Másnap felébredve Piton már nem volt a kanapén. Csodálkozva körülnézett, majd csobogást hallott a fürdőszobából. Amíg kedvese fürdött, úgy gondolta, készít reggelit, hiszen már nagyon korgott a gyomra. Körülbelül tíz óra lehetett. Leszaladt a konyhába, ahonnan szerzett kenyeret, vajat, pogácsát, paradicsomot, sonkát. Felérve rögtön elkészítette a szendvicseket, majd leült, és várta, hogy Perselus megjelenjen, hogy aztán együtt reggelizhessenek.

Öt perc múlva Piton már ki is lépett a fürdőből, a haja még vizes volt. Egy szál törölközőben volt, a mellkasa megint kilátszott. Hermione elvigyorodott, majd úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog. Magában egy picit talán előbbre is tette éhségét, mert a gyomra már elég hangosan korgott…

- Készítettem reggelit, gyere! – szólt oda tanárának. Piton biccentett, majd bement a hálószobába. Mivel nyitva hagyta az ajtót, Hermionénak csak egy picit hátra kellett dőlnie, hogy megleshesse kedvesét. Egyre hátrébb dőlt, de még mindig csak az egyik kezét látta…

Bumm. A lány hatalmasat esett hátra a székkel együtt. Be kellett látnia, hogy ez nem volt bölcs dolog tőle, ráadásul nem ment vele semmire, mert a férfi már felöltözve rohant ki a zajra. Amikor meglátta Hermionét a földön a székkel együtt, gúnyosan elvigyorodott.

- Csak nem leskelődni próbáltál?

- Dehogyis, mit képzelsz? – mérgelődött Hermione, miközben próbált feltápászkodni. Eléggé fájt a feje, de nem tette szóvá, nehogy még nagyobb legyen a szégyenérzete. Így is elég ciki volt a helyzet…

- Akkor jó – mosolygott még mindig Piton. Odament a lányhoz, felsegítette, aztán átment a másik székhez, és leült. Hermione is visszaült, majd végre elkezdtek reggelizni. Amikor már eléggé megtelt a gyomruk, a lány beszélgetést kezdeményezett.

- Nagyon jó voltál tegnap! Megküzdöttél a két Denemmel, ráadásul egyszerre. Hihetetlen, hogy milyen jók a reflexeid.

- Örülök, hogy sikerült elpusztítani a horcruxot. Majd írd meg Potteréknek – mondta Piton, ügyet sem vetve Hermione dicséretére, bár legbelül jól esett neki, hogy így tiszteli a lány, és felnéz rá.

Ő csak bólintott, majd tovább ettek. Reggeli után egy ideig nem tudtak mit csinálni, majd Hermionénak támadt egy ötlete. Így nem is hazudott a griffendéleseknek, mert most úgy döntött, tényleg meglátogatja a szüleit. Ezt a tervét közölte is Pitonnal, aki nem túl pozitívan reagált rá:

- Megőrültél? Ekkora veszélyben te, mint diák, el akarod hagyni a kastélyt, ráadásul egy mugli városba akarsz menni?

- Jaj, Perselus, nincs benne semmi veszélyes. A szüleim egy csöndes kis városban élnek, egyáltalán nem feltűnő. De tényleg… Esetleg… Elkísérhetnél – tette hozzá halkan, csekély reménnyel.

- Végül is… Nincs semmi dolgom… Úgyis az én hibám lenne, ha valami bajod esne, hiszen ma velem vagy. Ha pedig így esik valami bajod, az is az én hibám, tehát teljesen mindegy – mondta látszólag rosszkedvűen.

- De jó! Köszönöm szépen! – hálálkodott Hermione örömtől sugárzó arccal. Odarohant Pitonhoz, átölelte, majd megcsókolta. – Annyira….

Elharapta a mondatot. Majdnem kimondta, hogy mit érez iránta. Még csak az kéne! Piton még valószínűleg nem érez ilyesmit, tehát kár elrontania a dolgot.

- Annyira? – kérdezte Piton, felhúzva a szemöldökét. Érdekelte, hogy mit akart mondani neki a lány. Talán ő is azt érezte, amit mostanában ismert fel magában ő is? Soha nem érzett így még egyetlen nő iránt sem. A legtöbbet csak kihasználta, hiszen nem vonulhatott kolostorba, de ez most más volt. Úgy érezte, Hermione tényleg törődik vele, és érdekli, hogy hogy van, mit csinál, mit érez.

- Annyira édes tőled! – vágta ki magát a lány, majd elmosolyodott, beléfojtva a szót kedvesébe, aki tovább akarta firtatni ezt a mondatot.

Csókolóztak még egy ideig, majd Hermione fél tizenkettőkor úgy döntött indulniuk kéne, ha vissza akarnak érni estére. Piton mogorván beleegyezett, felvette újra az utazóköpenyét, a lány ugyanígy tett. Írtak egy üzenetet Dumbledore-nak, hogy hova mennek, ha esetleg az igazgató keresné őket. Más úgysem érdeklődik, hiszen mindenki úgy tudja, hogy Hermione a szüleihez ment látogatóba. Most eleget is tett az ígéretének.

Délre odaértek a házhoz, ami ugyanúgy nézett ki, mint ahogy Hermione emlékezetében élt: egy szolid kis ház emelettel, kéménnyel, barna fakerítéssel. Már hallotta is szülei hangját, valószínűleg a nappaliban pihentek. Déltől egyig szünetet tartottak a munkában, amit a saját házukban végeztek, mint magánorvosok. Egy földszinti szobát berendeztek rendelőnek, ahol ellátták a betegeket.

Hermione kinyitotta a kaput, majd belépett. Amikor Piton becsukta maga után, egy halk pukkanást hallottak. Körülnéztek, de nem láttak semmit, így beljebb mentek az udvaron. Piton megfogta a lány karját:

- Bajt érzek. Inkább kint maradok, rendben? – Hermione csak megvonta a vállát, és bólintott. Azt gondolta, hogy kedvese nem akar találkozni a szüleivel, hiszen ők biztos nem ilyen férfit képzeltek el a lányuknak.

Hermione bekopogott a bejárati ajtón, és mosolyogva várta, hogy kinyissák. Az apja jött kifelé, látta a sziluettjét az üvegajtón keresztül. Amikor kinyitotta az ajtót, boldogan felkiáltott:

- Hermione! Kislányom! De jó, hogy végre látlak!

- Apa!

A lány átölelte édesapját, aki már nagyon hiányzott neki, hiszen a nyári szünetet a főhadiszálláson töltötte, körülbelül egy éve nem látta. A hangra édesanyja is kijött, így Hermione apja karjából az ő nyakába vetette magát. Nagy volt az öröm, mindhárman boldogan mosolyogtak. Bevezették Hermionét, de mielőtt becsukta volna az apja az ajtót, megszólalt:

- Az a férfi nem jön be? – kérdezte Pitonra mutatva.

- Nem, ő őrködik – mosolygott a lány. Beljebb ment szüleivel a nappaliba, majd leült velük beszélgetni.

A szülei elmesélték, hogy mi történt velük mostanában, érdeklődtek Hermione jólléte felől, valamint a háborúról is. Hermione elmondott egy-két dolgot, de nem akart túl sok információt kiadni, így inkább érdeklődött a nagyszüleiről is. Kiderült, hogy ők is jól vannak, vettek egy kiskutyát.

Napvilágra került, hogy a szülei épp el akarnak költözni, mert ez a ház már nagy nekik, így – Hermione nélkül – túlságosan egyedül érzik magukat. Hermione helyeselte az ötletüket, hiszen az új ház biztonságosabb lenne, a Halálfalók nem találhatnák meg őket olyan könnyen.

Erre a gondolatra, Piton berontott a házba. Sápadt volt az arca, egy helyen vérzett is.

- Halálfalók! Hermione, ki kell iktatnunk őket, különben kiderül, hogy a ti oldalatokon állok! – hadarta gyorsan, majd meg sem várva a választ kirohant, vissza a kertbe. Hermione előkapta a pálcáját, majd futott utána, de előbb odaszólt a szüleinek:

- Bújjatok el a gardróbba! Még régebben védővarázslatot tettem rá! Siessetek! – tette hozzá látva, hogy szülei tétováznak. Aztán gyorsan megindultak az emeletre vezető lépcső felé.

Kirohant tanára után a kertbe, ahol Piton egyszerre három Halálfalóval küzdött. Amikor kiért, éppen akkor ölt meg egyet, a halálos átkot használva. Hermione ledermedt egy pillanatra, majd úgy döntött, később fogja feldolgozni az emberölés tényét egy háborúban.

Rászegezte pálcáját a legközelebbi csuklyásra:

- Stupor! – az átok célba ért, a varázsló ájultan rogyott össze. Az utolsó Halálfaló megijedt, és hoppanálni akart, de Piton még idejében megakadályozta, így ő is a halott társa mellett ért földet. Piton rászegezte a pálcáját az utolsó életben maradt csuklyásra, de Hermione közbevágott.

- Ne! Hagyd! Van egy ötletem! – kiáltott, mire a férfi leeresztette a pálcát.

- Mondd! – követelte Piton.

- Hagyjuk őt életben, hadd menjen vissza Voldemorthoz. De módosítsuk az emlékezetét úgy, hogy azt mesélje el neki, hogy a házunkat mindig őrzi két Rend-tag, sosem hagyják a szüleimet egyedül…

- Nem jó. Nem hallottad a pukkanást, amikor bejöttünk? Állandó készültségben vannak, hogy mikor toppansz be.

- Igen, igazad van… De attól még lehet ezt a látszatot kelteni, hiszen ők is láthatatlanok voltak, nem?  A Rend-tagok is lehetnek láthatatlanná tévő köpenyben egész nap, így biztosítva, hogyha bármilyen támadás történik, megvédhessék őket. Ha ezt elmondja Voldemortnak, ő biztos nem fog többé ezzel vesződni, hiszen annyira nem fontos az ügy, mással is, szinte bárkivel tudja zsarolni Harryéket. Érted?

- Igen… Ez nem hangzik rosszul. Akkor törlöm az emlékeit, aztán másikat teszek bele – bólintott Piton. – Exmemoriam! Vicissitudo! Kész… A szüleid rendben vannak?

- Van egy hely, amit még régebben elláttam védővarázslatokkal. Oda menekültek. Amúgy épp most akarnak elköltözni. Remek, nem?

- Nem hiszem. Az új helyet először még nem védi semmilyen varázslat, akár zsupszkulcsot is elhelyezhetnek rajta. Jobb lenne, ha inkább maradnának, hiszen ezt a házat ismerik, elbújhatnak benne, ha esetleg megint támadás éri őket. Ráadásul most még el is helyezhetek rajta további varázslatokat, még olyat is, mint amilyenek a Grimmauld téren vannak. Mit szólsz hozzá?

- Tetszik az ötlet. Akkor rábeszélem őket, hogy maradjanak… – bólintott végül, majd visszaballagott a házba, ahol szülei aggódva várták.

Megbeszélte velük, hogy maradjanak, de a háború után elköltözhetnek. Elmondta nekik a védővarázslatokat, megígértette velük, hogy csak a boltba és a postára járnak el, nem fognak kirándulni, vagy elkóborolni innen. Végül könnyek között elbúcsúztak, Hermione nyugodt volt, mert tudta: szülei így lesznek a legnagyobb biztonságban.

Az udvaron Piton már végzett a varázslatokkal, a Halálfalóra szegezte a pálcáját, aki felébredt, majd csodálkozva eltűnt, mert Piton elhoppanáltatta a táborba. A lány is csodálkozott, mert nem tudta, hogy ilyen varázslat is létezik.

- Sok mindenre megtaníthatnál – mosolygott rá kedvesére, aki gúnyosan elmosolyodott.

- Nem is tudod, mennyi mindenre…

Hermione felnevetett, majd megfogta a karját. Integetett szüleinek, akik mosolyogva visszaintettek, majd együtt dehoppanáltak. A Roxforthoz érkeztek, a kapuhoz, ami zárva volt. Piton feloldotta a védőbűbájokat, majd felöltötte hideg, tanári álarcát, és betessékelte Hermionét a kapun.

A Nagyteremnél elváltak útjaik, a lány felment a klubhelységbe, ahol Ginny már várta.

- Na, minden rendben ment?

- Igen, szerencsére. Voltam a szüleimnél, védővarázslatokat tettünk a házukra, de képzeld, előtte megtámadtak minket.

- Titeket? – kérdezte Parvati, aki most csatlakozott hozzájuk.

- Igen, Piton professzor elkísért. Azt kell hogy mondjam, neki köszönhetem az életem. Ha ő nem lett volna, a három Halálfaló ellen nem tehettem volna semmit – mosolygott szomorkásan Hermione. Büszke volt magára, mert még egyszer sem kellett hazudnia, ez mind igaz volt.

- Nahát, akkor jót is tud cselekedni – nevetett fel Parvati, majd megveregette Hermione hátát. – Örülök, hogy minden rendben ment, és a szüleid jól vannak.

- Köszi, én is örülök. Most pedig megyek, és átöltözöm. Majd a vacsoránál találkozunk.

- Oké, szia! – köszöntek a lányok egyszerre.

Hermione felballagott a hálószobájába, és eldőlt az ágyon. Végre itt lehet, a puha ágyában. Csámpás felugrott mellé.

- Nahát, Csámpás! Ne haragudj, teljesen elfeledkeztem rólad mostanában! Azért látom, megvagy, gondolom egy csomó egeret levadásztál – nevetett Hermione látván, hogy macskája semmit sem fogyott. Simogatta egy kicsit, majd átöltözött, és lement vacsorázni.

Barátnőivel kicsit csevegett még, majd vacsora után felment a bagolyházba, hogy elküldje Harryéknek a Specialis bűbájjal kezelt levelet, amit ott írt meg a baglyok között. Beszámolt nekik a horcruxról, valamint a szüleiről is. Utána visszatért a hálószobába, majd fáradtan, boldogan hajtotta álomra a fejét.