Újra elkezdődtek az órák. Már január közepén jártak, éppen első két órájuk volt Pitonnal, már korán reggel vele kezdtek. A professzor a szokásos talársuhogással, illetve ajtóbecsapással kezdte az órát. Egy szempillantás alatt néma csend lett, csak Hermione mosolyodott el egy kicsit, mert imádta, amikor kedvese ilyen ijesztő, miközben nagyon is jól tudta: nincs semmi komolyabb baja, csak a lusta gyerekek.

Perselus elmondta neki, hogy nem nagyon szeret már tanítani, mert elege van a sok buta diákból, akik egy egyszerű altatófőzetet sem tudtak elkészíteni. A mardekárosokat kifejezetten szerette, mert ők ravaszok voltak, bizonyítási vágyuk megvolt, így nem kellett sokat fenyegetni őket, néhány becsmérlő megjegyzés megtette a hatását. A hollóhátasokat utálta a legkevésbé, mert nekik legalább volt eszük, szorgalmasak voltak, az elméletet meg tudták tanulni.

A griffendéleseket csak azért utálta, mert hősöknek képzelték magukat, amúgy az eszükkel nem volt semmi gond, kivéve egy-két szerencsétlent. A hugrabugosokat viszont gyűlölte, mert úgy érezte, ott gyűlnek össze a reménytelen esetek. Sok volt közöttük a szorgalmas gyerek, de a legtöbbjük nem tudta egy hétnél tovább az információt a fejében tartani.

A mostani órán egy nem túl bonyolult főzetet vettek, legalábbis Hermione úgy érezte. Nem is figyelt annyira a főzetre, inkább kedvesét nézte, aki néha lopva rápillantott. Malfoy egyszer észrevette a pillantásukat, és a szemöldökét felhúzva rávigyorgott Hermionéra. Hermione csak összehúzta a szemét, és visszavigyorgott rá. Piton inkább nem szólt semmit, nehogy mások is rájöjjenek a dologra.

Az óra felénél aztán kopogtattak. Egy ötödéves jött be, akit Hermione csak látásból ismert. Piton fenyegetően rávillantotta a szemét, és megkérdezte, hogy mit akar. A fiú megremegett, majd nagy nehezen megszólalt:

- Elnézést a zavarásért, de Dumbledore professzor hívatja Hermione Grangert.

- Rendben. Ms. Granger, miután végzett, azonnal jöjjön vissza!

- De a professzor azt mondta, hogy már nem fog visszaérni… – mondta a fiú, de a végére már csak suttogott, mert Piton nagyon dühösen nézett rá.

- Akkor vigye a cuccát is! Miután végzett, elvárom, hogy magyarázatot adjon! – tette hozzá, fenyegetően Hermionéra nézve.

Hermione ijedten bólintott, mert tudta, hogy kedvese nagyon ideges. Valószínűleg aggódott, de ezt persze nem vallaná be soha ennyi ember előtt, nemhogy diákok előtt. Összekapkodta a dolgait, eloltotta a tüzet, majd kisétált a teremből, hátra sem nézve.

Az ötödéves gyorsan elslisszolt mellőle, valószínűleg a klubhelységébe, nehogy még egy páran üzenni akarjanak vele. Hermione felballagott az igazgatói irodába. Bekopogott, majd belépett az ajtón. Legnagyobb meglepetésére Harryt és Ront találta ott, éppen Dumbledore-ral diskuráltak.

- Harry, Ron! – kiáltott Hermione, majd örömmel a nyakukba ugrott.

Barátai vigyorogva néztek rá, kicsit fáradtnak néztek ki, de mindenképpen boldognak. Hermione kifaggatta őket, hogy mit csinálnak itt, és kiderült, hogy egy horcrux, pontosabban a medál nyomára akadtak, de szükségük van a segítségére. Hermione ezt nem értette.

- Hogyhogy? Hiszen az elméletet ti is tudjátok. Vagy már nincs főzet? Mi a baj?

- Nos, Hermione… Tudod, hogy Voldemort elég babonás volt a számokkal kapcsolatban. Hét horcrux, mert a hét a legerősebb mágikus szám. Viszont a három is mesebeli szám, ami egy muglik között nevelkedőnek valahogy beivódik az agyába. A hármas fontos. Felfedeztük, hogy az utolsó horcrux elpusztításához három ember kell. Egy, aki vért ad az elején, egy, aki bent az energiáját áldozza és egy, aki lélekben tart ki. Test, lélek, energia… Ami egy embert éltet.

- Ja, értem. Hát akkor induljunk, én leszek az energia, gondolom. Ron ad vért, Harry pedig Voldemort lelkével küzd, nem?

- Igen, így lesz, de nem olyan egyszerű a dolog, hogy besétálunk, ráöntjük a horcruxra a főzetet, közben pedig kitartunk. Ennek is a hármas számhoz van köze, mert… három napig kell kitartanunk – Hermionénak elkerekedett a szeme. – Igen, három napig. Ráadásul… Most rögtön indulnunk kell, mert a bűbáj megjegyzi, hogy ki lépett be, és huszonnégy órán belül vissza kell térnünk a helyre, mert még egyszer nem lehetséges a belépés…

Harry elhallgatott. Hagyta, hogy Hermione megeméssze a hallottakat. Remélték, hogy a lány eljön velük, mert mást nem tudtak meggyőzni ennyi idő alatt, ráadásul csak ő lenne képes kiállni ezt a próbatételt, neki elég energiája van. Hermione is rájött erre, mert beletörődően bólintott.

- Ez biztos?

- Egy könyvből néztük ki ezt a varázslatot. Tuti, hogy ez volt, mert egyedi a határvonala, lilás színnel villant fel, amikor elhagytuk a helyet. Mire megkerestük a varázslatot a könyvtárban, az egy fél nap volt, aztán döntöttünk úgy, hogy Dumbledore professzor segítségét kérjük – biccentett a professzor felé Harry. – Már csak két óránk van, hogy odamenjünk. Cuccot szerencsére vihetünk magunkkal, így élelmet, innivalót felpakoltunk. Valószínűleg ez is egy képzeletbeli világban lesz, mint ahova Pitonnak kellett mennie.

- Piton professzornak, Harry… - javította ki Dumbledore, már csak megszokásból is. Harry türelmetlenül bólintott. Nem akarta Pitonra pazarolni az idejét ebben a helyzetben.

- Rendben, természetesen veletek tartok. Már bepakoltátok a készleteket? – A fiúk bólintottak. – Professzor, még szeretnék írni egy rövid levelet, ha nem probléma.

Természetesen megengedte Dumbledore, hogy Hermione megírja a levelet. A lány Pitonnak írt egy rövid üzenetet. Remélte, hogy kedvese nem lesz túl dühös, hogy csak így itt hagyja.

Utána még fölszaladt a szobájába egy pár bájitalért, pontosabban erősítőért, vérpótlóért, nyugtatóért. Úgy gondolta, hogy ez elég lesz, így visszament az irodába, majd elindultak Harryékkel.

Harry vezetésével hoppanáltak egy mugli faluba. A fiúk elmondták, hogy itt született Tom Denem, a faluban a Denem-ház felé tartottak. A lány még sosem látta ezt a házat, de úgy tapasztalta, hogy nincs olyan rossz állapotban, legalábbis kívülről. Kicsit már lemállott a festék, de amúgy az ablakon lévő üvegek legtöbbje megvolt, néhány volt csak betörve, azokon keresztül pedig bekúszott egy pár növény.

Végül odaértek a házhoz, ami közelebbről sem volt hívogatóbb. Mind a hármuknak rossz érzésük támadt, ahogy beléptek, valószínűleg a sötét varázslat erőteljes jelenléte miatt. A trió Harry vezetésével egy földszinti szobába lépett be, ahol egy óriási tükrön kívül semmi sem volt.

Ahogy beléptek a szobába, egy lila vonal villant fel. A fiúk bólintottak, valószínűleg számítottak rá, mert a varázslat felismerte őket. Harry ránézett Hermionéra.

- A tükörbe fogunk belekerülni, gondolom, mivel nem látom magunkat benne, tehát csak hozzá kell érni, aztán eltűnünk. Amúgy rájöttünk R.A.B. történetére, bent majd elmeséljük. Itt a medál van, mivel már csak az maradt. R.A.B. után újra Voldemorthoz került, de majd elmondjuk…

A lány bólintott, majd aggódva a tükörre nézett. Remélte, hogy vissza tudnak majd jönni, mert nem volt túl sok kedve egy másik világban tölteni a hátralevő életét. Aztán rájött, hogy nem is lenne olyan sok az a ’hátralevő’, mert az energiatartaléka 4 nap után annyira elfogyna, hogy belehalna.

Először Ron érintette meg a tükröt, mert a véráldozat volt az első. Voldemort átlátszó gondolkodását is ez igazolta: a szenvedés a legborzasztóbb, aztán az energia elvesztése, végül a lélek küzdelme. Így másodikként Hermione ment be, majd Harry is belépett.

Egy kietlen vidékre érkeztek, mintha a hegyekben lennének. Zord környezet vette őket körül, szürke ködben voltak, kicsit fújdogált is a szél. Nem sütött a nap, de valószínűleg itt örök szürkeség uralkodott, ahogy Voldemortot ismerték…

Ron felkiáltott: a karján egy vágás keletkezett, ami elkezdett vérezni. Hermione gyorsan meggyógyította, de sejtette, hogy ez nem lesz elég: a seb vérzése nem állt el teljesen, egy picit még csordogált. Ron elsápadt, de Hermione megnyugtatta, hogy a három napot ki fogja bírni ennyi vérveszteséggel, ráadásul hozott bájitalokat is.

Harry a homlokát ráncolta, majd Hermione kérdésére ezt válaszolta:

- Egy hangot hallok a fejemben, ami folyamatosan rólatok duruzsol. Azt mondja, Ron és közted volt egy kis probléma, neked, Hermione pedig van egy hatalmas titkod. Rosszakat mond rólatok, mintha el akarna választani tőletek, hogy megutáljalak benneteket…

Hermione a fejét csóválta. Micsoda trükkök! Ráadásul ő még nem érzett semmit. Az energia valószínűleg kisebb mennyiségben távozik belőle, amit később óriási fáradtságként fog érezni.

- Azt ajánlom, keressünk egy táborhelyet. Utána elmondjuk neked, hogy mit tudtunk meg R.A.B.-ról, rendben?

Találtak egy viszonylag egyenes részt a földön, ahova sátort varázsoltak. Bent aztán hálózsákokba burkolózva elkezdtek beszélgetni. Egész meghitt lett volna a helyzet, hogyha ez egy sima táborozás lett volna. A lány viszont folyamatosan szorongott, nem szeretett itt lenni, mert olyan volt, mintha dementorok között lennének. Ezeket a gondolatait próbálta elterelni, inkább a történetre koncentrált, amit Ron mesélt.

- Amikor betévedtünk a Denem-házba, akkor észrevettünk a lépcső mellett egy titkos helyiséget, ami a tükrös szoba mellett volt. Bementünk, és találtunk egy üzenetet R.A.B.-tól, aki nem más, mint Sirius öccse, Rodolphus. Megírta benne, hogy nem tudta megsemmisíteni a medált, ráadásul most éppen rabságban van, mert Voldemort rájött arra, hogy ő kutatja a horcruxokat, és valahogy megszerezte tőle a medált. Elmesélte, hogy nemsokára meg fogja őt ölni a Nagyúr, de megtudta, hogy a szomszédos szobában van elrejtve a medál. Nem akarta, hogy ez a tudás kárba vesszen, így megírta ezt a levelet, amit csak azok láthatnak, akik Voldemort elpusztítását óhajtják és ismerik a horcruxok titkait. Ezután elrejtette a levelet a padló alá egy védőbűbájjal rajta.

Ron hangja elhalt, a történet befejeződött. Hermione is hallgatott, értelmezte a hallottakat. Sajnálta a férfit, hogy meghalt, miközben ennyit tudott a horcruxokról, de közben kicsit meg is vetette, mert Siriustól tudták, hogy önszántából lépett be a Halálfalók közé, ráadásul ezzel szüleinek is imponálni akart, tehát semmi hűségérzet nem volt benne. A lány magában egy kicsit Pettigrew-hoz hasonlónak érezte a férfit, mert az a patkány is mindig ahhoz csatlakozott, aki éppen nem szándékozott megölni őt, és erősebb volt nála.

Kicsit még beszélgettek, Harryék elmesélték a pohár megszerzését, Hermione pedig a nyakék történetét. A fiúk egy kicsit eltúlzottnak érezték benne Piton hősiességét, de csak felmordultak, ezzel fejezve ki az ellenszenvüket.

Úgy döntöttek, hogy egy kicsit pihennek, majd megkeresik a medált, hogy megsemmisíthessék. Tudták, hogy sok hely lehet, ahol el van rejtve, de úgy gondolták, hogy a megjelenésük helyétől nem lehet annyira messze, hiszen Voldemortnak sem lehetett olyan sok ideje, hogy elrejtse az ékszert.

A másik kettő öt perc múlva már horkolt is, de Hermione egyszerűen nem tudott aludni. Hiába hunyta le a szemét, volt fáradt, fájt a feje, nem tudott aludni. Az, hogy feküdt, kicsit segített rajta, de nem volt képes aludni vagy pihenni.

Egy idő után meg is unta ezt, elővett egy pennát meg lapot varázsolt elő, hogy leírhassa az eddigi tapasztalatokat. Arra gondolt, hogy mi van akkor, ha nem lesznek képesek kijutni innen, hiszen akkor másnak kell bejutnia és elpusztítania a horcruxot. Perselust nem említette benne, nem akarta szomorítani magát, inkább nem is gondolt rá.

Pihenés után kirándultak. Igazuk volt. Egy pontot megjelöltek, hogy hova érkeztek, és attól egyenlő távolságra keresték a medált. Nemsokára egy völgy aljában rá is akadtak a medálra, egy ládában feküdt.

Az elpusztítása volt a legkönnyebb az utazásuk során. Harry csak elővette a Verber Venenumot, ráöntötte a medálra, mire az sisteregve megrepedt, majd szétmarta a folyadék. Örömükben nevettek, hogy sikerült elpusztítani az utolsó előtti horcruxot, tehát egy lépéssel megint közelebb jártak Voldemort legyőzéséhez.

Ezután következett a küldetés neheze. Ronnak volt a legkönnyebb kibírnia, mert percenként buggyant ki egy csepp vére. Hermione egy nap után adta oda neki a bájitalt, amitől rögtön visszatért az arcszíne, egyből jobban érezte magát. Harry hangjai ellen nem sokat tudtak tenni, Ron beszélt mindig hozzá, próbálta lekötni a figyelmét, hogy ne kelljen őket hallgatnia. Hermione szükség esetére felajánlotta neki a nyugtatót, ha esetleg komolyan venné a hangokat.

A lány viszont nagyon rosszul volt, mert képtelen volt aludni, de az energiáját úgy szívta a terület, mintha óránként futnia kellett volna két kilométert, de nem pihenhetett. Borzasztó volt, ez ellen Ronék sem tehettek semmit. Beosztotta magának az erősítő bájitalt, hogy valami tartsa benne a lelket. Próbált Perselusra koncentrálni, de alig emlékezett a vonásaira, annyira fáradt volt.

A második nap vége felé éppen falatoztak, amikor Harry kitört.

- Hermione, mondd már el! – ordította.

Az iskolaelső ijedten pillantott rá. Mit mondjon el?

- A titkodat! Megőrjítenek a hangok! Mondd el, vagy… – a fiú tett egy hirtelen mozdulatot a lány felé, aki fáradtan csillogó szemekkel reagált, kicsit hátrébbcsúszott a hálózsákjában.

Ron kérdőn nézett barátnőjére, egy kis vizet nyújtott felé, hogy felélénkítse. Harrynek pedig nyugtatót adott, aki gyorsan le is húzta, nehogy valami nagy otrombaságot csináljon, amit később biztosan megbánna.

- Rendben – bólintott Hermione. – Tudni akarjátok? Úgyis már mindegy, mert innen nem fogok élve kijutni! Soha nem voltam ilyen fáradt, te meg még piszkálsz is a tetejében! Tudod mit? Itt a nagy titkom: szeretek valakit!

A két fiú meglepődve nézett rá.

- Kit? – kérdezte rekedten Ron.

- Perselus Pitont… – suttogta Hermione.

Dühösen ledőlt a hálózsákjába, nem érdekelte a fiúk reakciója. Remélte, hogy Harry hangjai ettől az információtól nem fognak beindulni, hogy összeesküvés történt ellene. Érezte, hogy Ron megmozdul mellette, majd ő is lefekszik. Harry megszólalt:

- Pitont? Ez hogy történhetett meg? Megátkozott? Ez lehetetlen!

- Nem, képzeld nem az! Tudom, hogy jó ember, te is tudod! Ő semmisítette meg Hollóháti nyakláncát, ezzel bizonyította neked is, hogy jó ember, a mi oldalunkon áll. Ha ezek után nem hiszed el, akkor reménytelen eset vagy.

Hermione csak legyintett. Lenyugtatta magát, fáradtan lehunyta a szemét. Harry nem mondott semmit, talán megértette. A lány tudta, hogy Ron nagyon dühös, de nem szól semmit, mert ő már csak ilyen gyáva. Viszont nem akart így összeveszni barátaival, így halkan megszólalt, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy figyel rá a másik kettő, elmesélte a történetet, hogy hogyan is jött össze tanárával.

Nem tudta megmagyarázni, hogy miért is kezdett el vonzódni hozzá, de mindenképpen hangsúlyozta, hogy ez volt élete egyik legjobb döntése és nem fog rajta változtatni. Úgy gondolta, ennyi magyarázat elég lesz nekik, így nem beszélt többet. Barátai sem szólaltak meg, később meg valószínűleg elaludtak. Hermione elővette a pennáját, majd lejegyezte a mai nap eseményeit is. Nagyon gyenge volt, alig bírt egy fél oldalt írni. Utána leejtette a pennát.

Úgy érezte, ha elájulna az is sokat segítene rajta, de nem bírt sehogy sem pihenni.

Reggel, amikor a másik kettő felébredt, Hermione már sírt a fáradtságtól. Aggódva nézték, de nem tudtak vele semmit kezdeni. Bíztatták, hogy nemsokára itt a vége, már csak tizenkét óra. Megitatták vele a maradék erősítő főzetet, az segített is. A lány lenyugodott, megköszönte a bájitalt.

Barátai ezután meglepő dolgot tettek: bocsánatot kértek tőle, és biztosították, hogy nem bánják, hogy Pitont szereti. Úgy látszott, komolyan is gondolják. Mindketten aggódtak barátnőjükért, nem akarták feleslegesen terhelni. Közölték vele, hogy bírja ki, mert ha meghal, akkor sosem tudják neki bebizonyítani, hogy tényleg nem bánják Pitont.

Később megkeresték azt a pontot, ahova érkeztek. Ott már elkezdett alakot ölteni a tükör, halvány derengést láttak. A fiúk eszegettek még egy picit, próbáltak Hermionénak is adni, de a lány nem bírt enni, csak ült, és nézett maga elé.

Végül elérkezett az idő, a tükör materializálódott. Először Harry tűnt el, majd Ron vezetésével Hermione is átlépett a valós világba. Ott Harry karjaiba dőlt, majd miután megérkezett a másik barátja is, ketten támogatták a halottfehér lányt. Bíztatták, hogy addig ne ájuljon el, amíg nem hoppanálnak, mert nem tudják elvinni, ha nem lesz magánál.

A házból kiérve egyből eltűntek, a Roxfort kapujánál öltöttek alakot utána. Hermionét még jobban kimerítette a hoppanálás, már nem bírta tovább, elájult. A fiúk sietve vitték a kastélyba, egyből a gyengélkedőre mentek.

Út közben csak néhány szellemmel találkoztak, hiszen délelőtt volt, ilyenkor tanítás folyik. Madam Pomfrey adott neki egy ágyat, és mondta, hogy ne aggódjanak, csak ki kell pihennie magát a lánynak. Adott neki egy altatót is, hogy álma nyugodt legyen. Ezután a fiúk otthagyták barátnőjüket, és felmentek Dumbledore irodájába.

Hermione hétvégén ébredt fel, vagyis három napot aludt. Egyedül találta magát a kórteremben, de öt perc múlva megjelent a javasasszony, hogy hogy érzi magát.

- Jól vagyok már, köszönöm. Mikor mehetek el? – kérdezte rögtön, mert már nagyon szerette volna kedvesét látni.

- Még maradnod kell, a mai estét még itt kell töltened. A barátaid nemsokára jönnek, minden reggel meglátogatnak. Most pedig egyél valamit, mert már három napja nem táplálkoztál.

Hermione bólintott, érezte is a gyomra ürességét. Jó érzés volt újra tele hassal feküdni, most az egyszer átérezte az evés fontosságát. Később meg is jöttek barátai, nagyon örültek, hogy jól van Hermione.

Közölték vele, hogy nemsokára látogatója érkezik, mert valaki más is érdeklődött mindennap a hogyléte felől. Ezt cinkosan mosolyogva mondták, így a lány könnyen kitalálta, ki lesz az. Kicsit elpirult, majd Harryék távozása után mosolyogva megcsóválta a fejét. Úgy látszott, tényleg nem bánják a fiúk ezt a Perselus-dolgot. Csak ne mondják el senkinek…

Gondolatait egy mély hang szakította félbe. Hallotta, hogy Perselus éppen Madam Pomfreynak magyarázza, hogy látogatóba jött. A javasasszony először nem akarta beengedni, mert azt hitte, hogy a professzor már betegen is terrorizálni akarja diákját. Utána megsértődve kinyitotta neki az ajtót, majd eltűnt az irodájában.

Piton sápadtan állt meg Hermione ágya előtt. A lány vigyorogva pattant ki a takaró alól, egyenesen tanára karjaiba repült. Ő megkönnyebbülten felsóhajtott, majd így szólt:

- Már majdnem aggódtam, hogy nem ébredsz fel – dörmögte.

Hermione felnevetett, majd kedvese mellkasához nyomta a fejét, és boldogan hallgatta a szívverését. Meghitt pillanat volt, de nem tartott sokáig, mert hallották, hogy Pomfrey már jön vissza. A lány visszabújt a takaró alá, Piton pedig így szólt:

- Magyarázatot várok majd, hogy miért ment el az órámról. Viszlát!

Hátat fordított neki, és kisétált az ajtón. A gyógyító fejcsóválva nézett utána, majd közölte Hermionéval, hogy vegye be az erősítő bájitalát, aztán ebédeljen. A mai napot tétlenül töltötte az ágyában, csak örült, hogy élt. Még sosem volt ennyire boldog, hogy élhet, hiszen közel állt a halálhoz. Tudta, hogy most már nagyon közel járnak Voldemort elpusztításához, talán a végső harc is eljön mostanában.