Az egész valamikor 2004 körül kezdődhetett. Akkor lehettem úgy kb tizenhat éves. Ez volt az én ”lázadó” korszakom. Olyan magamnak való figura voltam. Erős sminkemnek, a fekete körmeimnek vagy, hogy esetleg a fura kinézetem köszönhettem, hogy senki nem állt velem szóba a suliból. Viszont voltak internetes barátaim. Volt egy honlap, ahol beszélgettem velük. Szinte csak egy közös témánk volt, az pedig mindenki kedvenc bandája, a My Chemical Romance volt. Velük volt miről beszélgetnem. Ha valaki, ők megértettek. Volt ott minden. A legbelsőbb titkaimat és gondolataimat elmondtam olyan embereknek, akiket még sosem láttam, és mégis megbíztam bennük. Volt egy lány, akivel nagyon jóban voltam. Legalább annyira szerette az McR-t, mint én. Ő egy évvel volt fiatalabb nálam, mégis olyan felfogása volt, hogy azt egy húsz éves is megirigyelné. Ő volt az egyetlen internetes barátom, akivel személyesen is tartottam a kapcsolatot. Ő volt az egyetlen, a családomon kívül, aki fogta a kezem, amikor szükségem volt rá. És volt is rá alkalom bőven, hisz mielőtt megismertem Kimberly-t, csak otthon ültem. Nyár volt, és nem voltam hajlandó kimozdulni a házból. Féltem! Ha arra került a sor, hogy azt mondták nekem, „hogy figyelj Christi, el kellene menned boltba”, én teljesen rosszul lettem a tudattól. Izzadni kezdett a tenyerem, a szívem kiakart ugrani a helyéről, és borzasztó hasfájás, és hányinger tőrt rám. Olyan nagyon nem mertem kimozdulnia házból, hogy még orvoshoz sem mentem el. A családomon kívül nem találkoztam senkivel sem, hisz barátaim nem voltam. Csak otthon ültem, és vagy zenét hallgattam, vagy a neten lógtam, de a házból nem mentem ki. Aztán három hónapig így folytak az események. Végül eljött a szeptember, és eljött az iskola kezdés napja. Kegyetlenül féltem, és nem a sulitól, hanem magától a tudattól, hogy ki kell lépnem az utcára. De megtettem. És csak egy valami, valaki segített, a My Chemical Romance. A zenéjükkel erőt adtak, és kiléptem. Nagyon furcsa volt. Aztán még aznap elvitt anyám az orvoshoz, aki beutalt a kórházba. ”Csak” két napig voltam benn. Kiderült, hogy semmilyen testi elváltozás nincs, magyarul a vérképemmel minden renden volt, szóval tovább küldtek engem egy pszichológushoz, aki a következő diagnózist állította fel, kevert szorongás és depressziós zavar. Nagyon megijedtem. Na, aztán ekkor tájt szorosodott meg a kapcsolatom Kim-mel. Mindig azt kérdezte, hogy miben tud segíteni, én meg csak azt válaszoltam neki, hogy már az is nagy segítség, hogy mellettem vagy. Hetente egyszer Autógén Tréningre kellett járnom, ami nagyon sokat segített, és mellette Xanax-ot kellett szednem, ami eléggé megdöbbentett, hisz Gerard, az McR énekese ettől a gyógyszertől lett függő. Szóval tisztában voltam vele, milyen súlyos orvosságot szedek. Ahogy Kim biztatott, az megható volt. Megfogadtam, valamilyen formában visszahálálom neki. Hisz ő, és a MyChem megmentette az életem. Legalábbis sokat segítettek, többet is, mint gondolnák, vagy pont nem. Tudom, hogy a banda tudja, hogy valamilyen formában ők életeket mentenek. Hisz ezért is alakultak meg, hogy segítsenek másokon. Nem tudom, hol lennék nélkülük én, és az több millió ember, akiken segített. Igen, millió, vagy még több. Mert nem csak az szereti őket, aki ott van a koncertjükön, nem csak az szereti őket, aki megveszi az albumokat, sokan, csak álmodozni tudnak ezekről, mert nincs pénzük rá. De mégis, letöltik a zenéjüket, olvassák a fórumaikat, mert szeretik, és nem is kicsit. És jómagam is beteges, és fura dolgokat megtennék a fiúkért. Mert szeretem őket, annak ellenére, hogy személyesen nem ismerem a bandát. Szóval Kim és én elválaszthatatlanok lettünk. Aztán Kim egyik napról a másikra rosszul lett. Iskolába sem ment, sőt, kórházba került. Végtelenül rosszul esett. A legjobb barátnőm magatehetetlenül feküdt a kórházi ágyban. Nekem pedig senki sem mondta el, hogy miért van kórházban. Odaléptem hozzá, félve, lassan, és halkan. Csukva volt a szeme, fáradtnak tűnt. Leültem a mellette lévő fotelba, és megfogtam a kezét. Ő pedig lassan kinyitotta a szemét, és rám nézett. Kicsit Gerard–os volt, hisz ő szokott fehér arcal, és barnás szemhéjpúderral színpadra állni. Kim is így nézett ki, csak egy kicsit megviseltebb volt, mint. Látta rajtam, kétségbe voltam esve. Rám nézett, és mondani kezdte:

-Christi!

-Igen, én vagyok! Szia! –próbáltam mosolyogni, de aligha ment.

-Azt hiszem, valami nagy baj van velem! –mondta akadozó, csukló hanggal.

-Miféle baj? –Urrá lett rajtam a pánik!

-Valami bogyót találtak fejembe.

-Bogyót?!

-Na, hogy mondják …, daganatot.

-Úr Isten! –zokogni kezdtem, csak úgy folytak a könnyeim, nem tudtam vissza tartani.

-Ne sírj! Meggyógyulok, majd te, és az McR velem lesztek!

-Igen, mi mindig veled vagyunk. –bíztattam, és potyogó könnyeimet eltemettem.

Aztán hosszú ideig csak ültünk. Nem szólaltunk meg, a csend beszélt helyettünk. Reményteli tekintetét az ablakra szegezte, majd mosoly ült ki az arcára. Én tehetetlenül bámulva, rákérdeztem:

-Min mosolyogsz?

-Most jutott eszembe, hogy a jövő héten nekem ott kel toporognom a lemezboltnál.

-Miért?

-Mert kijön a My Chemical Romance harmadik albuma. Az elsök közt akarok lenni, aki hallja a csodát!

-Én is várom már! –aztán beléptek Kimberly szülei. Az anyja kivörösödött szemmel felé hajolt. Én csodálkoztam, miért van ennyire kiborulva? Kim úgyis felépül. Aztán Kim apja a kezem felé nyúl, és azt mondta búcsúzzak el Kim-től, lejárt a látogatási idő. Odaléptem hozzá, és megpusziltam a homlokát. Kinn a folyosón megállított az apukája.

-Figyelj Christi! Te vagy a lányom egyetlen barátja, mellette kell lenned, nagyon nehéz dolgon megy keresztül.

-Mondta, hogy valami daganat féléje van. De majd ha meggyógyul mindent folytatunk onnan, ahol abba hagytuk. Elmegyünk majd MyChem koncira is, és magunka bolondítjuk Gee-t, és Frankie-t. Igen, így lesz.

-Christi! Figyelj rám, fontos dolgot kell mondanom! Az orvosok nem sok esélyt adtak. Valószínű Kim, soha nem lesz McR koncerten. Hé, kevés az esély arra… -és sírva fakadt. A lányát már most sirató száz kilós 35 éves férfi úgy sírt, mint egy gyermek, kitől elvették a játékát. - …Kim-nek kevés esélye van az életbe maradása… azt hiszem, Istennek odafenn szüksége van rá…

-De ne legyen! Nekem van szükségem Kim-re, ő az egyetlen, aki megért! Nélküle nincs élet. Nélküle én sem élek! –levegőt sem kaptam, és elszaladtam. Fél füllel hallottam, hogy Kim apukája utánam kiabálja, hogy Kim-nek egy szót se! Elhinni, hogy a legjobb barátodat hívja egy más világ, és a forró élettel teli kezét végleg el kell engedned, és át kell adnod az ismeretlennek. Nem! Kim nem hagyhat egyedül.

Aki nem élte meg, nem érti meg úgysem. Én sem tudhatom milyen érzés színpadon állni…

Napok teltek el, és én mindennap az ágya mellett ültem. Aztán egy szerdai napon meglepetésemmel a kezembe léptem be hozzá. Kezemben tartottam a The Black Parade-et. Azt az örömet, amit a szemében láttam, … örültem, hogy mosolyt csaltam az arcára.

-Na, mi lesz már? Ott a hi-fi a polcon, rakd be már! –izgatott volt.

Az első szám, The End:

I say save me! (Get me the hell out of here!) Save me! (Too young to die and I dare;) You can’t… (If you can hear me, just walk away) …Save me!
- Hallottad, ezt nekem éneklik!

Azután jött a Dead!:
And if your heart stops beating I'll be there wondering Did you get what you deserve? The ending of your life

-Mit érdemlek én?

Aztán a számok mentek, mentek. Mindegyiknél felcsillant a szemünk, bazz, ez nagyon jó. Nem tudjuk, hogy csinálják, de ők a legjobbak.

A Welcome To The Black Parade-n egyszerűen eldobtuk az agyunkat. Valami olyant tudnak ezek a srácok, ami a képzeletet is fel tudják múlni. A kisfiú a parádén …, akit egy fantom vezet…, én csak egy dolgot furcsálltam, amikor Gerard az énekelte, hogy ő csak egy ember, és nem egy hős….!

KÖNYÖRGÖM, DEHOGY NEM! GERARD, BOB, RAY, FRANK ÉS MIKEY, TI VAGYTOK A MI HŐSEINK!

Azt I Don’t love you ijesztően gyönyörű szám, ezzel egyetértettünk Kim-mel.

A farkasok háza, azaz a Hause of wolves is fantasztikus egy szám.

Aztán jött az, amire nem számítottam. A Cancer. Ahogy hallgattuk Kim-mel, a könnyünk csordult ki. Aztán meg sem hallgattuk a többi számot. Csak a Cancer ment, órákig. Aztán már Gerard-al énekeltük.

-Leírja gondolatomat, a félelmem! Christi, nem merlek itt hagyni…

És sírtunk, és zenét hallgattunk, és sírtunk …, ez így ment estig. A szülei nagyon tapintatosak voltak velünk, sokat, sokszor hagytak minket magunkra.

Minden nap meghallgattuk a TBP-t, és mindennap vittem neki képeket a fiúkról, na meg persze egy csomó infót. Tudta, hogy ha belépek, nem jövök üres kézzel, és mindig viszek neki valami McR-t.

Kim-nek kemoterápiára kellet járnia, az összes haja kihullott. Mikor megláttam Gerard szavai hullámoztak a fejembe. A Cancer-rel nagyon rátapintottak a lényegre, nagyon fáj, ha meghallom azt a számot.

Aztán pár hétre rá, azt hiszem vittem neki az első klipet, a WTTBP-t azt hússzor megnézte egymás után. Csak ilyenkor mosolygott. Ismét eltelt pár hét, akkor már a Famous Last Words klipjét vittem neki, de mikor beléptem a szobába, üres ágy fogadott. Leültem a fotelbe, amit az idő során kikoptattam, és csak vártam, de mindhiába. Aztán észrevettem, hogy a sarokba össze van szedve a cucca. Nagyon boldog lettem tőle. Kim-et kiengedik. Aztán belépett az anyja. Mint egy élő halott. Az arca sápadt volt, tekintete levert. Rám nézett, én mosolyogtam. A bőrönd felé nyúlt, de végül ott hagyta, és odalépett hozzá. Leült mellém, átölelt, és zokogott. Nem értettem mi történt. Kezemben szorongattam a videókazettát.

-Hol van Kim? Hoztam neki egy új klipet! Biztos örülni fog neki! Tessék megmondani, hol van?

-Ha, én azt tudnám …, hol van a kislányom?

-Elvitte az ápolónő?

-Nem, nem az ápolónő volt.

-Hanem? Az orvos volt? Milyen vizsgálatot csinálnak megint szegény párán. Olyan rossz, hogy látom szenvedni.

- Nem kicsim. Felköltözött az égbe. Többé nem látod szenvedni, meghalt…

-Kim meghalt? Nincs többé? Azt hittem megfog gyógyulni!

-Sajnálom! Ezt neked küldte! –és a kezembe nyomott egy borítékot.

Nem mertem kinyitni nagyon sokáig. A temetés után végül megtettem. Ezt a pár sort írta nekem:

Kedves Christi!

Életem legjobb döntése az, hogy megismertelek. Köszönök minden egyes percet, amit velem töltöttél mikor boldog voltam, és mikor kissé beteg. Ha igazán szerettél ígérd meg, hogy egyszer a kedvemért eljutsz egy McR koncertre, és beszélsz a fiúkkal. Persze tudom, ez nem csak rajtad múlik. Szeretném, hogy minden a tied legyen, ami a bandához függ, és az enyém volt. Ne aggódj értem, én jó helyre megyek, és vigyázni fogok rád, és a fiúkra. Remélem, majd látom őket meztelenül J, nyugi téged nem kukkollak meg! Örökké szeretni foglak titeket! Vigyázz magadra!

Szeretettel igaz barátod: Kimberly Green

És pár évre rá megtettem. Elmentem McR koncertre, és sikerült autogramot kérnem tőlük. Mikor megkérdezték milyen névre, én az égre nézve azt mondtam, Kimberly, és egy eső csepp esett rám. Erre Frank azt mondta, hogy sietni kellene, mert el fog eredni az eső, igen borult ég. Én meg: Borult? NEM, MÉG SOHA NEM VOLT ILYEN BOLDOG!