- Igazgató Úr, kérhetnék esetleg egy merengőt? – szólalt meg hirtelen ötlettel Piton.

- Természetesen, Perselus – válaszolt Dumbledore, majd a pálcájával csinált egy bonyolult mozdulatsort, mire a merengő megjelent a másik kezében.

Piton átvette, majd a saját pálcájával kihúzta gondolatait a fejéből. Beletöltötte a merengőbe, majd a másik kettőhöz fordult, jelezve, hogy készen van. Dumbledore és Hermione egyszerre nyúltak a tál felé, megérintették a különleges anyagot.

A lány körülnézett. Egy erdőben találta magát, sötét volt. Látta, hogy tanára siet befelé, így utánamentek Dumbledore-ral. Az erdő szélén húzódott egy áttetsző vonal, amin Piton átgyalogolt, mintha észre sem vette volna. Valószínűleg ez volt az a kör, ahova csak a Sötét Jegy-gyel rendelkezők mehettek be. Ők is bemehettek, hiszen ez csak egy visszaemlékezés volt.

Beljebb érve több halálfaló is megjelent, senki nem törődött igazán Piton megjelenésével, de ő sem törődött velük. Lenéző arckifejezéssel átment közöttük egy nagyobb épület felé haladva. Amikor odaért, nagy levegőt vett, majd bekopogott. Egy magas, süvítő hang szólt ki:

- Gyere be, Perselus!

Piton bement, majd mélyen meghajolt, és letérdelt Voldemort előtt. Ő csak végignézett rajta, majd intett neki, hogy felállhat.

- Mi újság, barátom? Rég voltál itt… – tette hozzá vészjósló hangon.

- Nagyúr… Bocsáss meg nekem! Nem tudtam elszabadulni a kastélyból! – mondta Piton látszólag megalázkodva.

- Nem tudtál elszabadulni… Mintha bármikor is nehezedre esett volna a szökés… Perselus… Ne hazudj nekem! Térj a lényegre! – emelte fel a hangját, majd Piton szemébe fúrta a tekintetét, hogy nehogy hazugságon kapja őt.

- Azért jöttem hozzád, mert Potter eltűnt a kastélyból. Nem tudja senki, hogy hova ment. Valószínűleg Dumbledore tudja, de nem hajlandó megosztani velem a titkot.

- Igazán? Nocsak… – gondolkozott el a sötét mágus. – Csak nem rendült meg benned a bizalma? Mit csináltál mostanában, Perselus? Dumbledore és én is gyanakszunk?

- Semmit, Nagyúr, semmit… Csak a szokásosat!

- Ne hazudj nekem! Látom a fejedben! Valamit titkolsz előttem! Mintha egy nő körvonalait látnám…

- Nem, soha! Ismersz engem! Nem alacsonyodnék le Potter szintjére, hogy az érzelmeim befolyásoljanak!

- Igazad van… Mostantól legyél szorgalmasabb, mert igencsak bizonytalan a helyzeted! Megértetted? És Dumbledore-hoz is legyél megalázkodóbb! Felfogtad?

Piton bólintott. Egy kicsit megkönnyebbültnek látszott, hiszen ezek szerint túlesett a látogatása nehezén, legalábbis a Voldemort elleni hazudozáson. Mintha a varázsló megérezte volna a megkönnyebbülését, így szólt:

- Ne bízd el magad, Perselus! Az, hogy sokáig nem jelentél meg, büntetést von maga után! Crucio! – kiáltotta, pálcáját Pitonra szegezte. A férfi összeesett, elkezdett rángatózni, de hang nem hagyta el a torkát. Összeszorított foggal várta az átok hatásának a végét.

Hermione a szájához kapta a kezét, sikkantott egyet. Úgy érezte, ő is összeesik az átok hatása alatt. Szinte fájt neki, amint kedvesét így kellett látnia. Dumbledore látta ezt, és nyugtatóan a vállára tette a kezét.

- Most már elmehetsz, Perselus…– suttogta Voldemort elégedetten. Úgy nézett ki, mint egy jól lakott kígyó.

Piton felállt, majd elhagyta a termet. A szabadba kiérve szippantott egy nagyot a hűs, éjszakai levegőből, majd ment tovább. Elővett egy üvegcsét, meghúzta, majd ment tovább.

Dumbledore kérdőn nézett Hermionéra, mire ő csodálkozva mondta, hogy az egy erősítő bájital volt. Úgy látszik, nem csak ő vitt magával gyógyító bájitalokat. Amikor az erdő szélére ért, akkor fogta a pálcáját, és magára szegezte. Elmormolta a kiábrándító bűbájt, így láthatatlanná vált. Hermione és Dumbledore viszont látták, hiszen az ő emlékében jártak.

Óvatosan körülnézett, majd elindult vissza az erdőbe, de ezúttal az ellenkező irányba. Körülbelül öt perc múlva egy fészer-szerű kis kunyhóhoz érkezett, ami látszólag romos volt. Odament, rászegezte az ajtóra a pálcáját, mire a zárja halkan kattant. Piton óvatosan kinyitotta, nehogy nyikorogjon, majd beosont rajta.

Hermione és Dumbledore is utánamentek, és csodálkozva néztek körül. Olyan volt, mintha Mr. Weasley szerszámosládájába érkeztek volna. Mindenhol csavarhúzók, különböző használati eszközök, kapák voltak. Piton is elcsodálkozott kissé, majd kezével odament a jobb oldali szabad falhoz. Elhúzta előtte a kezét, majd bólintott egyet. Valószínűleg varázslatot talált. A pálcáját viszont eltette, és előhúzott egy tőrt. Hermione most döbbent csak rá, hogy mire készül: vért kell adni itt is, mint a barlangban, hogy kinyíljon az ajtó.

Piton nem tétovázott: ejtett egy hosszú sebet a tenyerén, amit aztán végighúzott a falon. A fal elkezdett vibrálni, mintha megolvadna, majd egy faajtó jelent meg benne. A férfi meggyógyította a sebét, majd ezen az ajtón is belépett. Hermione és Dumbledore éppen, hogy be tudtak surranni rajta, mert már be is csukódott, majd eltűnt.

A lány eltátotta a száját. Egy teljesen más helyre kerültek. A szabad ég alá, egy nagy rétre. Az ajtó egy fa törzsében tűnt el. A rét után körülbelül kétszáz méterre egy falu állt, kicsi házakkal. Piton megjelölte a fát, hogy később megismerje, majd elindult a faluba.

Amikor megérkezett, senki sem törődött vele, mintha észre sem vették volna, hogy idegen jár közöttük. Piton odament az egyik bácsihoz, aki éppen fát vágott a kunyhója előtt.

- Elnézést, meg tudná mondani, hogy hol vagyok?

Az ember nem válaszolt, nem is hallotta a kérdését. Piton ráncolta a homlokát. Úgy tűnt, egy kitalált faluba érkezett, ami csak látszólagos, mindenki csak egy nagy játék része. Mindenki kitalált személyiség, akik mindennap ugyanazt csinálják. Sóhajtott egyet. Most hogy találja meg itt a horcruxot?

Sétált a faluban, talált egy múzeumot. Hirtelen megdermedt. A múzeum előtt egy ismerős alak állt, aki nem volt más, mint a fiatal Tom Denem. Tehát mégiscsak jó helyen jár, hiszen valószínűleg ő őrzi a horxrucot a múzeumban. Közelebb ment, mire Denem ráemelte a pillantását, mert látta őt. Valószínűleg ő volt az egyetlen, aki képes volt Piton jelenlétét érezni és látni. Piton úgy csinált, mintha nem vette volna észre, hogy lebukott, megfordult, és visszament a házak közé.

Biztos, hogy a horcrux a múzeumban volt, csak azt nem tudta, hogy hogy juthatna be, ha Denem ott őrzi. Vajon éjszaka is ott van? Ha ez egy normális világ, akkor éjszaka mindenkinek aludnia kell, nincs kivétel. Ekkor megszólalt hangosan:

- A való világban valószínűleg nem lehet érzékelni az itt eltelt időt. Granger nem fog aggódni.

Ennyit mondott összesen, majd keresett egy búvóhelyet, ahonnan megleshette, hogy Denem mikor megy el. Hermione kérdőn nézett Dumbledore-ra. Miért mondta ki hangosan Piton?

- Valószínűleg azért szólalt meg, mert eleve az volt a terve, hogy majd megnézhetjük az emlékeit – magyarázta. A lány erre bólintott. Hát persze! Még hogy Perselus nem lenne valamiben is előrelátó és óvatos?

Sokáig vártak, végül leszállt az este. Nyolc óra körül aztán Denem elhagyta az őrhelyét. Ekkor Piton rögtön kihasználta az alkalmat, és beosont a kapun. Kiderült, hogy jól tette, hogy nem várt többet, mert megjelent egy másik Denem, aki folytatta az őrködést. Úgy látszik, két Denem volt itt, akik felváltva vigyáztak, és aludtak, így sosem fáradt el.

Hermione és Dumbledore is besétáltak a kapun, és Piton nyomába eredtek. Ő már nagyban kereste a horcruxot, benézett minden sarokba. Aztán – meglepő módon – egy kiállítási tárgyként volt kitéve Hollóháti medálja. A holdfény megcsillant rajta az ablakon keresztül. Gyönyörű volt, szebb, mint a képen, amit Hermione a könyvtárban talált. Valószínűleg koboldok készítették, mestermunka volt. Kék és ezüst gyémántok alkották, körülöttük fekete volt a nyaklánc többi része.

Piton odasétált hozzá, majd megérintette. A nyaklánc felvillant. Elkapta a kezét, és megfordult, a talárja suhogott utána. A terem bejáratánál megjelent a két Denem állt. Mindkettőnek pálca volt a kezében, harcra készen álltak. Piton előrántotta a sajátját, még épp időben, mert a másik kettő már támadott is.

Csak kivételes gyorsaságának és ügyességének köszönhette, hogy a kettő ellen is tudott harcolni. Csak az átkok becsapódásának hangjai hallatszódtak, sok kép lerepült a falról. Egy szó nem hagyta el a szájukat, nonverbálisan harcoltak. Piton már kezdett fáradni, sok helyen megsérült, hiszen túlerőben volt. Elkezdett hátrálni a nyaklánc felé, hiszen ha azt megsemmisíti, akkor eltűnik Denem meg a másolata. Már majdnem ott volt, még egy méter kellett volna, amikor egy átok pontosan a mellkasát találta el, eltörte a bordáit. Piton összegörnyedt fájdalmában, de nem adta fel a harcot. Folyamatosan lőtte ki az átkokat, néhány pillanatra ő is le tudta gyengíteni ellenfeleit. Ezt az időt használta ki, hogy közelebb menjen az örökséghez. Talárjából előkapta a Verber Venenumot, és rálöttyintette a nyakláncra. Az sisteregve elkezdett bomlani, de a két Denem még nem tűnt el. Piton kicsit figyelmetlenné vált, így két átok is utolérte, sebek jelentek meg rajta. Ahogy a nyaklánc megsemmisült, a Denemek elfoszlottak, mintha csak jelenések lettek volna.

Hermione megnyugodott. A harc alatt nagyon félt, hogy Pitonnak valamilyen komolyabb baja lesz annak ellenére, hogy tudta: már visszatért hozzájuk, ezek már megtörtént események. Dumbledore nyugodt volt végig, mert tudta, hogy Perselus el tud bánni a fiatal Tom Denemmel, még ha kettő is volt belőle. Büszke volt rá, és érezte, hogy nagyon jó döntés volt, amikor megengedte Hermionénak, hogy elmondja neki a horcruxok titkát. Egyébként sejtett valamit kettőjük között. Egy átlagos tanítvány nem aggódna így Pitonért, hiszen mindenki rosszat kíván neki, körülbelül ilyesmi sérüléseket. A lány pedig úgy félt egész idő alatt, mintha valamelyik családtagja lenne életveszélyben.

Piton most visszaért a rétre, ahol nagyjából meggyógyította a sebeit, de nem mindegyiket sikerült neki. A fánál pedig újra el kellett gyengítenie magát: megint véráldozattal juthatott csak át rajta. Amint kisétált, egy pillanatra láthatatlanná vált, hiszen újra érvénybe lépett a kiábrándító bűbáj. Halkan becsukta az ajtót, aztán a kunyhót is. Pár másodperc múlva már az erdőben járt, ahol ugyanolyan sötét éjszaka volt, mint amikor elhagyta, tehát tényleg nem érzékelte az eltelt időt.

Hermione aggódva várta őt, belekarolt. A lány, aki az emlékekben járt, megijedt, hiszen mindjárt meg fogja kérdezni tőle, hogy harcolt-e! Mit fog Dumbledore szólni, ha letegezi a rettegett tanárát? Piton azonban szerencsére gondolt erre is, mert elsötétült a kép, majd újra a hálószobában találták magukat, ahol kedvese már elaludt. Fáradt volt, hiszen a másik világban majdnem egy napot töltött, ráadásul harcolnia is kellett.

A kanapén heverő Piton olyan sápadt volt, hogy Hermione nem bírta ki: odament hozzá, és rárakta tenyerét a homlokára. Jól sejtette, lázas volt. Azt viszont nem tudta, hogy mitől. Talán a kimerültségtől? Kérdőn nézett igazgatójára.

- Igazgató Úr… A professzor lázas – jelentette ki, hogy Dumbledore nehogy félreértse a helyzetet.

- Valószínűleg a fáradtságtól. Van Önnél lázcsillapító? – Hermione bólintott. – Remek, adja be neki, majd maradjon itt mellette, kérem. Remélem nem jelent túl nagy terhet. Holnap úgysem kell órákra mennie, hiszen az akciót eleve szerdára tervezték, hiszen azt gondolták – ahogy én is – ,hogy hosszabb időt vesz igénybe. Holnap tehát Ön is kipihenheti magát. Rendben?

- Rendben, ez jó ötlet. Akkor itt maradok. – Ült le a fotelba, amelyik a legközelebb esett Piton fekvőhelyéhez. – Jó éjt!

- Önnek is, Ms. Granger – mosolygott titokzatosan az igazgató – És köszönöm, hogy ma ilyen bátor volt, és segítette Piton professzort.

Dumbledore kisétált az ajtón, halkan becsukta maga mögött. Hermione egyedül maradt a csöndben. Nem volt álmos, de ha az lett volna akkor sem aludhatott volna, hiszen vigyáznia kellett Perselusra. Odament hát a könyvespolchoz, és levett egy könyvet, ami érdekesnek tűnt, és még sosem látta. Természetesen bájitalos könyv volt, amit aztán hajnalig olvasgatott, amikor is elaludt rajta.