem megtanultál harcolni, te kis csitri? Megtanított rá a nagy Perselus Pi… – nem folytathatta, mert a lány dühében olyan átkot küldött rá, aminek a hatása nem sokkal maradt el a Cruciatus mögött.

Csodálkozva felkiáltott, majd összerogyott, mert Hermione egy kábító átkot küldött rá, szinte ugyanazzal a mozdulattal. Lihegve odaszaladt hozzá, erősen odakötözte a férfit egy fához. Büszke volt magára, hogy ilyen hamar sikerült kiiktatnia a veszedelmes mágust, de nem időzött vele sokáig, mert hallotta, hogy kedvese bajban van.

Visszaszaladt hát hozzá, és hihetetlen kép tárult elé. Piton egyszerre harcolt a két gonosszal, két pálca volt a kezében. A lánynak fogalma sem volt, hogy honnan szerezte a másik pálcát, de nem is törődött vele. Odaszaladt, hogy segítsen, mert Perselus már elég sok helyen vérzett. Ráemelte pálcáját Lestrange-re, de a nő minden átkát kivédte. Viszont a tanár átkaira már nem volt kapacitása visszavágni, így egy Sectumsempra utolérte.

Vágás keletkezett a mellkasán, de sajnos ismerte az átkot. Dühösen, fájdalmas arccal gyógyította be a sebét félig, majd csodák csodájára elszaladt. Hermione utána akarta menni, de Piton közbeszólt:

- Ne menj utána! Veszélyes!

Lucius Malfoy igencsak megijedt, hogy egyedül maradt. Piton nem kegyelmezett neki, és egy perc múlva Malfoy élettelenül csuklott össze. A lány félt ránézni a szőke férfira, de tudta, hogy megérdemelte a halált, már csak azért is, mert Draco-t akarata ellenére tette volna Halálfalóvá.

- Igyekeznünk kell, mert Lestrange segítségért szalad! – suttogta Piton, gyorsan arrébb vonszolva Hermionét, egyenesen a középső ház felé. – A kígyó van már csak az útban.

- Meg Voldemort… csupán… – tette hozzá rosszkedvűen a lány.

Miután Piton feltörte a védővarázslatokat, óvatosan beléptek a házba. Rögtön elsuttogtak mindketten egy lumost, mert iszonyúan sötét volt. Ahogy haladtak befelé gusztustalan, döglött állatokkal találkoztak: pókokkal, egerekkel, pockokkal… Immár biztosak voltak benne, hogy itt van a kígyó. Hirtelen sziszegést hallottak maguk mögött.

Megperdültek a tengelyük körül, és hátrahőköltek az ijedtségtől. A kígyó pontosan föléjük magasodott, legalább két méteres volt, ráadásul éppen lecsapni készült.

Szerencsére gyorsan tudtak reagálni, mindketten a másik irányba vetődtek. Egyszerre emelték a pálcát a kígyóra, de a kábító átok nem hatott rá. A kígyó a lányt nézte ki az uzsonnájának, mert egyenesen felé kezdett siklani. Piton nem tétovázott, szórta rá az átkokat.

Nagini úgy tűnt, játszani akar Hermionéval, mert siklott, de nem támadott. Már csak egy méterre volt a lánytól, amikor a griffendéles kimondta élete első gyilkos átkát.

- Avada Kedavra! – kiabálta, majd elcsuklott a hangja.

Az átok hatásos volt, a kígyó holtan esett össze. Hermione remegve tápászkodott fel, rá sem tudott nézni az állatra. Perselus közelebb ment hozzá, megsimogatta a hátát, majd átölelte, hogy csillapítsa a remegését. Tudta, hogy milyen érzés kimondani az első átkot, főleg az ilyen tiszta lelkű embereknek.

- Gyere, fejezzük be, amit elkezdtünk. Nem lehetsz gyenge, ezt az átkot ma még többször is ki kell mondanod – mondta neki nyugtatóan Perselus.

Hermione bólintott, összeszedte magát, de akkor is megfogadta, hogy nem fogja többször használni az átkot, csak kábítani fog.

Mindketten odamentek a hosszú, halott csúszómászóhoz. Így, kiterülve, legalább négy méteresnek nézett ki, ami még félelmetesebbnek hatott a félhomályban. Elővették az üvegcséket, a férfi kifeszítette a kígyó száját, vigyázva a méregfogakra, majd belecsepegtették a bájitalt.

Elégedetten nézték, ahogy Voldemort egy fiatal hasonmása száll ki a testből, majd szertefoszlik a levegőben. Perselus biztatóan rámosolygott Hermionéra.

- Már csak egy lépés…

Ekkor hangokat hallottak meg kívülről. Bellatrix visszatért a segítséggel. Körülnéztek a házban, de nem láttak más kijáratot. Úgy döntöttek, hogy jobb, ha menekülnek, mert ennyi ember ellen nincs esélyük, legalább tíz Halálfaló várakozhatott kint.

Piton kirobbantotta a falat, majd sprintelni kezdtek. A hangra természetesen az összes gonosz felfigyelt, majd a távolban látták is elfutni a két embert. Elkezdték üldözni őket, de mire utolérték volna Hermionéékat, addigra ők már elérték a hoppanálási pontot, majd a Tiltott Rengeteg szélére dehoppanáltak.

Cseberből vederbe. A harc már javában folyt, ahogy megérkezve körülnéztek. A kastély már füstölgött egy pár helyen, de a nagy seregből már nem sok maradt. Gyorsan előkapták az erősítő bájitalokat, Piton begyógyította a sebeit, majd elkezdtek az épület felé rohanni.

A tónál ragadtak le, Lupinékkal együtt harcoltak. Lupin és Tonks vállt vállnak vetne harcolt, egyelőre még sértetlennek tűntek, de fáradtak voltak mindketten. Tíz halálfaló vette őket körül, ekkor értek oda hőseink. Piton egy széles pálcamozdulatára egyszerre négy halálfaló repült hátra, majd ért földet eszméletlenül. Hermione is mindent beleadott, két halálfalót sikerült is elkábítania. Remus és Tonks pedig a maradék hattal végeztek, mindketten hármat-hármat tettek ártalmatlanná.

- Perselus! Hermione! Épp időben jöttetek! – kiáltott oda nekik az őszes hajú varázsló, majd mindketten közelebb jöttek. – Sajnos Rémszemet már nem tudtátok megmenteni… – szomorodott el, majd egy távolabbi pontra mutatott.

Egy fa tövénél ott feküdt a sokat tapasztalt mágus, falába messze elgurult tőle.

- De most még harcoljunk. Gyerünk, a kastélyban még sokan vannak. Úgy tudom, Tudodki is bent van már – borzongott meg Tonks.

Erre mindannyian beszaladtak az épületbe. A Nagyteremben nagyon sokan harcoltak, mindenki párokba rendeződött már. Jól állt a harc, úgy nézett ki, hogy mindenhol a rendtagok állnak győzelemre.

Hermione látta, hogy minden osztálytársa harcol, majd megragadta Perselus karját. Megpillantotta Harryt. A fiú és Dumbledore is egyetlen emberre szegezték a pálcájukat, aki nem volt más, mint Voldemort. Úgy nézett ki, mintha csak beszélgetnének, eltekintve a felemelt pálcáktól.

Ekkor egy nagyobb zajra figyeltek föl: megérkezett Bellatrix és a kísérete. Rögtön Pitonék felé vették az útjukat, ők pedig Tonksék segítségével felkészülve várták a túlerőben lévő gonoszokat.

- Többé nem szöktök el előlünk, gyáva férgek! – kiáltotta Bellatrix feldühödve.

- Gyere csak Lestrange… Te futottál el először! – mondta halkan Piton, de mindannyian hallották, legalábbis azok, akik odafigyeltek a jelenetre, tehát Lupin, Tonks, Hermione és a Halálfalók.

- Sectumsempra! – bökött Bellatrix Piton felé, de ő könnyen hárított.

A társai is felvették a harcot. A Nagyteremben mindenfelé zöld, piros, kék átkok röpködtek, a csatazaj óriási volt. Hermione felkiáltott. A harmadik ellenfele eltalálta, valamilyen durva átokkal, ami felszakította a hasán a bőrt, mély sebet szántva rajta. Összegörnyedt, de nem adta fel. Könnyes szemmel kábította el a Halálfalót.

Piton felfigyelt a hangra, de nem tudott segíteni kedvesének, mert Bellatrix-szal harcolt, akiről mindenki tudja, hogy nagyon jól párbajozik, hiszen maga Voldemort tanította. Amikor meghallotta Hermione kiáltását, a férfi aggódva pillantott rá, de ez hiba volt, mert a nő egyik taroló átka máris eltalálta. Hátrarepült vagy két métert, a pálcáját elejtette. Bellatrix felnevetett a pálca elrepülésének a pillanatában. Már emelte a sajátját, hogy véget vessen a férfi életének, amikor Hermione megszegte a fogadalmát, és kimondta még egyszer a halálos átkot.

A földön térdelve emelte rá pálcáját a nevető Bellára.

- Avada Kedavra! – nyögte.

A nőnek mindössze egy csodálkozó kis nyögésre futotta, majd élettelenül esett össze. Több Halálfaló is ijedten pillantott Lestrange felé, hiszen ő számított Voldemort után a vezérnek. Miután felfogták, hogy megölték őt, többen is dühödten fordultak Hermione felé, aki még mindig felemelt pálcával térdelt, eltátotta a száját meglepetésében.

Észrevette, hogy többen is rá céloznak, de egyszerűen nem tudott felállni, így védekezően felemelte a pálcáját, hogy felvonhasson egy erősebb pajzsot maga köré. Nem vette észre, hogy kedvese a pálcája után ugrik, majd elkezd felé rohanni.

A körülbelül hét Halálfaló, aki bosszút akart állni, egyszerre suhintotta meg a pálcáját. Ugyanabban a pillanatban Piton csúszott be a képbe, a talárján egyenesen Hermione mellé érkezett a sima padlón. Ő és a lány egyszerre húzták fel a védőpajzsot, ráadásul a férfié olyan volt, hogy minden ellenfelére visszaküldte az átkát. Szinte felrobbant körülöttük a levegő, ahogy be-, és visszacsapódtak az átkok. Sokan fel is figyeltek a jelenetre, amelyből már csak annyi látszott, hogy Hermione és Piton egymás vállát átölelve térdelnek.

A lány ezután falfehér arccal ráomlott Pitonra. Olyan sok vért vesztett, hogy nem bírt tovább eszméleténél maradni.

Szerencsére a harc sem tartott már sokáig, mert Bellatrix halálán feldühödve Voldemort gyorsan végezni akart az előtte álló két varázslóval, de végül is ez lett a veszte. Dumbledore különleges pajzsot vont eléjük, Harry pedig a halálos átokkal beteljesítette a jóslatot.

Voldemort vörös szeméből kihunyt a fény, lábai nem tartották tovább. Összeesett, majd többé nem mozdult. A még párbajozó Halálfalók dermedten nézték urukat, ahogy kiszáll belőle az élet. Ezután megpróbáltak elmenekülni, vagy egyszerűen feladták a harcot.

A sérülteket a gyengélkedőre, vagy éppen a Szent Mungóba szállították, az állapotuktól függően döntöttek. Dumbledore elindult felmérni a kárt, de nem sok vesztesége volt a jó oldalnak, hiszen ők sokkal képzettebbek voltak. Rémszem Mordonon kívül Hagrid öccse, Gróp halt még meg, a Weasley családból pedig Charlie-t gyászolták. Más aurorok is meghaltak, ők a Minisztériumból jöttek. Miután a dementorokat a minisztériumi emberek visszaküldték Azkabanba, az igazgató megnyugodva mesélte el a híreket.

- A harc ezennel eldőlt – szólalt meg Dumbledore a gyengélkedőn összegyűltek előtt. – Voldemort meghalt, a jó oldal győzött. Köszönöm mindenkinek a részvételt, a Rend tagjait kiemelném. Csodálatosan harcolt minden diák, tanár, auror. Nem is lehetne nagyobb az örömünk, hiszen erre a békére vártunk immár majdnem húsz éve. Harrynek sikerült megölnie évszázadunk legnagyobb gonoszát. Büszkék lehetünk rá! – mosolygott Dumledore Harryre. – Szeretném, ha mindenki velem ünnepelne két nap múlva, rendezek egy bált a Roxfortban. Megjelenés kötelező, minden harcost szeretettel várok. Ez nem egy tanár-diák bál lesz, itt mindenki barát, társ lesz. Este hatkor kezdődik a vacsora.

Dumbledore ezzel ki is ment a gyengélkedőről. Hermione is hallotta már a hírt, örömmel feküdt vissza az ágyába. Már sokkal jobban volt, csak még sajgott egy kicsit a hasa. Az ágya mellett ott állt Perselus Piton, aki végig ott volt vele. Rámosolygott, ő pedig csodák csodájára mindenki előtt visszamosolygott a lányra.