Gondolatharc

Számolok.
A toll hideg kacskaringókat ró a papíron. Számokat, jeleket sorakoztatok katonás rendbe. A hótiszta értelem bűvigéit.
Valaha értettem a számokhoz, milyen jól értettem! Uralmam alá vontam, majd elkergettem mindet.
- Hasztalanok vagytok – nevettem rajtuk. – Valójában nem is léteztek!
Most mégis őket hívom harcba, nem létező szövetségeseimet, a változatlanság örök rendjének védelmére.
A feladat készen, gyorsan egy újat! Álljon fel a papíron egy újabb csatasor!
Már késő. Támadóim itt vannak megint! Alattomosan kúsznak felém, átférkőznek a számsorokból rótt védőkör résein, érzem, ahogy a koponyám falán kaparásznak.
Egy utolsó, józan hang odabent segítségért kiált.
- Tűnjetek innét! – parancsolom nekik. – Nem akarlak benneteket gondolni.
Talán használ, ha sokszor ismétlem.
Talán használna, ha hinnék benne.
Dacos kétely – saját fegyverem – hasít belém: talán a hűvös értelem valóban hasztalan.
Azok vérszemet kapnak. Egyetlen lázas rohammal vesznek birtokukba. A hideg ész meghátrál az elsöprő támadás előtt. Védtelen vagyok ellenük.
Nem az én gondolataim, mégis az én fejemben tombolnak. Acélnál erősebb láncokon vergődnek, lázadnak, a világba marnának, porba hullnak, de még onnan is szörnyű átkot szórnak… Önmagukra.
Nem az én gondolataim.
Vedd vissza tőlem őket, kérlek!