„ Nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak. Igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam amit e percben érzek.

Mikor még távol voltunk innen és csak remény sugara pislogott lelkünkben , akkor kimondom gyűlöltük és átkoztuk Budapestet mert nem azokat láttuk benne akik szenvedtek, akik mártírok lettek hanem az országnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett.

Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar Fővárost. Ez a város megtagadta ezer éves múltját. Ez a város sárba tiporta koronáját , nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönbe vetette, kiüldözte a Hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk , annál jobban leolvadt szívünkről a jég és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint Hazájához, szívéből-lelkéből szeretni fogja a rögöt amelyben őseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink., szeretni a Koronát, a dupla keresztet.”

Horthy felhívása a bevonulás után