Yusuke egy harci kiáltás kíséretében az öklét felemelve rontott
ellenfelére, aki továbbra is hideg nyugalommal meredt rá. Már éppen elérte
volna mikor az váratlanul blokkolta a feléje irányuló ütést. A fiú annyira
megdöbbent a gyors és hirtelen mozdulattól, hogy hirtelenjében
elfelejtette, hogy valójában egy harc közepén jár, s ezt kihasználva a lány
támadásba lendült. Yusuke arcát egy hatalmas ütés érte, amitől neki
csapódott a sziklának.
- Yusuke!- sikította Botan, aki Kuwabara mellett térdelt. A detektív
szerencsére hamar magához tért, felállt és megrázta a fejét.
„Álmomban sem gondoltam volna, hogy ekkorát tud ütni. Igaza volt
Botannak, amikor azt mondta, hogy erősebb, mint amilyennek látszik. Biztos
vagyok benne, hogy millió csatán van túl, nagyon ért a közelharchoz.
Mindazonáltal nem érzem a szellemi erejét, és mivel Koenma B osztályú
szörnyekről beszélt csak arra tudok gondolni, hogy vissza fogja. Nagyon
ügyes…Nincs más hátra, mint hogy kitapasztaljam az erejét, de jobb,
ha ezután kicsit óvatosabb leszek.”- így elmélkedett Yusuke és egy
újabb támadást indított. Ám a démon ezúttal nem várta meg, hogy a fiú
elérje őt, hanem egy szempillantás alatt a háta mögé került és egy újabb
ütést mért a fiúra. Urameshi most nem repült akkorát, csak megrázta magát
és rögtön ellentámadásba lendült. Ellenfele úgy tűnt erre is fel van
készülve, s Yusukénak csak a haját sikerült egy kicsit megsuhintania. De
amit ekkor megpillantott teljesen megdermesztette: a lány bal arcán ugyanis
egy mély vágás húzódott végig a szeme alatt. Az észrevette, hogy mi
keltette fel a fiú érdeklődését, és mintha egy pillanatra meginogott volna
a koncentrációja, de az arca továbbra is kifejezéstelen maradt. Mindketten
kissé távolabb ugrottak egymástól és onnan méregették egymást.
- Azt azért elárulhatnád, hogy kihez van szerencsém.- szólalt meg ekkor
Urameshi.- A társaid is elég érdekesek voltak, de ők legalább
bemutatkoztak.
- Nem értem miért lényeges ez, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá,
elmondhatom. A nevem Kotono.- válaszolta a megszólított miközben előrébb
hajtotta a fejét, hogy a haja visszahulljon a sebhelyére. Szeme ismét a
vágásra tévedt és ismét eszébe jutott az a nap, amikor azt szerezte.
Egy átlagos nap volt az alvilágban még kislánykorában. Akkor is éppúgy
mindenki elüldözte és ugyanolyan éhes volt, mint bármikor máskor. Neki,
mint kitaszítottnak semmiben sem különbözött az a nap az összes többitől,
de a falubelieknek igen… Kitört az általános pánik, mivel egy
rablóbanda fosztogatott akkoriban. A papnő ugyan egy ideig próbálta védeni
őket, de aztán, valószínűleg mentsük a menthetőt alapon, egyszerűen feladta
a falu külső részét, hagy fosztogassák a banditák kedvükre. Emlékezett rá,
hogy akkor őt mélyen megrázta ez a kegyetlenség és valahogy elítélte a
papnőt ezért a döntéséért, de ma már igencsak logikusnak tetszett. Tehát ő
ott állt a feladott falu egyik utcácskájának eldugott kis zugában és
döbbent tekintettel nézte a pusztítást. Körülötte mindenfelé égő házak és
vérben tocsogó holttestek hevertek. Őt a legjobban egy család halála rázta
meg: az apa szeme láttára ölték meg a feleségét és a gyermekeit, majd magát
a férfit is kivégezték. Miután végignézte ezt a jelenetet azon tűnődött,
hogy miért az olyanoknak kell meghalnia, akiket szeretnek…Nem sokkal
később a banditák indulni készültek és láthatólag igencsak elégedettek
voltak, mivel szép kis zsákmányt szereztek, szinte észre sem vették őt, aki
gyakorlatilag közöttük sétálgatott és az élete értelmén
merengett…Kitévedt a főutcára, ahol éppen szembekerült a távozó
bandával. Csak megállt előttük és merengve nézett a messziségbe, amikor
egyszer csak valami enyhe fájdalom hasított a bal arcába. Ösztönösen oda
pillantott és egy vágást vett észre. Gyorsan megfordult, de már csak egy
pengét látott megcsillanni a fényben, a támadóját már nem. Mivel azonban
csak szörnyek voltak a banditák között abban biztos volt, hogy csakis egy
szörny tehette, a pengét, pedig jól az eszébe véste, tudta, hogy ezer közül
is felismerné. Megfogadta egykor, hogy megkeresi és megöli azt a szörnyet,
aki ezt tette vele, ám idővel letett erről. Nem csoda, hogy ezt akarta,
hiszen bárkivel találkozott rögtön azt kezdte méregetni és egyből kíváncsi
volt a vágás eredetére. Ez nem is lett volna olyan nagy baj, ha mondjuk egy
csatában szerezte volna, még büszke is lehetne rá, de így…
Nem is gondolkozott tovább, hanem Urameshire rontott. A fiú kicsit
meglepődött ugyan, de ő is egy ütéssel várta a lányt. Ezúttal egyiküket sem
érdekelte, ha kap néhány ütést, rendíthetetlenül sorozták egymást.
- Jaj, bárcsak látnék valamit!- nyöszörgött Botan.- Olyan gyorsak, hogy
fogalmam sincs, mi történik…
- Mindketten nagyjából egyforma mennyiségben kapnak ütéseket. Nem hittem
volna, hogy Urameshi éppen egy csajban találja meg méltó ellenfelét.
- Nahát, Kuwabara, te mióta vagy magadnál? Hogy érzed magad? Maradj
nyugton, pihenned kell!
-Ne aggódj, megmaradok. Viszont úgy látom Urameshi nem néz könnyű csata
elé. De úgy látom, élvezi…
- Jaj!- nyöszörögte Botan ismét.- Nagyon vigyázz Yusuke!
- Au!- kiáltott fel ekkor Kuwabara.
-Kuwabara!- sikkantott aggódva Botan.
- Ne aggódj, jól vagyok. Csak egy kicsit pihennem kell..- azzal lehunyta a
szemeit.
Eközben Yuskue és Kotono továbbra is rendületlenül folytatták a támadást.
Már mindketten eléggé kifáradtak és testüket sebek borították. Láthatóan
megelégelték a hiábavaló harcot és elszánták magukat a küzdelem komolyabbra
fordításához. A rókadémon az öklébe koncentrálta a szellemi erejét. Yusuke
megérezte az ellenfele testéből kiáramló igencsak nagy erőt és ő is
bekeményített. A lányhoz hasonlóan ő is koncentrálta az erejét, így most
már mindketten vibráló ököllel rontottak a másikra. Mikor azonban közel
értek egymáshoz és hozzáértek a másikhoz az energia mindkettőjüket
hátrarepítette.
Az ütközet Yusuke és a harmadik bestia Kotono között tehát elkezdődött és
egyáltalán nem ígérkezik könnyűnek. Van rá esély, hogy hősünk legyőzze ezt
a nehéz ellenfelet? És ha igen vajon túlélhetik-e mindketten? Megtudjuk a
következő fejezetből!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés